Az előadásról kép és hangfelvétel készült, az utóbbi érzékeny mikrofonokkal, ezért földi halandóknak a fotózás, valamint minden ezzel járó mozgás szigorúan tilos volt. Három koncerttel a lábamban nem vállaltam az egyhelyben állást, remélve, hogy a felvételt hamarosan közkincsé teszik, lemondtam a csodáról, melyről minden résztvevő, akivel aznap délután találkoztam, felsőfokon áradozott. A Trafóban az első koncert már délután négykor kezdődött, az 1 jegy, 3 koncert kínálatban először a holland Sunrise Trio lépett fel. Zenei tanulmányai után az Universiteit van Amsterdam, majd az Utrecht város egyetemének filozófia tanszékén is diplomát szerzett dobos, Jonas Nieuwenbroek triójában Martijn Hak zongorázott, és Jurriaan de Kok bőgőzött. Mikor kicsit késve érkezve a következő Coltrane Legacy alapítójával, Orbán Gyurival összefutva benyitottunk a koncertterembe, a balladai félhomályban majdnem a színpadra érkeztünk, és ezt még ő is korainak tartva feladva a sötétben a helykeresést, inkább botorkálva visszafordultunk. A sötétség érthető volt, a vizuális történetmesélés és a zene világának egyesítésére törekvő hollandok koncertje alatt egy némafilm pergett, amelyhez ők komponáltak zenét, és amely valóban csak sötétben nyújtott vizuális élményt a játszott zenéhez. Kleb Attila küldött fotót, így olvasóink is betekinthetnek a különleges koncert egy pillanatába. A kiszűrődő hangok alapján a „Silent Film meets Modern Jazz” érdekes volt, de mély nyomot nem hagyott bennem.

A Coltrane Legacy koncertje viszont annál inkább. Még nagyon az elején tart a Jazzfest, de ki merem jelenteni, ez a koncert az előző napi gálával versenyben lesz a fesztivál legjobb, legnagyobb élményt nyújtó koncertje címért. Az alapító bőgős, Orbán György zenekarában három szaxofonos, Soso Lakatos Sándor alton, Molnár Sándor tenoron, ifj. Oláh Kálmán szopránon játszott, Oláh Krisztián zongorázott és Lakatos Pecek András dobolt.

 A jazztörténet egyik legnagyobb, mérföldkőnek jegyzett remekművét, John Coltrane szvitjét, a monumentális „A Love Supreme” négy tételét adták elő. Az „Acknowledgement”, a „Resolution”, a „Pursuance” és a „Psalm”, ahogy Gonda János írta, egy teremtő erejű művész kitárulkozásáról szól. Az 1964-ben stúdióban felvett művének tökéletessége ellenére maga Coltrane se hitte, hogy lehet végleges változata, ezt bizonyítja  a francia Antibes jazzfesztiválon 1965 nyarán, és még az év októberében a Seattle-i The Penthouse klubban az eredetinél kétszer hosszabb, nemrég megjelent koncertfelvétel, melyen a legendás kvartetthez még további három zenész csatlakozott. A Legacy mély átéléssel, Coltrane transzcendentális hitvallásához méltón, a mű spiritualitását hűen közvetítve szinte önkívületben játszott. A bő egy óra alatt ritka magasságokba, a Teremtőhöz közel jutottunk. A tartós vastaps ráadást hozott, Billy Eckstine Coltrane által is sokat játszott szerzeménye, az „I Want To Talk About You” segített a földet érésben.

A harmadik fellépő, a ciprusi görög Ioannis Vafeas kvartett Monk előtt tisztelgett Glafkos Kontemeniotis két szerzeményével, a „Catharsis”, amely egyben 2020-ban megjelent albumuk címadója volt, és az „All about Monk” kedvező képet mutatott a szigetország eddig ismeretlen jazz életéről. A dobos Ioannis Vafeas trióként indult zenekarában Marios Toumbas zongorázott, Michael Messios bőgőzött, mindhárman a Berklee diákjai voltak egykoron, és hazatérve sokat tettek a jazz meghonosításához Cipruson. Négy éve felfedezettjük, a fiatal Demetris Moraitis gitáros csatlakozásával bővültek kvartetté, és azóta ebben a formációban járják Európa fesztiváljait.

A továbbiakban a zenekar stílusához hangszerelt standard feldolgozásokat játszottak, Tadd Dameron „Lady Bird”, Bronisław Kaper „Green Dolphyn Street”, Jimmy Davis, Roger "Ram" Ramirez és James Sherman „Lover Man”, Sammy Fain „That Old Feeling” című kompozícióit, és a zongoristaszerzők közé egy amerikai szaxofonos barát szerzeménye, a „Hot Dog” is bekerült. Két számban („Green Dolphyn Street”, „Lover Man”) a vendégként beálló ifj. Oláh Kálmán káprázatos szopránszaxofon szólóit is élvezhettük, a zenekarral együtt. A kvartett zenéje bár nem nyitott új horizontokat, de kellemes élményt adott, és felkészült, jó zenészeket hallhattunk.

Coltrane után Tóth Viktor transzcendentális hitvallását is megismerhettük. A délelőtt még az Eötvös 10-ben gyerekeknek ismert magyar népmesék rajzfilmjeire improvizáló, a történetet hangszerével mesélő szaxofonos estére jórészt új, erre az alkalomra komponált szerzeményeivel és nemzetközi csapattal érkezett, erre a koncertre már külön kellett jegyet venni. Teltháznyian sokan vettek, dugig telt a terem. A formáció motorja a Legacy koncerten szenzációsan játszó Orbán György a ciprusi kvartett alatt kipihente fáradalmait, és ebben a kicsit hasonló, de mégis más zenei világban is remekelt. A Junior Prima-díjas Cseh Péter virtuóz játékát Viktor Skylark Metropolitan néven, tavaly jószerivel spontán alakult zenekarában is ámulva figyelhettük, „párbeszédeik” most is felemelő pillanatokat hoztak. A zseniális olasz vibrafonos Pasquale Mirra a nemzetközi jazzélet egyik legtermékenyebb és legérdekesebb vibrafonosa, eddig több mint 30 albumot rögzített, számos világszerte ismert muzsikussal játszott együtt, és gyakori vendége volt Tóth Viktor triójának is, ahol a Párizsban komoly karriert befutott Szandai Mátyás bőgőzött és a többek között Shepp, Shorter, Hancock és Lateef lemezeiről is ismerhető Hamid Drake dobolt. A fesztivál szervezői eredetileg őket akarták újból összehozni, de Matyi tragikus halálával ezen a koncerten már csak tisztelegni tudtak emléke előtt.

Tóth Viktor félelmetes tempóval kezdett, úgy tessék elképzelni, mintha az ötezer méteres síkfutás rajtja után az első százon világcsúcsot futna, de még hátravan négyezer kilencszáz a távból. Ő azonban tovább folytatva újabb zene zuhataggal ámította a közönséget, és egyre inspirálta társait, akik tartották vele a szédítő iramot. Bejárta a színpadot, sorra közelített mindenkit, energiát adott, a társaktól energiát kapott, amit újra szétosztott, vezényelt, szemével intett, és a zenekar működött. A varázslatos zenefolyamot a fantasztikus szólók tovább duzzasztották, de a mederből nem térítették el. Ezen a koncerten is megvalósult korábban megfogalmazott, és többször idézett álma, hogy az együttesben játszók a zenével együtt lélegezve szabadon szárnyaltak, ugyanakkor olyan közös hangzást hoztak létre, amely teljes, egyedi és az univerzum minden minőségével rokon.

 A végén egy csodálatos Pasquale Mirra szólóval a csak máshová költözött Szandai Mátyásról emlékeztünk, majd hallgattuk, ahogy Hamid Drake a zene őstengeréből egy dalt választva Tóth Viktor bambuszfurulya kíséretében énekel. Aztán újabb robbanás az egész zenekarral, és a kikövetelt ráadás után a Nirvánába érkezve, a bódhiszattvák bölcs derűjével indulhattunk utunkra. Május elsején a harmadik csoda is megszületett.

Jazzfest Budapest, Trafó, 2024. május 1.

 Fotó: Somogyvári Péter, Kleb Attila