A említett irányzatnak méltó hazai képviselője a jazzének egyik kiválósága: Kanizsa Georgina. Már elöljáróban elárulhatom, hogy nemzetközi viszonylatban is méltán megállhatná a helyét, annál is inkább, mert ezt – nem véletlenül – igazán kevesen merik felvállalni, még a legtehetségesebb – mindkét nembeli – énekesek közül is. Itthon pedig (legalábbis) jómagam csak Pocsai Krisztától hallottam ilyen produkciót, de nem egy komplett program keretében, csak a műsorát színesítve az olyan dalokkal, mint a Twisted vagy a Doodlin’.

Nos, Gina bátran felvállalta a – jobb híján – talán „vokalizálás” szóval megnevezhető irányzatot – és ráadásul komplett műsorban. (Igaz az előadott tizenkét számból, kettő akadt, ami a hagyományos daléneklést képviselte.)  Nagyra értékelendő, hogy bátran fordul az évtizedekkel ezelőtti repertoár-darabok előadása felé, persze az olyan nagy elődök nyomdokain, mint Eddie Jefferson, King Pleasure, Annie Ross vagy Jon Hendricks. Utóbbi két énekes a rövid életű, mindösszesen kb. öt éven át működő Lambert-Hendricks-Ross, majd Lambert-Hendricks-Bavan vokáltriók oszlopos tagjai voltak. Annie Ross kiválása, majd nem sokkal később Dave Lambert tragikus halála után sikeres szólókarriert folytattak, ill. szövegíróként (is) éppen a vocalise továbbéltetőivé váltak.  (A kifejezetten attraktív Annie Ross még filmszínésznőként is sikeres volt, pl. Robert Altman Rövidre vágva (Short Cuts) c. filmjében mi mást, mint jazzénekesnőt alakít.) Számos ismert instrumentális szóló „szövegesítése” éppen kettőjük nevéhez (persze külön-külön dolgoztak) fűződik, de Eddie Jefferson és King Pleasure mellett még Bob Dorough volt ugyancsak befutott „vokalizáló” , s mint ilyen remek szövegíró is.

Mindezekről a beszámolóm végén olvasóink is meggyőződhetnek, az ismert standard-címek és a szerzők nevét olvasva. (A komponistáé az első helyen, a szövegíróé a második helyen.) Ami a zeneszerzőket illeti abban elsősorban a modern jazz olyan kiemelkedő hangszeres művészeit találjuk (akik egyben avatott komponisták is voltak) a korai modern jazz olyan ikonikus figurái közül, mint az altszaxofonos Charlie Parker és a tenoros Wardell Gray, James Moody és Benny Golson, a trombita királyai, Clifford Brown és Miles Davis, valamint Charles Mingus, akinek sokirányú tevékenységében a komponálás is döntő helyet foglalt el. (Lester Young emlékére írott darabja már csak azért is „kakukktojás”, mert szöveget Joni Mitchell írt hozzá.) De ne felejtkezzünk el a jazzdalok rendkívül termékeny szerzőjéről, Horace Silverről sem, akinek több szerzeménye is kedvence a vocalise-előadóknak. Ami pedig a szövegírók személyét illeti, természetesen King Pleasure, Jon Hendricks, Bob Dorough és Annie Ross azok, akik ebben igazán az élen jártak, de Joni Mitchell mellett a másik (még inkább) szenzációs szerző Leonard Feather, a jazz szakírók legnagyobbja, a jazzlexikonok szerzője és évtizedeken át a Down Beat főmunkatársa.

Azért a rend kedvéért azt is el kell mondani, hogy a hangszeres szólók kiemelése pl. a Twisted vagy a Moody’s Mood for Love esetében olykor komoly jogi vitákat generált, mert pl. az utóbbi esetében az történt, hogy a James Moody szóló az I’m in the Mood for Love c. Jimmy McHugh szerzeményben került lemezre, és a komponista keresete, az ő számára nyertes perrel végződött. 

A szükségesnek vélt információk után magáról a koncertről is kell szólnunk, mert ez lenne a lényeg. Kanizsa Gina nemcsak kiváló hanganyaggal bíró énekesnő, de a hazai gyakorlatban elég ritka remek kommunikációs képességgel is rendelkezik, mind anyanyelvén, mind angolul. Ez nemcsak a dalok kifogástalan előadásában mutatkozik meg, de a kétnyelvű konferálásban is, amit angolul ugyanolyan spontán készséggel „vezet elő”, mint magyarul. (Ráadásul indokolt is, mert igen csak szép számmal voltak jelen külföldiek is.) Itt még azt is kiemelném, hogy a hangszerszólókra írt szövegek előadása sokkal perfektebb szövegmondást igényel, mint a jó öreg Nagy Amerikai Daloskönyv standardjei. Mi több, a hangszeres improvizációhoz hasonló szöveges „scattelés” olyan énektechnikát igényel, amire még – egyébként – tehetséges és rutinos énekesek jó része sem mer vállalkozni. Nekem elhihetik, hogy akár világszerte sem sokan rendelkeznek ezzel az adottsággal, nálunk pedig – ismereteim szerint – egyedülálló. A nemzetközi színtéren is igen tájékozott Pallai Péter vezette Harmónia Jazzműhely immáron másodszor hívta meg a formációt a BJC-be és csak remélni tudjuk, hogy nem utoljára! Egyébként tavasszal éppen King Pleasure születésének 100. évfordulója kapcsán volt ugyanezen kvartett sikeres szereplése a HJM pénteki rendezvényeinek sorában.

De essék szó a kiváló hangszeres kísérőkről is. Közhely, hogy jazz-zenészeink (is) világszínvonalon állnak. Ezt a négyest meg külön „feldobja”, a bárhol oly’ ritkán használt hangszer, a vibrafon – és annak avatott mestere, Szaniszló Richárd.  Lebilincselő szólói, modern hangvételű játéka az est másik kiemelkedő attrakciója volt. De a Bögöthy Ádám –Jeszenszky György ritmustandemről is csak felsőfokú jelzőkkel szólhatok. Ádám is és Gyuri is számos formációban mutatta már meg kivételes tehetségét, ha az ő nevüket olvasom, az mindenkor garanciát jelent a magas színvonalú játékra.

1. félidő

• Twisted (Wardell Gray – Annie Ross)
• Moody’s Mood for Love (James Moody – King Pleasure)
• Joy Spring (Clifford Brown – Jon Hendricks)
• Good Bye Pork Pie Hat (Charles Mingus – Joni Mitchell)
• É Preciso Perdoar (Öne Must Forgive)  (Alcivanao Luz – Carlos Coquei jo Costa)   /angol szöveg: Gretchen Parlato/
• Four (Miles Davis – Jon Hendricks)

2. félidő

• I’m Hip (Dave Frishberg – Bob Dorough)
• All of Me (Gerald Marks – Seymour Simons – King Pleasure)
• Doodlin’ (Horace Silver – Jon Hendricks)
• Whisper Not  (Benny Golson – Leonard Feather)
• Parker’s Mood (Charlie Parker – King Pleasure)
• Yardbird Suite (Charlie Parker – Bob Dorough)

BJC/Harmónia Jazzműhely, 2022. november 18.

Fotó: Irk Réka