fbpx

Hamasyan új sztenderdje

Másodszor járt nálunk a fantasztikus zongorista Tigran Hamasyan, ezúttal már a Müpa nagyobbik termében, a háta mögött a világ sok országában aratott hangos sikerrel és már tíz szóló lemezzel. A  tizenegyediket, amely ennek a turnénak az alapja, StandArt címmel örökzöldekből állította össze, ez az első ilyen, egész estés műsora. A második ráadásban ritmusszekció nélkül azért búcsúzóul felvillantott egy örmény népi hatásokat mutató régebbi saját számot is.

A bőgőse és dobosa mellett kis termetűnek tűnő, hetyke bajuszos Tigran Hamasyan (34) zongorista nagy tűz. Szenvedélyessége, rapszodikussága Jarrettet idézi, életrajza élére pedig Brad Mehldau és Herbie Hancock méltatásait tette, nem véletlenül. A Laura című lassú örökzölddel kezdte a koncertet, de nem sokáig, mert hamar belegyorsítottak, fokozva tempót, hangerőt, feszkót. A dal egy-egy szeletét kiemelve, felnagyítva játszotta, erősen eltávolodva az eredetitől. A koncerten egész az első ráadásig már egészen mélyre ment és röpült óriási svunggal triójával, amelyben különösen fontos szerepe volt az afro-amerikai gyökerek megidézésében Justin Brown dobosnak, a legmaibb ritmusok nagy mesterének (bár az elején ő mintha a zongora rovására lett volna túl hangos). A zongorista-hangszerelő már az első számtól kezdve többször a téma vagy egy dallamrészlet elővezetésére adott felkérést Matt Brewer bőgősnek. Szóló impróiban pedig egy kortársba hajló post bop stílusideált villantott fel.

            Hamasyan bőkezűen adagolja a hangokat, cikornyásan tekergőznek keze alól a hangok, tényleg Mehldau tud még ilyen bőbeszédű lenni néha. A StandArt című lemezbemutatója valamennyire eltér attól, mint amikor Hamasyan először szerepelt Magyarországon. Akkor még saját számai jelölték ki a csak rá jellemző irányt. Az immár tizenegyedik lemezénél Uri Geller módjára hajlítja el a kemény és maradandó anyagból készült örökzöldeket is maga felé. Érdemes lenne alaposabban elemezni standard hangszereléseit, amelyeket általában abban a letétben hallhattunk, ahogy lemezre kerültek. Persze a rögtönzés az adott kereteken belül mindig egész más. Hamasyan felfogása azért érdekes, mert magát a témát sem direktben játssza el, hanem felszabdalja, megnyújtja, feltekeri, megint kilapítja – mint a puha tésztát, úgy alakítja át az anyagot. Kétkezessége és függetlenítő képessége hihetetlen, ballal és jobbal végig külön építkezve teremti a zenét, értve ezalatt a kontrasztok, kánonok és ellenszólamok egész tárházát, szemben az akár nagyon jó jazz-zongoristák kezeinek melódia–kíséret munkamegosztásával. Ritmaikailag az egyre nagy hangsúllyal ráinduló majd nyújtott ritmus kicsit monoton, ebben talán tovább léphetne. Hamasyan nem mentes az önismétléstől sem, de gondolatgazdagsága és az a bizonyos, nagyon jól kihallatszó belső tüze feledtetik ezt.

            Hamasyan örmény, most ugyan Olaszországban lakik, de gyerekkorában elvitte a családja Amerikába zenét tanulni. Zenekara is a kortárs jazz amerikai top ligájából érkezik. Az otthonról hozott zenei világot, páratlan ritmusokkal, aszimmetrikus dallamokkal, szűkített akkordokkal valóban képes vérátömlesztésként beletáplálni a jazzbe. Tovább gazdagítja játékát azáltal, hogy most először a mainstream jazz sok eleméből indul ki, de szabadon bánik velük. Érdemes felfigyelni a csúcsokat ostromló, mesterképzésük és élettapasztalatuk révén amerikássá lett, világpolgár harmincasoknak éppen erre a különleges vonására. Ha csak a Müpa utóbbi pár jazzkoncertjét nézzük: Hamasyan mellett az ausztrál Sarah McKenzie és a francia Cyrill Aimée fellépéseire, továbbá az ő együtteseikben pl. Hugo Lippi francia gitárosra és persze a McKenzie-zenekar magyar szaxofonos vendégszólistájára, Bolla Gáborra is jellemző, hogy francia, ausztrál, örmény, roma, stb., kulturális örökségük népzenei elemekkel kifejezett tartalmai fontos kortárs jelentést tudnak megjeleníteni akkor is, ha nem mindenben lépik túl a mainstream jazz határait. 

 

Müpa, 2022. május 20. 

Fotó: Csibi Szilvia / Müpa