Szaniszló Richárd (1977) az utóbbi években egyre ismertebb és foglalkoztatottabb lett, aminek őszintén örül a jazz hazai tábora. Ha volt – a közismert amerikai kifejezéssel élve – „underrated musician”, rá aztán elmondható volt. Ebben biztosan közrejátszott az is, hogy nem a fővárosban lakik, mert bármennyire is igazságtalan, bizony ez a kis ország még mindig „fővárosközpontú”. (Gondoljunk csak arra, hogy évtizedeken át minden színművész legfőbb álma az volt, hogy Budapestre kerülhessen.) A vibrafon (és a marimba) mifelénk annyira ritka, hogy sokan még magát az instrumentumot sem ismerik. Pedig a jazz világában impozáns névsor említhető Lionel Hamptontól Gary Burtonig, Tommy Vigtől Bobby Hutchersonig, nem is említve a Modern Jazz Quartet vezető szólistáját, Milt Jacksont, akinek játéka hosszú ideig etalonnak számított a modern jazzben. Ricsit hébe-hóba láthattuk különféle formációkkal, de olyan saját együttese hosszú ideig nem volt, amely átütő ismertségre tett volna szert. Pedig hangszeres játékán túl, komponistaként is első osztályú művész.  Saját lemeze, a Hands of Passion (Ballads and Other Stories) jól megmutatta kiemelkedő tehetségét, zeneszerzői vénáját és képességét bármilyen művészi feladat megoldására.

Ricsi a duózást nagyon szereti, ez már a múltban is kiderült. Felejthetetlen emlék, amikor 2013-ban frenetikus koncertet adott a Hálóban a nem kevésbé kiemelkedő zongorista, Nagy János „Yancha” társaságában. Már ott is számos saját szerzeménye került a repertoárra. Ugyancsak a Hálóban lehettünk tanúi egy másik duó koncertnek 2018-ban, amikor egy ugyancsak kitűnő zongorista, Cseke Gábor volt Ricsi partnere. Különleges emlékem, amikor éppen tíz évvel ezelőtt (2012 márciusában) Gary Burton és Chick Corea adott koncertet a Müpában.  Ricsi másnap vette a fáradságot, hogy Gödöllőről kocsival ideutazzon, holott azt sem tudtuk, hogy melyik hotelben szálltak meg. A koncert után ugyanis Coreával sikerült találkoznunk, de Ricsi – érthetően még inkább Gary Burtonnel akart megismerkedni. Végül a Marriott hotel lobbyjában létrejött a soha el nem felejthető hosszú beszélgetés, és minden fellelhető LP és CD dedikálása.

Makoto Ozone (1961) nevét éppen huszonhárom éve ismertem meg, amikor 1999-ben a Gramofonban Deseő Csaba barátom írt kritikát „Dear Oscar” c. triólemezéről. A Berklee-n végzett ifjú japán muzsikus tehetsége és hangszertudása igazán impozáns volt, de azért nem sokkal volt több, mint egy azok közül, akik a nagy Oscar Peterson bűvköréből alig tudtak szabadulni. (Isten bocsássa meg, de ilyen volt nálunk a tragikusan elhunyt Pleszkán Frici is.) Aztán Amerikában élvén olyan nagy emberek hatására, mint Chick Corea, Gary Burton, Pat Metheny megtalálta saját egyéniségét, saját hangját és művészetét.

Ricsi régen dédelgette azt a tervét, hogy a hihetetlenül virtuóz, Amerikában befutott zongoristával, összehozzon egy közös fellépést. Ez alighanem a Gary Burton és Makoto Ozone 2004-es Zeneakadémián adott koncertjéig nyúlik vissza, amelynek felvételét egyébként a Duna tévé is sugározta. Az évekig tartó előkészületek részleteire nem kitérve, a projekt megvalósulni látszott, és megtörtént a koncert meghirdetése a Zeneakadémián 2020 -ban. Aztán sajnos, jött a pandémia…  A kapcsolat azonban megmaradt és „kivirágzott”: a mai technikai lehetőségek mellett korábban elképzelhetetlen próbák, ötletcserék zajlottak a két művész között.  Most aztán „megadták a módját” – a koncertet megelőzően egy hétig dolgoztak, próbáltak, szóval nem „hakniként” fogták fel, mint egyik másik hazai, de akár amerikai művésznél is láttunk már ilyet.

A május 1-ei koncert hatalmas érdeklődés mellett került sorra. Jómagam először örülhettem az új koncertteremnek, amely jazz színhely is, hiszen az elmúlt hónapokban már több beszámolót is olvashattunk az itt rendezett koncertekről. Alighanem többen is voltak így, beleértve a hazánkban tartózkodó számos japán hölgyet és urat, akik közül sokan eljöttek, és a rendezvény rangját emelte az is, hogy a koncertet megtisztelte jelenlétével Japán magyarországi nagykövete, Mr. Otaka Masoto is. De számomra nagy öröm volt viszontlátni két jazzfotográfust, a Torinóban élő kedves barátomat, Sánta István Csabát és a Get Closer jazzfesztiválok gyakori vendégét Jaroslaw Wierzbickit. Sok ismerős jazzbarát is feltűnt, köztük Schön Gyuri, a Háló rendezvényeinek szervezője, aki a korábban említett két Ricsi-duót is meghívta a Hálóba.  

Hogy ismétlésekkel ne fárasszam olvasóimat, érdemes elolvasni főszerkesztőnk koncert-előzetesét, nagyon sok érdekes információt találnak benne a művészekről és az előzményekről… Egyébként mindkét művész erősen kötődik mind a klasszikus zenei, mind pedig a jazz hagyományhoz.  Mindketten kedvelik a duózás művészetét, és meggyőzően mutatták meg, hogy ritmushangszerek nélkül is lehet olyan kamara-jazz produkciót nyújtani, amelynek egyetlen pillanata sem válik unalmassá. A duózás igazi párbeszéd, hasonlít két egyenrangú partner dialógusához, ahol a maximális egymásra figyelés mellett a spontaneitás, a szabad mozgás óriási teret kap.

A színpadon csak a zongora és a vibrafon állt.

Főként a két művész saját szerzeményei hangzottak el, szépen sorjában felváltva. Ozone „Gotta Be Happy” c. számát Ricsi remek „Summer Song”-ja követte, amit a jó humorral megáldott japán művész úgy kommentált, hogy „nyári dal – tavasszal”. Ezt ismét egy Makoto szerzemény követett, a Kato’s Revenge. Majd csak Ricsi maradt a pódiumon és előadta a már említett „Friends” című saját szerzeményét. A „visszavágót” Makoto „Struttin’ in Kitano”-ja képviselte, amit szülővárosának szentelt, és egyedül adott elő. Érdekessége az volt, hogy számos korai amerikai jazz-zongorista stílusát idéző zenefolyam hangzott el, hiszen fiatal korában otthon a korai amerikai jazz bűvöletében még dixielandet is játszott.

Mindkét előadó igazán nagyra becsülte az egy éve elhunyt Chick Corea művészetét.  Mint már említettem Chick duókoncertje Gary Burtonnel meghatározó élmény volt Ricsi számára is. Így Makoto ötletére Chick-nek Friedrich Gulda osztrák zongoraművész tiszteletére két zongorára írott „Fantasy for Two Pianos” c. művét írták át erre a duóra, és mi más lehetett a címe, mint „Fantasy for Piano and Vibraphone”. A folytatásban egy terjedelmes zenemű következett, Makoto „Long Day in France” c. háromtételes szvitje, ami egy Lyon és onnan 600 km-re fekvő koncertszínhely közötti utazás bonyodalmait mesélte el zenében.

A vastaps hatására Makoto humoros című „Where Do We Go from Here” címmel próbálta jobb belátásra bírni a lelkes közönséget, de mivel azok csak nem akartak hazamenni, így a két művész rövid tanácskozás után belevágott Milt Jacksonnak minden jazzbarát által jól ismert standardjébe, a „Bags’ Groove” c. örökzöldbe.  

A színfalak mögött folytatódott a rangos esemény gratulációkkal, közös fotókkal, barátkozással, ismerkedéssel, a japán udvariasság és kedvesség millió jelével. A nagykövet úr is kedvesen tűrte, hogy a budapesti japán kolónia megjelent képviselői fotókat készíthessenek vele és persze az est hőseivel, a két művésszel.  Így aztán kiegészíthetem szlogenemet: a zenei élményen túl, az előadókkal való személyes ismerkedés és fotózás is olyan esemény, amit semmi más sem helyettesíthet!

Makoto Ozone - Szaniszló Richárd - Márton Attila - Otaka Masoto (nagykövet):  

Magyar Zene Háza, 2022. május 1. 

Fotó: Irk Réka