Ezt a cikket Finta Lacinak, Halász Gyulának, Hartyándi Jenőnek, Hofinak, Irk Rékának, Kerekes Györgynek, Vida Igornak és mindazoknak dedikálom, akik a Kárpát-medencében anyagi nyereség reménye nélkül, saját munkaerejüket, szabadidejüket, nem ritkán saját zsebükbe nyúlva áldozzák a jazz oltárán, hogy ez a csodálatos műfaj életben maradjon. Ha elolvassák, rájönnek, hogy miért.

A jazzrajongók nagy része éjjeli bagoly, én sajnos a kisebbséghez tartozom. Ha Magyarországon lettem volna, elmentem volna hajnali 5-kor a Jazzfest megnyitójára a Gellérthegyen. Volt Londonban is szokatlan órában rendezett koncert, el is mentem, ha nem is reggel 5-kor, de egy esős csütörtök délután 2 órakor, London egyik távoli külvárosába, Perivalebe, ahol az eredetileg 900 éve épült kis St. Mary’s templomban játszott a Gayer Mátyás Trió. Eszem ágában nem volt beszámolót írni róla, de Matyi, aki Londonban közel lakik hozzám, szólt, hogy lesz ez a koncert, gondoltam elmegyek, mert benne még soha nem csalódtam. Az időpont is megfelelt, ráadásul Matyi saját trióját még soha nem hallottam élőben, noha a trió másik két tagját is jól ismerem. Kicsit tartottam attól, hogy egy esős csütörtök délután, a városközponttól 16 kilométerre, egy golfpálya és egy régi temető közé beékelt, az útról nem látható, istentiszteletre már nem is használt templomba hányan fognak eljönni Matyiékat meghallgatni. Az első kellemes meglepetés a telt ház volt.
A fantasztikus zene, amit ott hallottam, már ismerve a zenészeket, egyáltalán nem lepett meg, és nagyon feldobott. Egyébként azért nem akarok sokat írni magáról a zenéről, mert az elejétől a végéig meghallgatható a cikk végén található youtube linken, amit melegen ajánlok.

Előjáróban megjegyezném, hogy egy teljesen egybeforrott, rendszeresen együtt játszó csapatot hallottunk, melynek minden tagját óriási tudással egybekötött szakmai alázat jellemez. Ezért volt minden hang, minden dobleütés a helyén, ezért volt a zene teljesen sallangmentes. Lehet, hogy régimódi vagyok, sőt biztos, mert akkor találom a legnagyobb örömet a zenében, amikor tiszteletben tartva a szokványos értelemben vett melódiát, harmóniákat és ritmust, a zenészek még mindig tudnak újat alkotni, még mindig tudnak meglepetést okozni, és ez a koncert ilyen volt. Aki nem hiszi, hallgassa meg.

Itt csak egy-két momentumot emelnék ki. Az első meglepetést a jól ismert örökzöld, az „On Green Dolphin Street” átdolgozása okozta. Nagyon szellemesen a néhai Ahmad Jamal stílusára formálták át, kinek zenei örökségét büszkén fel is vállalták. Akár csak a nagy előd, Matyi triója is levegősen, gazdaságosan játszott, bőséges teret engedve mindhárom zenésznek.  Bármelyikük szólózott, a többiek is mind ott voltak roppant konstruktív támogató vagy kiegészítő szerepben. Ahmad Jamal tökéletesítette a műfaj történetében a trió művészetét, mindhárom zenész egyéni megnyilvánulásainak összhangban teret adó hozzáállásával. Gayer Matyi az egyszerű utánzás helyett, a maga módján és a maga stílusában teszi ugyanezt. De csak ez az egy szám emlékeztetett explicit módon Ahmad Jamalékra.

Feltétlen érdemes említeni a „Kis Kece Lányom” szenzációs jazz változatát is, amely teljesen tiszteletben tartotta a dal magyar népi gyökereit és ugyanakkor azok számára is örömet adott, akik az életükben nem hallottak magyar népdalt.
Számomra még nagyobb meglepetés volt Matyi saját szerzeménye, amelyet néhai mentorának, a csodálatos amerikai pályatárs, Barry Harris emlékének dedikált „Mr. Harris” címmel. Ha Matyi nem mondja be előre, hogy saját szerzemény, akkor jazz standardnek véltem volna, amit szégyenszemre nem ismerek fel. A gyönyörű témát gyönyörű rögtönzés követte. Matyi szíve átköltözött az ujjaiba.  Dave Green olyan dallamokat varázsolt elő a bőgőből, amilyeneket bőgőstől ritkán hallani. És ezt tette anélkül, hogy virtuozitását villogtatta volna. Steve Brown a dobokon diszkréten, gyengéden, de ugyanakkor roppant hatásosan játszott. Öröm volt nézni, ahogy odafigyeltek egymásra, senki nem próbálta a másikat überelni, és ez ugyanúgy állt az egyórás koncert összes többi számára, még a lehengerlően szvingelő „That’s All’”-ra is.

A zenén túlmenően, a szervezés és a közönség fogott meg igazán.  Mint amatőr koncert- és közönségszervező egyáltalán nem fért a fejembe, hogy lehetett ezen az esős csütörtök délután behozni egy teltháznyi embert ebbe az Isten háta mögötti gyönyörű templomba. Mert hogy egy nagyon hatásosan publikált budapesti jazzfesztivál sztár előadókkal megtűzdelt hajnali nyitó koncertjén van közönség, mint jazzrajongó megértem. Ennek a nyitjára akartam járni és kikérdeztem a konferansziét, Hugh Matherst, akiről kiderült, hogy végrehajtó bizottsági elnöke a St.Mary’s Perivale kulturális közösségnek. A kulturális közösséget csupa nyugdíjas alkotja, akik ingyen dolgoznak, hogy rendszeres koncertsorozatokkal örvendeztessék meg a környék lakóit. A pandémia idején fejlődött ki ez a rendszer. Saját youtube csatornájukon, közönség nélkül kezdtek rendszeresen élő koncerteket közvetíteni. A járvány lecsengésével megnyitották a kaput a közönség előtt. A koncertek java klasszikus, de három-négy hetente jazz is hallható. Belépődíj nincs, de van becsületkassza és lehet online is adományozni. A jelek szerint nagyon kevesen bliccelhetnek, mert a zenészeket tisztességesen fizetik, a youtube csatorna, melynek 2560 rendszeres követője van, továbbra is élőben közvetíti a koncerteket, de aki csütörtök délután ráér, az elmegy. Aki dolgozik vagy épp akkor tanul vagy aki külföldön vagy az ország másik részén tartózkodik az meghallgatja, amikor ráér.

Egyébként is öröm beülni ebbe a gyönyörű kis templomba, amelyik átvészelte a pestist, a Rózsák háborúját, a polgárháborút, a Luftwaffe bombatámadásait, és ahol még látni a falon 1682-ben faragott emléktáblát is.

Végezetül, aki mégsem ismerné ezeket a csodálatos zenészeket, hadd mutassam be őket:

Gayer Matyi már zenei gyökereket eresztett Angliában, zenészkörökben jól ismerik, gyakran játszik a Ronnie Scottsban, a Pizza Expressben, a 606-ban, a brit szigetek nagy- és kisvárosaiban, de Európa-szerte is. Még fiatal és sok minden van előtte. Soha nem felejtem el Zipernovszky Kornél barátom megjegyzését, amikor először hallottam a talán 14 éves Matyit játszani: „Ez a fiú potenciális világsztár.”  Ezzel ma is egyetértek. Matyi játéka egyeseknek talán ódivatú, de szerintem a jazz örökérvényű erényeit tükrözi: ritmikus, harmonikus, melodikus, megőrzi a műfajt eredetileg jellemző afrikai-amerikai sodrást.

A trió világszinten legismertebb tagja a csodálatos bőgős, Dave Green, aki, noha a Jimmy Blanton által még a 40-es évek elején kialakított klasszikus stíluson nevelkedett, de a jazz minden alfajában képes remekelni. Angliában jóformán mindenkivel játszott, aki a brit jazz ki-kicsodájában szerepelhetne. Ami a világsztárokat illeti, Dave saját internetes oldala 25 nevet említ egy koránt sem teljes listából. Én ebből      a következőket emelném ki: Coleman Hawkins, Ben Webster, Zoot Sims,  Sonny Rollins, Barry Harris, Scott Hamilton, Roland Kirk, Buck Clayton, Benny Carter és Harry Edison.

A dobos Steve Brown, Dave Greennel együtt állandó tagja Scott Hamilton európai kvartettjének, Barry Harrisszel is együtt játszottak, de Steve ezen kívül olyan világhírű zenészeket is kísért, mint Benny Golson, Benny Green, Carl Fontana vagy Junior Mance, hazánkfiai közül pedig Bolla Gabi, Oláh Krisztián, Szalóky Balázs és Subicz Gábor tanúskodhat Steve képességeiről.

Rövidesen megjelenik a trió új albuma, amely csak részben tartalmazza a koncert anyagát.

Maga a koncert az alábbi linken látható és hallható.

London, St. Mary’s templom, 2024. április 25. 

Fotó: Pallai Péter, YT