Már a színpad vetített háttere is mutatta, hogy milyen nevezetes évfordulót ünneplünk ma este: Mingus fénykorában a „Mingus Ah Um” c. albumának felvételén a Columbia stúdiójában rögzített kitűnő fotográfia előtt játszott a szextett. Reklám-e vagy sem, de itt mondom el, hogy éppen ennek a korszakalkotó lemeznek az újraalkotását hallhatjuk majd május 17-én az Opusban a MAO kisegyüttesének tolmácsolásában az évek óta sikeresen zajló „Legendás Jazzalbumok” sorozat keretében.  

Pallai Péter, a pénteki BJC-koncertek házigazdája a Harmónia Jazzműhely nevében üdvözölte a közönséget és találóan állapította meg, hogy Mingus nemcsak kiemelkedő bőgős volt, de Ellington és Monk társaságában a három olyan fontos jazzikon egyike is, akik hangszeres művészetük mellett egyben a legfontosabb komponisták is voltak a jazz világában.

A Coltrane Legacy jelenleg vitathatatlanul az egyik legkiemelkedőbb hazai jazz-együttes. Biztos elfogult is vagyok, hiszen ők az általam leginkább kedvelt, egyben a legéletképesebb stílusirányzatot művelik. Azt a modern jazzt, ami voltaképpen hard bop, de annak a mai igények szerinti továbbfejlesztése. Mindnyájan ifjú erők: a zenekarvezető-bőgős Orbán György, a zongorista-hangszerelő Oláh Krisztián, a dobos Pecek Lakatos András, és a három fúvós: ifj. Oláh Kálmán szoprán-, Soso Lakatos Sándor alt- és Molnár Sándor tenorszaxofonon.

Négy Mingus szerzeménnyel ünnepeltek, terjedelmes (negyedóra, vagy húsz perces játékidők) előadásban, Krisztán remek hangszereléseivel, kifogástalan összjátékkal, frenetikus szólókkal. Meg is állapítottuk fotós barátommal, Siklós Péterrel, hogy régen nem dobott fel ennyire minket egy zenekar, mint ez a hat hazai művész. Ismét Pallai Péterre (is) hivatkozva, akivel már többször szóvá tettük, hogy egyik-másik, sok-állomásos európai koncertkörúton „leharcolt” mégoly világhírű amerikai jazzikon produkciója is bizony gyakran messze elmarad a hazai zenészek teljesítményétől. (Ráadásul ez csak ritkán derül ki számukra, ha egyáltalán módjuk adódik megismerni a helyi jazz képviselőit játék közben.)

Szóval az indítás Mingus egyik legismertebb kompozíciója volt: a „So Long Eric” amit zenekarának szólistája, Eric Dolphy tiszteletére írt, és amely Mingus számos (különösen koncerteken rögzített) lemezén elhangzik a New York-i Town Hall-tól Monterey-ig. Már itt felvonultatták csodás előadói arzenáljukat mind a fúvósok, mind a zongora-bőgő-dob triumvirátus.

Ezt követte a legendás tenoros, Lester Young búcsúztatására írott „Goodbye Pork Pie Hat”, amelynek furcsa címe Lester Young érdekes formájú kalapjára utal. Ez a fejfedő annyira Young tartozékának számított, hogy a jazztörténet talán legnevesebb fotóművésze, Herman Leonard The Eye of Jazz c. albumának címlapján is ez szerepel. (A szám pedig a „Mingus Ah Um”-on lett ismert a közönség számára.) Még két Mingus szerzemény következett, mindkettő a korai Atlantic albumokról való volt. Először a „Pithecanthropus Erectus”, amely egyben a lemez címadója, majd a „Haitian Fight Song”, ami viszont a The Clown c. albumot indító szám. Utóbbi jól illusztrálja Mingus szolidaritását minden elnyomottal, politikailag is kifejezett együttérzését nemcsak saját népével, az amerikai feketékkel (Freedom, Prayer for Passive Resistance, Fables of Faubus), de ez esetben a világ mindmáig legszegényebb országának fekete lakóival, hiszen a cím „Haiti harci dal”.  

Természetesen a zenekar egyáltalán nem az eredeti felvételek szolgai másolását célozta meg, már csak azért sem, mert közben 50-60 év telt el, és a műfaj is szédületes fejlődésen ment át. A mai hangvétel, a szólisták magas fokú képzettsége, nem is beszélve arról, hogy az élő előadás terjedelmi megkötöttség nélkül zajlik, mindez olyan lehetőségeket rejt, ami korábban a lemezek esetében elképzelhetetlen volt. A remek hangszerelések révén a témák bemutatása a három szaxofon alkotta kórus által, valamint az összes hangszerre vonatkozó óriási szólók felejthetetlen élményt jelentettek. Minden – Mingusra jellemző – zenei megoldásnak tanúi lehettünk, a kollektív improvizációktól a hirtelen tempóváltásokig, a szinte apokaliptikus vitalitású szólókig, amelyek mégis kontroll alatt hangzottak el. A remek fúvósok dacára (akiket már számos formációból ismertünk) kiemelném Oláh Krisztián felejthetetlen zongorajátékát, hiába, az alma nem esett messze a fájától… De Orbán Gyuri és Pecek Lakatos Andris is a csúcson voltak, nem hiába mondta bevezetőjében Pallai Péter is, hogy már a trió magában is szédületes koncertet adhatna. Ilyen vehemens játékot kivétel nélkül mind a hat zenésztől a legritkábban tapasztalhatunk.   

A második szettben a Coltrane Legacy ki másnak a szerzeményeit adta volna elő, mintsem a zenekar névadójának örökbecsű kompozícióit. Négy szám hangzott el a nagy jazzikontól: az India, a Liberia, a Naima és a ráadás számként interpretált „Trane’s Slow Blues”. Azért Orbán Gyuri „Nairobi” c. szerzeményét és Oláh Krisztián „San-Yi-Ka” c. számát is hallhattuk. A második félidő (ami persze inkább a 2/3-ad felé tendált) még tüzesebb, itt-ott már szinte eksztatikus volt. Ezt a közönség is megérezte és minden – a korábbiakban írott – megítélés érvényben volt, már ami a hazai „jazzerek” teljesítményét illeti. Állítom, hogy jó pár langymeleg világsztár koncertje során nem éreztem azt a katartikus élményt, amit pénteken este.

De, hogy a régen mindig használt szlogent elővegyem, bizony ennek a feelingnek csak akkor van esélye, ha jelen vagyunk egy-egy ilyen csodás koncerten. Tehát járjunk jazzkoncertekre, mert az élő zene varázsát, az orrunk előtt születő mágiát nincs az a hanghordozó és technikai csodaszer, ami helyettesíteni tudná.

Nekem elhihetik, mivel már vagy 60 éve csinálom és otthonomban is akad egy-két lemez!

Élő videó:

https://www.facebook.com/HarmoniaJazzmuhely/videos/370142911718814

Harmónia Jazzműhely/BJC, 2022. április 22.

Fotó: Siklós Péter