A klubok töredékét tudtam csak megnézni a pár nap alatt, amit a közeli, jóval csendesebb és békésebb Jersey Cityben töltöttem (bár lövöldözés ott is volt). A klubokon kívül még az utcán, tereken, parkokban, könyvtárakban, múzeumokban is szokott jazz szólni, latin, latin-jazz zenét pedig éttermekben lehetett sűrűn hallani. Négyet emelek ki a hallott jazzcsemegék közül, van amelyiknek magyar kötődése is van.

Meglepetés a múzeumban

          Első felfedező, városnéző utamon Manhattanben, betérve egy könyvtári múzeumba, a The Morgan’s Library and Museumba, rögtön meglepetés fogadott, a közösségi térben, a büfé előtt egy BeBimBop nevű trió zenélt. A gitáros, zenekarvezető, zeneszerző Joe Ravo volt, aki Dave Brubeckkel, Stanley Turrentine-nel és Gerry Mulligannel is játszott, valamint beutazta a világot, mint kulturális nagykövet, oktatott a Columbia és a New York-i Egyetemeken. A bőgőnél Brian Glassman állt, és a doboknál Danny Mallon ült. Remek hangulatot csináltak, még ha a sok beszédnek sok az alja közmondást szó szerint is értelmezték. Jól ismert standerdeket adtak elő, mint a „Monk’s Dream”, a „Black Orpheus”, a „West Coast Blues”, a „Days of Wine and Roses”, a „Four on Six”. A műsorról és Ravo swinges gitározásáról is Gyárfás István jutott eszembe. A múzeumba betérők elfoglalták a kitett székeket, csak a büfénél beszélgetők okoztak egy kis hangkavalkádot. Kétszer 40 percet játszottak.

Legnagyobb csalódás

          Aki a Nagy Almát megnézi és szereti a jazzt, az nem hagyhatja ki a Blue Note-ot. Volt klub jó pár, amit csak kívülről láttam, de ebbe be is jutottam, még volt jegy két nappal a koncert előtt. A világ kilenc városában ezen a néven futó, az igényes jazz-zenét elhozó klubok közül eddig csak a milánóiban jártam, így egy ahhoz hasonlót képzeltem el New Yorkban, na jó, a város lakosságával arányosan jóval nagyobbat. Ehhez képest egy zsúfolt kis klubot láttam, ahol a vendégek egymás nyakára vannak ültetve, egy-egy hosszú asztal két oldalára úgy, hogy meg sem tud mozdulni senki, ráadásul, ha valakinek mosdóba kell mennie, az asztal egyik fele állhat fel, hogy kiengedje a távozót. A két hely között a különbséget pedig zongorázni lehet, akár a kedvességet, akár a hely kialakítását tekintjük.

Ám ez nem is lenne baj, ha a színpad beláthatósága legalább jó volna. Azonban olyan helyekre is ültetik az embereket (ráadásul a hely jelentős része olyan), ahova maximum félárú jeggyel szabadna, mert a zenészek fenekén kívül mást nem nagyon lát a közönség. Persze írták, hogy koncert előtt két órával érdemes megérkezni, de nekem még fel kellett töltenem az aznapi cikket ide a Jazz.hu portálra, ráadásul lezártak egy metrómegállót a sok eső miatt, így csak 20 perccel előbb értem a helyszínre, ahol már csak a „megmaradt” helyekre lehetett pályázni, pedig a jegy csillagászati összegbe került. Ezek után a 19 fokos légkondi már meg sem kottyant, amit még Avishai Cohen & Banda ’Iroko’ által játszott latin zene sem tudott felmelegíteni.

Rövid kitérő, hogy megtudjuk, mi az az Iroko: Az „Iroko” egy olyan fa, amelytől félnek néhány nyugat-afrikai kultúrában, ezért kerülik vagy tisztelik. A jorubák azt hiszik, hogy a fán szellem lakik, és aki szemtől szembe látja az iroko-embert, megőrül, és hirtelen meghal.
A május elején Budapesten is koncertet adó bőgőzseni, (de oda a triójával érkező) Cohen bejelentette, hogy a napokban fog megjelenni első lemezük az egy éve alapított csapattal, aminek a dalait fogják előadni. Az afro-kubai zenét játszó zenekarban három kubai zenész alkotta az alapot: a dobon és mindenféle ütőhangszereken játszó Horacio ' El Negro' Hernandez, a szaxofonon és shekerén vagy Chekere-n játszó Yosvany Terry, valamint az éneklő és az ugyancsak ütős hangszereken játszó Jose Angel (úgy látszik, Avishai úgy gondolta, ha latin zenét játszik, jobb, ha az alap ritmust kubaiakra bízza). A csapatban a New York-i születésű Abraham Rodriguez Jr. kongázott és énekelt, a spanyol Virginia Alves énekelt, leginkább háttérben, néha szólóban, az argentin Diego Urcola trombitált és harsonázott. Az izraeli Avishai Cohen pedig bőgőzött és énekelt. Ő biztosította a jazzes hangzást az esti koncertnek mély, brummogó bőgőhangjával (róla nem írok többet, mert Márton Attila kollégám részletes elemzést adott a budapesti koncertajánlójában). Mindenkinek jutott szóló, de a folyamatos clave ritmus adta az alapot. Minden számban énekeltek, általában mindannyian együtt. Eljátszották a „The Healer”, a „Descarga Para Andy”, „Abie’s Thing”, „Exodus” dalokat, majd Virgina Alves bőgő és dob kísérettel, a közönség soraiban helyet foglaló édesapjának elénekelte az „Obsession című dalt. Ezután lépett elő a félig jamaikai, félig kubai származású Jose Angel, aki Bob Marley híres dalát énekelte el a közönség segítségével, a „No Woman No Cry”-t. Abraham Rodriguez Jr. folytatta az énekesek sorát, az „It’s A Man’s Worlds” című James Brown darabbal, természetesen kifordítva a saját üteméből, latin ritmusban. Végezetül az Iroko-ra szabott „Avisale A Mi Vecina” számmal zárták a műsort.

Csalódottan nyugtázta a közönség, a velem egy asztalnál ülő amerikai, lengyel és német turisták is, hogy bizony itt az egy óra 10 perces előadásnak vége, hiába tapsolunk, nem lesz ráadás. Mivel később kezdett a zenekar és még volt egy második szett 10 órai kezdéssel, az bizony újabb közönséget kíván, így mindenkit kitereltek gyorsan, ahol már 3 méteres sor várakozott a 10 fokban, hogy beeresszék őket a következő előadásra.
Volt a Blue Note-ban még furcsaság: az elején közölték, hogy ne videózzunk, de vakuval sem szabad fényképezni, hogy ne zavarjuk a közönséget, ehhez képest az utolsó szám közben a pincérek elkezdték kivinni a számlákat  - mert kötelező 20 dolláros fogyasztás van -, amit természetesen a sötétben csak vakus mobillal tudott elolvasni az ember, majd integetve jelezni, hogy elő van készítve a pénz (ajánlott pontos összeget kikészíteni, mert visszajáró nincs a kasszában). Így az utolsó szám közben cikázva, futkosva rohangáltak a pincérek egyik asztaltól a másikig.
Ez a helyszín minden szempontból illúzióromboló volt.
Folyt. köv.

Második rész: Jazzkalandok New Yorkban – 2/2.

New York, 2023. április 28-29.
Fotó: Irk Réka (mobil, sajnos a fényképezőgépem nem fért be a csomagomba), Tommy Campbell