Előrebocsátom, hogy éppen a különleges eseményre és a nagy érdeklődésre való tekintettel szerencsésebb lett volna a BMC színháztermében rendezni az estet. Nem vitás, hogy a klub sokkal intimebb színhely, magam is jobban kedvelem, mégis a szlovák és más külföldi vendégek miatt is, talán jobb lett volna a másik megoldás. Természetesen a hazai jazztársadalmat is vonzotta a dupla koncert, csak azokat felsorolva, akikkel magam is találkoztam: Pocsai Kriszta, Bacsó Kristóf, Bágyi Balázs, Bende Zsolt, Egri János és még számos ismerős jazzrajongó, nem is szólva a karzaton elhelyezkedőkről, akiket aligha láthattam.

Sipos Ildikó, a Szlovák Intézet vezetője és Martin Valihora, a második zenekar dobosa nyitotta meg az estet.

A szlovák zenészekből álló Vizvary Trio dobosa régi barátunk, Hodek Dávid volt. Csak futólag belenézve régi írásaimba és jegyzeteimbe lassan másfél évtizede követem pályáját a nem feltétlenül előnyös „csodagyerek” státuszától – pedig még most is csak 24 éves. A legkorábbi időktől kezdve játszott nemcsak a szlovák és magyar jazzelit képviselőivel, de a nemzetközi jazzvilág nagyjaival is. Csak két példa: 2014-ben a Radovan Tariska Quartet BJC-beli koncertjén Benito Gonzales volt a zongorista, és Dávid dobolt, 2015-ben pedig az amerikai tenoros Vincent Herring-et kísérő Lukas Oravec Quartetben ugyancsak Dávid hozta a ritmust. De már korábban is láttuk Sárik Péterrel, Tóth Viktornak pedig szinte állandó partnere évek óta napjainkig.

Gyakran élvezhettük fenomenális játékát a legváltozatosabb formációkban és „projektekben”. Így aztán nem csoda, hogy milyen rosszul hatott mindannyiunkra az a szürke és lapos produkció, amit ez a (talán alkalmi) felállás produkált. Ha cinikus akarnék lenni, előnyként értékelném, hogy a folytatásra tekintettel legalább rövid volt. Négy számot játszottak, alighanem saját szerzeményeket, ami még nem lenne baj. Fúziós zene volt, ez se lett volna baj, de nem sikerült semmi egyéni ízt belevinni.

Még Vizvary mester akusztikus zongorajátékában volt valami biztató jazz feeling, de többnyire a Fendert nyúzta. A basszusgitáros Juraj Griglaknak volt néhány percnyi tetszetős szólója, de ettől még nem lettünk boldogabbak. Ezúttal Dávid sem remekelt, valahogy nem volt meg az összhang a három muzsikus között, annak ellenére sem, hogy mindhárman nemcsak közismert, jó zenészek, de a megfelelő rutinnal is rendelkeznek. Meg sem mertem kérdezni, hogy mi történt, pedig a mellettem lévő asztalnál volt az egész családja: szülei, öccse, rokonsága.

Az elképesztően hosszú szünetben legalább elbeszélgettem édesapjával, akit régen ismerek, még abból az időkből, amikor a BJC a Múzeum utcában honolt. Szóba került a másik „csodagyerek”, a gitáros Andreas Várady, a szlovák jazzélet általában, a Nothing But Swing szlovák trió, akik Scott Hamiltont (is) kísérték, Quincy Jones 85. születésnapi koncertje 2018-ban a Papp László Arénában, a pandémia következményei a zenei világban stb.

Aztán végre a pódiumra jött, szerényen, minden teketória nélkül az est sztárja, a Beninből származó amerikai gitárfenomén, Lionel Loueke, a kitűnő szicíliai basszusgitáros, Daniele Camarda és a szlovák jazz képviseletében az egyébként valóban nagyhírű dobos: Martin Valihora.

Így már érthetővé vált a formáció elnevezése DA(niele)LI(onel)MA(rtin) azaz DALIMA. Hogy a rendkívül sokoldalú Loueke ki mindenkivel játszott, milyen fényes pályát futott be, ahhoz regényt kellene írni. Inkább a magyar vonatkozásokra térnék ki. Ismeretsége több hazai zenésszel ( Németh Feri, Bacsó Kristóf, Bende Zsolt) a bostoni  Berklee College of Music-ig vezethető vissza. Így aztán nem csoda, hogy közreműködött a New Yorkban élő Németh Feri Triumph c. albumán és annak bemutató koncertjén a Müpában, vendégként játszott Bacsó Kristóf Triad-jának Pannon Blue c. BMC lemezén Tzumoval és Juhász Marcival. Szóval nem idegen Pannóniában. (Ide kívánkozik, hogy a koncert utáni lemez-dedikálás során nevemet említve, Loueke azonnal Zoller Attilára utalt. Bizony nem egy olyan nagy gitárossal találkoztam már, aki soha sem hallott Zollerről.)  

Loueke aztán megfelelt a felfokozott várakozásnak már csak „előélete” alapján is, amelynek ismertetésétől eltekintenék, legyen elég, hogy Herbie Hancock volt a patrónusa. Ráadásul ezúttal olyan zenét hallhattunk tőle, ami akár a konzervatívabb ízlésű zenekedvelőknek is megnyerhette tetszését. (Mint kiderült, mostanában készített egy olyan lemezt, amelyen nagy amerikai standardokat játszik trióban.) Mintha csak a Jim Hall Trio modernebb reinkarnációja lett volna a pódiumon. (Hall koncertje a Trafóban Scott Colley-val és Joey Baronnal felejthetetlen a tengersok jazzélmény között is.)

A számokat csak „ömlesztve” utólag konferálta, így valószínűleg a „Humanism” c. szépséges melódiával indított és ez az attitűd dominált játékukban. Néhány trióban előadott szám után Fekete-Kovács Kornél is a színpadra jött, és a tőle megszokott magas színvonalon „szállt be” mégpedig szárnykürtön, ami harmonikusan illeszkedett ehhez az intim előadáshoz.

Fekete-Kovács Kornél játéka olyan természetesen és organikusan simult bele a produkcióba, mintha egy régen összecsiszolódott formáció lett volna ez a négyes. (Mint annyiszor, itt is elmondom, hogy egy fúvós hangszer nagyon feldobja akár zongora-, akár gitártrió játékát, nem is beszélve egy trióval kísért énekes produkciójáról.) Az biztos, hogy elhangzott egy „Stranger in the Mirror” c. szám is, Loueke pedig bemutatta csodás gitárjátéka mellett a híressé vált csettingetős scat-vokálját kellemes hangján. Az olasz basszuskíséret tökéletes volt, ami nem csoda, mert nem először játszanak együtt. Martin Velihora remekül dobolt ugyan, de lehetett volna szenzitívebb, mert bármennyire is szlovák est volt, történetesen egy világklasszis gitárművész volt a főszereplő.

Ezzel együtt óriási élmény volt az egész „DALIMA feat. Fekete-Kovács Kornél” produkció, ami a Freedom Dance c. fülbemászó témával ért volna véget, ha a vastaps hatására nem adtak volna egy ráadás számot is. De adtak… És itt egy újabb dicséret, nagyon tudom értékelni, amikor egy zenekar a ráadás számot éppen úgy kidolgozva adja elő, mintha még a koncert közepén járnánk. Nos, itt ez történt a késői idő ellenére, de minden résztvevő örömére. Reméljük, hogy még sokszor viszontlátjuk ezt a kedves személyiséget és nagy művészt!                 

Opus Jazz Club, 2021. november 29.

Fotó: Irk Réka