Előrebocsátom, hogy nem csalódtam, sőt… Már többször elmondtam, hogy a péntek esti jazzműsorok soha sem okoznak csalódást, hála a rendező Harmónia Jazzműhely triójának (csak ábécé sorrendben: Irk Réka, Kerekes György és Pallai Péter). Ezúttal még a szokásosnál is jobban élveztem a produkciót két okból is: nálunk a „vokalizálás”-sal eléggé hadilábon állnak az énekesek, tehát a remek hanggal és igazi jazz feelinggel megáldott ifjú Kanizsa Gina előadása egyedinek számít ennek a jazz-innovációnak alkalmazása révén. Másodszor pedig a még nemzetközi viszonylatban is ritkán hallható (és kedvenc hangszerem) a vibrafon, olyan avatott mesterrel, mint régi barátom, Szaniszló Richárd úgyszintén döntő érvnek bizonyult, hogy melyik jazzprogramot is válasszam ezen a szokatlanul hideg márciusi estén.

De kezdjük a „background” megvilágításával. A „vokalizálás” vagy angolul „vocalise” lényege az, hogy a bebop hangszeres újításaival párhuzamosan az ének területén is meghonosították az emberi hangnak instrumentumként való használatát. De ezt nem a scat-énekléssel tették, hanem a korábban híressé vált (elsősorban fúvós) hangszerszólókra szöveget írtak vagy írattak. Ezek előadása nemcsak virtuóz énektudást igényelt, de még a szövegeknek a kísérő zenészekkel történő hibátlan együttműködését is. Érdekes, hogy ennek az irányzatnak először Eddie Jefferson volt a „feltalálója”, mégis King Pleasure lett az ismertebb. A nagy versengésben Pleasure első sikerét a Jefferson által James Moody tenorszaxofon szólójára írt Moody’s Mood (for Love) előadásával  aratta…  A két szólóénekes vokalizálását aztán a Lambert-Hendricks-Ross trió, majd Annie Ross kiválásával a Lambert-Hendricks-Bavan folytatta. (Mindez az 50-es évek végén és a 60-as évek legelején történt.) Dave Lambert tragikus halálával aztán mind Ross, mind pedig Jon Hendricks szólókarrierrel folytatta pályáját. (Így mindössze tíz nagylemez maradt a két vokáltrió után: hatot az L-H-R, négyet pedig az L-H-B készített.) A vokális „akrobatikát” aztán a Manhattan Transfer, vagy a New York Voices folytatta, kissé kommerszebb, bár sokkal szélesebb körben ismert változatban, a szólóénekesek sorában pedig Al Jarreau tette magáévá az invenciót.  Itt tartom szükségesnek elmondani, hogy a vokális akrobatika olyan mértékű volt Annie Ross „trombita-” vagy Jon Hendriks „tenorszaxofon-szólóiban”, hogy a dalok teljes szövegét a lemezborítókon is szükségesnek látta a kiadó kinyomtatni – a könnyebb megértés érdekében még az angol anyanyelvűek számára is! (Nem lévén akkoriban más lehetőség, pl. internet.) A legtipikusabb lemeze az L-H-R triónak a Basie zenekar ritmusszekciójával rögzített „Sing Along with Basie” volt, amelyben a Basie band zenekari felvételeit vokalizálták, tehát a trombitaszólót Annie Ross énekelte, a tenorszaxofont pedig Jon Hendricks. Egyik-másik számban Dave Lambert a pozán játékát szövegesen imitálta, és a háttérben nemcsak Basie jellegzetes zongorajátékát élvezhetjük, de az érckórus is felhangzik olykor…

Nos, tehát a szívem csücske szólalt meg a King Pleasure emlékesten. Annál is inkább, mivel ilyen kizárólag vokalizált repertoárt felvonultató programban még sosem volt részem sem itthon, sem külföldön. (Azért az említett tízből 9 LP gyűjteményem éke, ez talán bizonyíték arra, hogy mennyire értékelem a jazzének eme irányzatát.)

Kanizsa Gina mindennel rendelkezik, ami egy jó jazzénekes számára fontos. Szép hang, kifogástalan nyelvismeret és hibátlan szövegmondás, ami ebben az esetben még inkább feltételezi a jó ritmikai érzéket. Ízléses és visszafogott scattelés. Megnyerő kommunikációs készség, barátságos habitus.  És ez nála mind megvan. A múltban elsősorban Pocsai Kriszta egyik-másik koncertjén hallottam például Annie Ross néhány számát, mindenekelőtt a „Twisted”-et, és a „Doodlin’”-t. Ami a vezető jazzmuzsikusok standardekké nemesült kompozícióit illeti, hallhattuk Benny Golsontól a Whisper Not-ot és az említett másik két „örökzöldet”: Wardell Gray „Twisted”-jét és Horace Silver Doodlin’-ját. Összesen 13 darabot adott elő Gina egy szokatlan összetételű (de annál remekebb) trió kíséretével, amelyben Szaniszló Richárd vibrafonozott, Bögöthy Ádám bőgőzött és Jeszenszky György dobolt. Ricsi játékáról csak annyit, hogy néhány nappal korábban a Christian McBride Quintetben hallhattunk egy Warren Wolf nevű remek afro-amerikai vibrafonost, így elég könnyű az összehasonlítás. Merem állítani, hogy Ricsi nem marad el az amerikai kollégája mögött, legfeljebb az a különbség, hogy az egy hangszeres együttes tagja lévén olyan szólókban bontakozhatott ki, amilyet csak akart, míg egészen más egy énekes kísérete.  Ricsi igazi modern vibrafonjátéka messze meghaladja a hazai elődökét, akik jó esetben Milt Jackson vagy még inkább Lionel Hampton, ma már messze meghaladott stílusát idézték. Ricsi sokkal korszerűbb játékra képes, Gary Burton, Bobby Hutcherson, Stefon Harris színvonalán.

A legkülönfélébb felállású projektekben helytálló Bögöthy Ádám bőgős és az ugyancsak „all round”veterán dobos, a mindig megbízható Jeszenszky Gyuri kifogástalan együttműködését sem kell bizonygatnom!  

Az előadott vokalizációs számok között volt még Miles Davis Four c. darabja, amihez Jon Hendricks írta a szöveget. Aztán Charlie Parker Parker’s Mood c. klasszikus száma is elhangzott, ki más mint King Pleasure szövegével hallhattuk, majd a Moody’s Mood-ot Eddie Jefferson versével. Aztán két olyan szám, amelyhez egy nálunk kevésbé ismert sokoldalú (bebop és cool jazz énekes, zongorista, dalszerző és hangszerelő)  Bob Dorough /1923-2018, tehát 95-ik évében halt meg/ írta a szövegeket, ezek az I’m Hip (Please Don’t Talk My Father) és Parker Yardbird Suite-je voltak. (Itt mondanám el, hogy Miles Davis is oly’ nagyra értékelte Dorough munkásságát, hogy Sorcerer c. albumán egy számot énekelhetett, holott Davis igen ritkán kísért énekeseket.) Elhangzott még Charles Mingusnak Lester Young emlékére írott Good Bye Pork Pie Hat c. búcsúztatója, (ami Lester ikonikus kalapjára célzott) és  amit Joni Mitchell tisztelt meg szövegével. A mindenki által jól ismert All of Me különleges feldolgozásához ugyancsak King Pleasure-nek köszönhetjük a szöveget.  De hogy teljes legyen a „leltár”: az egész programot King Pleasure Golden Days c. 1960-as albumának címadója indította és még két olyan szám is sorra került, amelyek viszonylag ritkán játszott standardek. Ezek tipikusan megmutatták, hogy nem a téma eléneklésében van a „poén”, hanem az azt követő hangszerszólók szöveges imitációjában. Ezek a nagy szerzőpáros, Richard Rodgers és Lorenz Hart Dancing on the Ceiling c. száma és Noel Coward Mad About the Boy c. dala voltak.    

Nagy élmény volt ez a koncert, de még inkább érvényesnek bizonyult régi szlogenem: „az élő zenét semmi sem helyettesíti”.   

Harmónia Jazzműhely / Budapest Jazz Club, 2022. március 11.

Fotó: Irk Réka, Sebők Gábor