Az oud, azaz az arab lant mestere, a koncert előtt négy nappal, október 20-án 64. születésnapját ünneplő Brahem Tunézia fővárosa, Tunisz Halfaouine városrészében született, 1957-ben. Tanulmányait Tunézia Nemzeti Zenei Konzervatóriumában végezte. 1981-ben Párizsba költözött, és egyből bekapcsolódott a metropolisz sokszínű, multikulturális életébe. Közreműködött Maurice Béjart „Thalassa Mare Nostrum” balettjében, valamint Costa Gavras a palesztin izraeli konfliktust új megközelítésben ábrázoló, és ezzel komoly, a diplomácia szintjéig elérő tiltakozást kiváltó, „Hanna K.” című filmjében is szerepet vállalt. A 80-as évek végén visszatért Tunéziába, hazájában kinevezték a főváros zenekarának igazgatójává, turnézott az Egyesült Államokban és Kanadában, majd az ECM szerződtette, és 1991-től ennél a rangos kiadónál jelennek meg albumai. 1992-ben Jan Garbarek szaxofonossal, valamint Ustad Shaukat Hussain ütőhangszeressel vonult stúdióba, és a „Madar” címen megjelent lemez szerte a világon ismertté tette nevét a jazzrajongók széles körében is. Az évek során olyan nagyágyúk játszottak albumain, mint Richard Galliano (Khomsa – 1995), John Surman és Dave Holland (Thimar – 1998), Holland aztán csaknem két évtized múlva újra játszott Braham lemezén, Jack DeJohnette és Django Bates társaságában (Blue Maqams – 2017). A többi, ha nem is ekkora nevekkel, de kitűnő zenészekkel készült nyolc albumát is mind a kritikusok, mind a közönség  elismeréssel fogadta, és Braham szép lassan az ECM kiadó egyik vezető művészévé vált. A vasárnap Budapesten fellépett kvartett tagjait Braham talán egyik leggyönyörűbb, a 2009-ben megjelent „The Astounding Eyes of Rita” című lemezén ismerhettük meg. A basszusklarinéton és szopránszaxofonon játszó Klaus Gesing Düsseldorfban született 1968-ban, tanulmányait a hágai Konzervatóriumban végezte, alkalmanként Dave Liebman és Enrico Rava is meghívta zenekarába.

A basszusgitáros Björn Meyer 1965-ben Stockholmban született. Gyerekkorában zongorázott, viszont a svéd ifjúsági zeneiskolában trombitálni tanult, közben énekelt a fiúkórusban és gitározott helyi punk zenekarokban. 18 évesen áttért az elektromos basszusgitárra, majd 1989 óta, számítástechnikai és fizikai tanulmányai befejezése után hivatásos zenészként dolgozik. 1996 óta Svájcban él, és 2017-es „Provenance” című szóló lemezét az ECM adta ki. 2008 óta dolgozik együtt Anouar Brahemmel, és ahogy Gesing, a mester 2014-es „Souvenance” című lemezén is játszott, amelyen még egy jó nevű francia zongorista, Francois Couturier csatlakozott hozzájuk.  

Az ütőhangszeres bejrúti Khaled Yassine autodidakta módon sajátította el a darbuka és a bendir mesterfogásait, kivételes tudása Al Di Meola és Erik Trufaz figyelmét is felkeltette.

Anouar Brahem New program című turnéja budapesti állomásán igazi „best of” válogatást hallhattunk az ECM kiadónál megjelent albumai legszebb dallamaiból. Olyan ma már klasszikusnak számító darabok szólaltak meg élőben ebből a gazdag repertoárból, mint a „Parfum de gitane”, az „Astrakan café” vagy az „E la nave va”. A Braham írta zenék legkorábbi gyökerei a 9. századig vezethetők vissza. Egy Ziryab nevű bagdadi udvari zenész nyugat felé haladva eljutott az észak-afrikai, a mai Algéria, Marokkó, Tunézia és Líbia területén kialakult Maghreb kultúra központjának számító Kairouan városába. Rövid pihenő után folytatta útját, a végső célja ugyanis a mórok uralta Andalúzia, azon belül is Córdoba volt. A Kairouanban hallott zene azonban olyan nagy hatással volt rá, hogy amikor Córdobába érve újra udvari zenész lett, a helyi és a Maghreb zene ötvözetéből egy sajátos andalúz stílust alakított ki. Zenéje követőkre talált, és hamar elterjedt az egész kalifátusban. Amikor viszont a 13. század végére kiverték a mórokat az Ibériai-félszigetről, a menekülő muszlimok Észak-Afrika városaiban, köztük Tuniszban telepedtek le, és magukkal hozták zenéjüket, azt a sajátosan andalúz zenét, amit egykor Ziryab játszott, amely a muzulmán Ibériából eredt. Ma Észak-Afrika minden Maghreb országában találkozhatunk legalább egy andalúz zenei stílussal, amely az Algír körüli és a tunéziai régióban, valamint annak unokatestvérének nevezett líbiai változatában malouf néven vált ismertté. Bár mai formájában a malouf valószínűleg nagyon eltér a több évszázaddal ezelőtt játszottól, már csak azért is, mert a terület egy részét jó ideig az Oszmán Birodalom uralta, - és ez a zenében is éreztette hatását - stílusa, dallamvilága és hangszerei, - elsősorban az oud - azonban megőrizték jellegzetességüket. Vasárnap a több változáson átment malouf Braham által finoman a jazz és kortárszene felé emelt változatát hallhattuk.

Ez a virtuozitása mellett érzéki, megbabonázó, megnyugtató, hihetetlen érzelmi sűrűségű légkört teremtő zene minden intimitása mellett, a MOM nagy színháztermében is érvényesült. Braham zenéjét ismerve, megértettem egyből a főszervező, Kleb Attila aggodalmát a fotózással kapcsolatban. Ezen a koncerten a fényképezőgép halk kattanása is zavaró lett volna, így csak megfelelő távolságból és megfelelő időben készülhetett néhány fotó. A meghitt lebegésből csak a számok végén feltörő vastaps hozott újra a földre, de aztán a varázslat folytatódott, vastaps, lebegés, vastaps, ráadás, még nagyobb vastaps, második ráadás, aztán tényleg búcsú. Csoda volt!

Fotó: Somogyvári Péter, Kleb Attila/GetCloser

GetCloser/MoMKult, 2021. október 24.