A legutóbb augusztusban, a Bazilika előtt szabadkoncertet adó, Mándoki zenekarral fellépett Mike Stern és Bill Evans nevével először Miles Davis lemezein találkoztam, a hátsóborítók hosszas, szertartásos tanulmányozásakor. A 80-as évek elején nagy generációváltáson átesett zenekar „The Man with the Horn”, „We Want Miles”, „Star People” című lemezén mindketten játszottak, a „Decoy”-on Evans még közreműködött, viszont már John Scofield gitározott. Mint pár évtized múltán megtudtam, a Reggie Lucas-t váltó Sternre Bill Evans hívta fel Davis figyelmét. Mindketten Davis zenekarában váltak világszerte ismertté, annak ellenére, hogy Mike Stern előzőleg az egykor nagy népszerűségnek örvendő, jazzes rockot játszó, de az első négy szuper album után egyre halványodó Blood, Sweat & Tears együttes feledhető korszakának gitárosa volt. Ahogy elődeik, ők is a jazzvilág figyelmével kísérve röppentek ki Davis köpönyegéből, és önálló karrierépítésbe kezdtek. Stern miközben saját zenekart alapított, és sorra jelentek meg lemezei, feltűnt többek között Jaco Pastorius, David Sanborn, Victor Wooten, Richard Bona, és a Davisnél szintén megfordult Bob Berg formációiban, valamint a Yellowjackets, Brecker Brothers, és 1986-tól a 1988-ig pedig Michael Brecker kvintettjének tagja volt, gondoljunk csak a „Don't Try This at Home” lemezre! A díjak sem maradtak el, Sternt 1993-ban a Guitar Player magazin az év legjobb jazzgitárosának választotta. A 2007. júniusi Montréali Nemzetközi Jazzfesztiválon a műfaj megújításához munkásságukkal jelentősen hozzájárult, nemzetközileg elismert jazzmuzsikusoknak járó Miles Davis-díjat kapta, rá két évre pedig a Down Beat szavazói minden idők 75 legjobb jazzgitárosai közé választották. Emellett az  Is What It Is (1995), Between the Lines (1997), Voices (2002), Who Let the Cats Out? (2007), Lifecycle (2009), Big Neighborhood (2010) a legjobb kortárs jazzalbum kategóriában szerepelt a Grammy-díjra jelöltek listáján.

Bill Evans is jól kamatoztatta Davisnél szerzett hírnevét. Fellépett Herbie Hancock, a Medeski, Martin & Wood koncertjein, játszott John McLaughlinnal, valamint a Mahavishnu Zenekarral, hogy csak a legnagyobb neveket említsem, és meghívta őt Mick Jagger is. Megküzdve a Davis zenekarában egykor szintén játszott hallhatatlan zongorista, Bill Evans névazonosságából adódó problémáival, 1990 óta főleg saját formációit irányítja, a Soulbop, a Soulgrass és a Spykillers zenéjében sokféle, leginkább kortárs stílusokból merít. Közülük a Bela Fleck bendzsóssal készült, a Flecktones zenei világát idéző, 2006-ban kiadott Soulgrass album Grammy-jelölést hozott számára. Még abban az évben jelent meg Randy Brecker trombitással közös projectje, a Randy Brecker / Bill Evans Soul Bop Band 2004-es nyári turnéján felvett „Live” dupla album is, amely jelölést ugyan nem kapott, de kötelező darabnak számít minden, a kortárs fúziós zenére is nyitott gyűjteményben. Ezen a felvételen Bill Evans és Randy Brecker a legjobbat hozták ki egymásból, és a sextet többi muzsikusából, Hiram Bullock gitárosból, David Kikoski billentyűsből, Victor Bailey basszusgitárosból és Steve Smith dobosból. Ez a felkavaró, olykor szívhez szóló, virtuóz szólókkal teli fúziós zene jellemezte leginkább a Stern / Evans zenekar keddi koncertjét is. Jobb példával azért sem tudom illusztrálni a hangulatot, mivel Evans legutóbb Robben Ford gitárossal, Stern Jeff Lorber billentyűssel készített lemezt, közös játékukat a Steps Ahead 2005-ös újraegyesülésének turnéján készült felvétel őrzi, amikor Bill a néhai Michael Brecker helyét foglalta el, közösen létrehozott zenekarukkal viszont eddig nem jelent meg hangzóanyag. Pedig ez a közös project elég szép múltra tekinthet vissza, először a basszusgitáros Darryl Jones és a szupersztár dobos Dennis Chambers került a csapatba, majd Chambers helyét Dave Weckl vette át, és Darryl Jones sem tudott hosszabb távon a Rolling Stones mellett itt is játszani, így a Stern zenekarával már 2013-ban a Budapest Jazz Clubban is fellépett Tom Kennedy lett a basszusgitáros. A bőgős és basszusgitáros Tom Kennedy 1960-ban St. Louis-ban született zenész családban, ugye írni sem kell, természetesen, tanulmányai után ő is New York felé vette az irányt, és Stern mellett a keleti part olyan ismert zenészeivel lépett fel, mint Steve Khan, Randy Brecker, Benny Green, Bucky Pizzarelli, Bill Connors, Al Di Meola. Az idén Weckl nem tartott a több tagcserét túlélt formációval, így erre az őszi turnéra a francia Nicolas Viccaro, Jean Paul Ceccarelli tanítványa kapott bizalmat. Róla mindössze annyit tudtunk, hogy 1986-ban, igen, ő is zenész családban született, és már 3 évesen kezdett dobolni édesapja felszerelésén. Tanulmányait végül a Conservatoire National de Nice-ben fejezte be, ahol elnyerte a Nemzeti Konzervatórium első díját. Párizsba költözve a francia jazz szkéné legtehetségesebb zenészei mellett Bill Evans, Mike Manieri, Bireli Lagrene, Hadrien Feraud, Jim Beard koncertjein dobolt és az idei St. Moritz Jazzfesztiválon az állandó tagok, Gary Husband és Etienne Mbappe társaságában Ranjit Barot helyett ő doboltJohn McLaughlin  The 4th Dimension zenekarában. Patinás névsor, de Evans és Stern jó döntését ez a koncert is igazolta.

A koncert főszervezője, Kleb Attila után Stern is őszintén meghatódva, kamaszos mosollyal köszöntötte a közönséget, aztán a zenekar keményen belevágott, kétséget sem hagyva, hogy a mai napon a jazz-rock legnemesebb vonalát fogjuk hallani. Egymást követték a virtuóz szólók, lüktetett a zene, a közönség tombolt. Váltakozva játszották Stern és Evans régebbi és újabb szerzeményeit, Evans szaxofon varázslatai mellett zongorához is ült, és énekelt is, a témához megfelelve, jól. Stern is énekelt, mikor egyik legszebb kompozíciója, a „Wishing Well” került sorra, ő sem okozott csalódást, sőt! Tom Kennedy és Nicolas Viccaro is főszerepet kapott, és ahogy Evans és Stern káprázatos szólói után, a közönség hangos ovációval kísért tapsviharral fejezte ki tetszését, borítékolva volt a ráadás. Jimi Hendrix blues klasszikusa, a „Red House” újabb nem szűnő tapsvihart váltott ki, így végül egy hosszabb, amolyan apait-anyait mindent beleadok örömzenével búcsúztak, amelyben mindenki még egyszer alaposan kiszólózhatta magát a közönség gyönyörűségére.

A kortárs fúziós jazz két igazi szupersztárja, az 1953-ban született Mike Stern és az 1958-as Bill Evans elsősorban a rock, a blues és a soul elemeit oltotta szilárd jazz alapokba. Születési évüket azért is fontosnak tartottam kiírni, mert az ő korosztályuk, az 53-as Stern abszolút, a nála öt évvel fiatalabb Evans éppen hogy, kortársként megélhette a progresszív, blues alapú, de idővel egyre inkább a jazz felé közeledő rock hatvanas évek végén kezdődött, és nagyjából a hetvenes évek végéig tartó aranykorát. Ez a korszak adott inspirációt a jazz-rock létrejöttéhez, amit manapság inkább fúziós zenének neveznek. Teszem hozzá, helyesen. Ugyanis az erre az útra lépő fiatalok zenéjében már a rock és blues gyökerek helyett a rap és a funky dominál. Stern és Evans eklektikus és innovatív zenéjében számos művészeti stílus egyesül új hangon megszólalva, amely a jazzben és a legértékesebb rock hagyományokban gyökerezik, és nem hajlandó merev határok közé szorulni. Mindketten állócsillagok a jazz egén, nem bolyongtak sehova, következetesen folytatták azt a stílust, amelyik a sikert és elismerést hozott számukra. Egyéni hangzásukkal a Return Forever, Weather Report, Steps Ahead vonulatban ők is kivívták a maguk helyét. Meglepetést nem okoztak, de a közönség nem is akart meglepődni, csak önfeledten átadni magát a szívből jövő, sodró zenének, tapsolni a virtuóz szólók után. Hogy ez a jazznek rengeteg hívet hozó, szerencsére ma már nem egyeduralkodó, de a színes jazzpalettán méltó helyet elfoglaló zene, ma is életben van, nekik is köszönhetjük. Ezt vártuk, és meg is kaptuk, így boldogan, alaposan kitapsolva magunkat, egy fantasztikus koncert élményével indulhattunk haza. Pihenésre szükségünk lesz, mert a GetCloser szervezésében az év hátralévő részében futószalagon érkeznek a világsztárok a MOMkultba!

Fotó: Somogyvári Péter

GetCloser/MoMKult, 2021. október 19.