Maga a formáció is egy különleges szextett volt, amelyben „stílszerűen” a bőgős, Ajtai Péter képviselte a zenekarvezetői státuszt, Pozsár Máté zongorázott és Geröly Tamás dobolt. A három fúvós sem akárki volt: Ávéd János a tenorszaxofon mellett néhányszor fuvolával színesítette a hangzást, Kováts Gergő játszott baritonszaxofonon, és máris korrigálhatom magamat, hiszen ezúttal nem csak a hazai jazzelit prominensei voltak a színpadon, hanem a mostanában nálunk vendégszereplő amerikai altszaxofonos, Aram Shelton is, aki néhány nappal korábban itt, az Opusban a Grencsó Kollektíva vendégeként is játszott.

Mingus jelentőségét nem csupán bőgőjátéka jelenti a jazz történetében, sőt sokkal inkább kompozíciós, hangszerelői és nem utolsósorban koncepcionális tevékenysége. Ez utóbbi azt jelenti, hogy különleges művészetében nagy jelentőséget kapott a faji és szociális igazságtalanságok elleni fellépése. Ennek az írásnak nem feladata taglalni a társadalmi problémák zenében való kifejezését, Mingus életpályájának felvázolását. De bámulatos önéletrajzát (Beneath the Underdog, azaz a Béka feneke alatt) figyelmébe ajánlom az angolul értő olvasóknak. Persze minden oka megvolt a pesszimizmusra – a mentális problémáin túl is – az üldöztetés és a diszkomfort érzéséhez nemcsak kevert származása okán, de a 20. század közepének kaotikus viszonyai miatt is (vietnami háború, faji zavargások és polgárjogi küzdelmek, a két Kennedy-fivér és Martin Luther King meggyilkolása stb.).

Sajátosan egyedi zenei világának összetevőiben fellelhetjük a gospel és blues hatások mellett a New Orleans-i jazz, a bebop, Duke Ellington, valamint Bach és Beethoven, Debussy és Ravel, de még Richard Strauss hatását is. Ő elevenítette fel a kollektív rögtönzés alkalmazását a modern jazzben, amelyet annak hívei őelőtte alig kultiváltak. A modern jazz úttörőinek sorában a legsokoldalúbb művész volt: bőgős és zongorista, zeneszerző és hangszerelő, író és filozófus, emellett a legöntudatosabb ember, a szó legnemesebb értelmében.  

Kompozíciói tökéletesen tükrözték személyiségét: bennük volt öröme, dühe, szenvedélye és spiritualitása is. Egész valójával a komplexitást fejezte ki. Egyike volt azon ritka zenészeknek, aki mindig a saját útját járta, nem hódolt be semmilyen divatnak és következetesen csak az általa helyesnek vélt művészetet volt hajlandó megosztani a közönséggel.

Sajnos csak egy rosszul sikerült koncerten láthattuk élőben ezt a zseniális művészt, 1975. október 27-én az Erkel Színházban. (Voltaképpen már csak három éve volt hátra, mert 1979. január 5-én elhunyt.) Fáradt, megtört, enervált ember benyomását keltette (pedig csak 53 éves volt), mert már akkor egy gyógyíthatatlan idegrendszeri betegségben szenvedett, és ez rányomta bélyegét a produkcióra is. Nem volt ez másként az akkori európai koncertkörút többi állomásán sem, mint azt a külföldi sajtóból megtudhattuk. Némi segítséggel bejutottam hozzájuk, és így néhány szót válthattam velük. A mindig vidám dobos, Dannie Richmond volt a legjobb hangulatban. Egyébként Jack Walrath trombitált és játszott szárnykürtön, George Adams tenorozott és fuvolázott, valamint Hugh Lawson zongorázott. (A koncert felidézése is lehetetlen, mert még a Magyar Rádió archívumában sem sikerült megtalálni a felvételeket, amikor a Világsztárok sorozat elhangzott tíz-tizenkét éve.)

Nos, ami különlegessé tette a jelen szextett zenei produkcióját, az az volt, hogy nem azt tűzték ki célul, hogy Mingus zenéjét a rendelkezésre álló lemezfelvételek, és elérhető hangszerelések alapján reprodukálják, hanem kifejezetten saját képükre formálják azt. Különösen a „leader” és Ávéd János egészen egyedi arranzsaiban hallhattuk Mingus olyan örökbecsű darabjait, mint a „Better Git It in Your Soul”, a „Goodbye Pork Pie Hat”, a „My Jelly Roll Soul”, a „Freedom”, a „Meditations”, a „Moanin’”, vagy a „Canon”. Minden – Mingus összetett játékstílusának megfelelő – zenei megoldást felvonultattak: a dinamikai, ritmikai és metrikus váltásokat, tempógyorsításokat és -lassításokat, amit persze olykor az egyenletes pulzálás váltott fel. A bőgő és a dob kiemelt jelentőségű volt, éppúgy, mint a Mingus-Richmond tandemnél, egyáltalán nem kísérő szerepre voltak kárhoztatva. Ami a három fúvóst illeti, a kollektív improvizációk mellett szólóik is figyelemreméltóak voltak, avantgárd játékuk szervesen illeszkedett az egész produkcióba. Amikor minden hangszer játszott, szinte nagyzenekari hangzást produkáltak, igazi apokaliptikus hatással. Remekül idézték a korai jazzből ismert felhívás-válasz megoldásokat, az afro-amerikai folklór shout (kiáltás) stílusformáit, a gospeles hatásmechanizmusokat, egyszóval minden pillanatban szokatlan zenei megoldások tették különleges élménnyé az este teljes időtartamát.  Ajtai Péter és Geröly Tamás játékáról csak a legfelsőbb minősítéssel szólhatok. Ami külön dicsérendő, hogy ők mindketten a legnehezebb utat választották, abba az öntörvényű, következetesen saját zenei világot képviselő zenészkollektívába tartoznak, amelynek legkiemelkedőbb képviselője Szabados György volt, ma pedig alighanem Grencsó István, de hosszasan sorolhatnánk a neveket. Ezek sorába tartozik Pozsár Máté is, akinek ezen a koncerten viszonylag kevés szerep jutott, de amikor ő került sorra, azt a briliáns játékot nem lehet szó nélkül hagyni.

 Külön köszönet a BMC-nek az ilyen vonatkozású progresszív művészeti megnyilvánulások segítéséért, mind a fellépő helyek (BMC színházterem, Opus Jazz Club), mind pedig a lemezkiadói tevékenység (BMC Records) vonatkozásában. Kisebb mértékben a Fonó és a Hunnia is részt vesz ebben a hallatlanul fontos – hazai vonatkozásban meg vitathatatlanul támogatást igénylő – munkában.

Fotó: Stépán Virág