Alfredo Rodriguez virtuozitását Budapesten először 2018-ban, a 85. születésnapját világkörüli turnéval ünneplő, a Time Magazinban a 20. század egyik legbefolyásosabb zenészeként és producereként aposztrofált Mr. "Q", azaz Quincy Jones Papp László Arénában tartott koncertjén csodálhattuk, melyen többek között Richard Bona és Dee Dee Bridgewater is fellépett. Két évvel később Bona triójával az 5.Get Closer fesztiválra vissza is tért, 2020 márciusában a MOMkult-ban léptek fel, és a trió ütőse Roberto Martinez volt.  Az 1985-ben Havannában született, a kubai főváros konzervatóriumának klasszikus zongora szakán végzett muzsikus, a 2006-os Montreux Jazz Fesztiválon keltette fel Quincy Jones figyelmét, és a Mester szeme ez esetben is csalhatatlannak bizonyult. Rodriguez otthagyva Kubát és családját az Egyesült Államokba ment, és Quincy pártfogását élvezve, megvalósította álmát, az elmúlt évtizedben fiatal helyi, kubai tehetségből világszerte elismert Grammy-jelöltté nőtte ki magát. 2012-ben jelentette meg első saját lemezét Sounds Of Space címmel, rangos fesztiválokra kapott meghívót, játszott többek között Wayne Shorterrel, Herbie Hancockkal, McCoy Tynerrel. Tavaly novemberben harmadszor is találkozhattunk vele, a hazánkba rendszeresen visszajáró Richard Bona a MOMkult-ban, kubai különítménnyel adott feledhetetlen hangulatú koncertjén.

Kétség kívül, hazánkban, és talán Európában is Alfredo barátunk az ismertebb, de az amerikai kontinens északi és déli jazzklubjaiban egyaránt, inkább Pedrito Martinez koncertjei előtt teszik ki a „minden jegy elkelt” táblát. „Pedrito egy zseni… a vele való munka kinyilatkoztatás volt számomra.” – áradozott róla Wynton Marsalis, és Quincy Jones szervezetére is jótékony hatást tett egyik koncertje, mert az agg mester utána csak ennyit mondott: „A Pedrito Martinez Group az igazi…úgy éreztem magam, mint egy tinédzser! "  

Pedro Pablo "Pedrito" Martinez 1973-ban Havanna Cayo Hueso negyedében született. Ennek a régi negyednek lakói őrzik leginkább afrikai gyökereiket. Itt található a Palacio de la Rumba színház, amelynek próbáira és előadásaira belógva Pedrito gyerekként figyelte a neves művészeket, és itt volt az utca túloldalán egy park, ahol a környék lakói gyűltek össze, hogy énekeljenek és táncoljanak. Lenyűgözték a kubai rumbát ütőhangszereken bravúrosan játszó férfiak. Tizenegy évesen már be is állt közéjük, és rövidesen tinédzserként már profikkal, a rumba, a kubai folklórzene és tánc hagyományait őrző Los Muñequitos de Matanzas együttessel lépett fel. Hamar kivívta a „rumbero” címet, amely komoly elismerést jelent hazájában. A konga mestereként tisztelt Tata Güines is felfigyelt rá, zenekarában Pedritoba a kortárs afro-kubai zene, ezen belül az afro-kubai jazz is beleívódott. Megismerkedett a nyugat-afrikai eredetű Santeria vallással, amelynek rítusain az orisha énekek litániáját Bata nevű szertartásos dobokkal rendkívül összetett, erőteljes ritmusokkal kísérik. A nyugat-afrikai terület déli része, a mai Egyenlítői-Guinea, spanyol gyarmat volt, főleg innen kerültek Kubába az Afrikából elhurcolt feketék, kiknek leszármazottjai a tudatalattiban, a lelkek mélyén megőrizték őseik kultúráját, zenéjét. Ezeket a rejtőzködő kincseket rengeteg hatás érte, és befolyásolta generációk során, de ma már az afro-kubai folklórhagyomány következetesen kerül felszínre Pedrito Martinez zenéjében is, aki a Bata dobok ütési technikájának elsajátítása mellett, a joruba eredetű vallás énekeit is megtanulva, a "babalawo", leginkább paphoz hasonlítható tisztet érdemelte ki.

A többszörös Grammy-jelölt, kanadai fuvolás - szopránszaxofonos Jane Bunett, rendszeresen turnézott Kubában Maqueque nevű, kizárólag nőkből álló szextettjével, koncertjeiken helybéli muzsikusokkal fellépve. 1996-ban Pedrito Martinez volt a „special guest”, és két évvel később már Montrealban léphetett fel Jane zenekarával. Martinez nem tért vissza Kubába, de nem Montrealban (hm), hanem New Yorkban telepedett le, és röviddel ezután megnyerte a Thelonious Monk Intézet „Afro Latin Hand Percussion” versenyét. Ezután beindult a szekér. Szinte minden műfajból megkeresték, légyen az jazz, rock, világzene, és hogy nem akárkik, íme, itt egypár név a sok közül, Wynton Marsalis, Paquito D'Rivera, Bruce Springsteen, Paul Simon, Sting, Cassandra Wilson, Joe Lovano, Stefon Harris, Eliane Elias, Angélique Kidjo, Gonzalo Rubalcaba, Elton John…majd elfelejtettem, eddig több mint 100 albumon működött közre. 2005-ben megalakította saját zenekarát, a Pedrito Martinez Group első stúdióalbuma Wynton Marsalis, John Scofield és Steve Gadd közreműködésével 2013 októberében jelent meg, és egyből Grammy-díjra jelölték a legjobb latin jazzalbum kategóriában. Amellett, hogy továbbra is több tucat kubai rumbacsoporttal játszik, énekel és táncol, 2016-ban megjelent saját zenekarának nagyrészt Kubában készült második albuma Habana Dreams címmel, 2019-ben pedig Alfredo Rodriguez ötödik albumán játszott, amelynek Quincy Jones volt a producere. A zseniális zongorista és a világ egyik legelismertebb latin ritmushangszerese közös, „Duologue with Pedro Martinez” címen megjelent duólemezének anyagára épült a BJC-ben adott koncert is.

Közös lemezük első számával indították a koncertet is, az „Africa” elemi erővel szólalt meg. Martinez hangja jó babalawohoz méltóan mikrofon nélkül is betöltötte volna a nézőteret, az énekbe bekapcsolódott a zongora, az ütőhangszerek egyre pokolibb ritmust diktáltak. Rodriguez apró ujjai alatt szinte füstölt a zongora, egyből tomboló sikert hozva.

A folytatásban tovább válogattak a lemez dalaiból, lassúbb, érzelmes, sőt, slágergyanús szerzemények is a repertoárba kerültek. Rodriguez is bemutatta, hogy tud énekelni, hangja inkább a kifejezetten latinos daloknál érvényesült, melyekben azért a fedő alatt ott fortyogtak az afrikai ritmusok is. A lemez közel 40 percnyi anyaga persze nem töltötte volna ki a szünettel elválasztott, kétrészes koncert időtartamát, így saját, régebbi albumaikból most duójukra hangszerelve, közösen játszottak számokat. Bekerültek olyan latin világslágerek is, mint például Osvaldo Farrés kubai dalszerzőtől a „Quizás, quizás, quizás”, melynek refrénjét a közönség velük énekelte.

Aztán elhangzott Rodriguez harmadik, 2016-ban megjelent albuma címadó dala, a „Tocororo”, összevonva a lemez harmadik, "Raíces (gyökerek)" című kompozíciójával. A tocororo egy Kubában őshonos zöld hátú, kék koronájú, vörös hasú és csőrű, valamint fehér torkú és mellkasú madár. Színei hasonlóak a kubai zászló színeihez, ezért választották Kuba nemzeti madarává. Ez a melankolikus dal fejezte ki legjobban a két New Yorkban élő kubai muzsikus vonzalmát szülőhazájuk, Kuba iránt. Szíve mindkettőnek kubai maradt.

Újra vérpezsdítő ritmusok, bravúros szólók következtek. Volt, hogy az adott kompozíciónak csak töredékét villantották fel, aztán máris belevágtak egy másik témába. A közönséget többször is megénekeltették, Alfredo Rodriguez extázisban már székéről felállva játszott a zongorán, és a végén Pedrito Martinez félelmetes tánctudását is megvillantotta.

Természetesen ők se gondolták komolyan, hogy ezek után ráadás nélkül megúszhatják. Nem sokat kérették magukat, és a fiesta akkor vette csak igazán kezdetét. Felállították és táncra buzdították a széken ülve addig is önfeledten ringatózó és tapsoló közönséget, és a sokadik ráadás után kubai karneválokhoz hasonlítható hangulatban ért véget a koncert.

A 2011-ben indult „Világsztárok a Budapest Jazz Clubban” sorozat állomásain évről-évre a jazzvilág elitjét figyelhettük testközelből a klub színpadán. Jöttek a még élő legendák, a kortárs jazz meghatározói, és a közelmúltban feltűnt tehetségek, most Alfredo Rodriguez és Pedrito Martinez igazolta, méltán kaptak meghívót, tovább öregbítve a sorozat jó hírnevét. A kortárs jazz játékstílusát latinos hangzással ötvöző zongoravirtuóz, és a világ elsőszámú rumberója, az ütőhangszerek mestere, feledhetetlen koncertet adott.

Budapest Jazz Club, 2022. január 22.

Fotó: Somogyvári Péter