Ebben a részben már nem lesznek csalódások, sőt a New York-i jazzélet két különleges koncertjét mutatom be.

A Big Band ősotthona

                A másik híres New York-i klub, ami ugyancsak Manhattanben helyezkedik el, a Village Vanguard, ami viszont az előzővel ellentétben, nem okozott csalódást. Igaz, a hely jóval kisebb volt, mint a Blue Note, és ott is bezsúfolták az embereket minél kisebb helyre, a kötelező fogyasztás és a számla kivitel az utolsó szám közben sem maradhatott el, mégis ezen a helyen minden vendég láthatta a zenekart (Igaz senki sem az összes fellépőt az oszlopok miatt, de legalább nagy részüket.) Természetesen, ha nem big bandről lett volna szó, talán az összes színpadon lévőt láttuk volna. Akaratlanul is a BJC jutott eszembe, milyen jó dolgunk van, hogy ott a hátsó sorban is ugyanúgy élvezheti valaki a koncertet, mint az első sorban, ráadásul nem divat a 19 fokra hűtés sem.

Ahogy elárultam az előbbiekben, big band zenekar koncertjére voltam hivatalos, ráadásul nem is akármilyenre, a hagyományosan hétfőnként koncertet adó Vanguard Jazz Orchestra lépett fel. Róluk érdemes elmondani, hogy még Thad Jones/Melvin Lewis Orchestra néven 1966-ban alakult a zenekar, és azóta folyamatosan működik, hétfőnként lép fel a Village Vanguardban, máskor fesztiválokon, csak a tagok cserélődtek szép folyamatosan, de nem túl sűrűn. Általában, aki bekerült ebbe a világhírű big bandbe, az maradt sok évig. A két alapító 13 éves együttműködése óriási repertoárt hozott, 15 lemezük jelent meg. Mikor 1979-ben Jones Dániába költözött, Lewis a saját nevén folytatta a zenekar működtetését, sok komponista közreműködésével. Lewis 1990-ben bekövetkezett halálával a zenekar nevét Vanguard Jazz Orchestrára módosították, és folytatták a megkezdett utat Thad Jones és Mel Lewis tiszteletére. A big band több Grammy-jelölést kapott, két díjat át is vehettek, a DownBeat magazin olvasói és kritikusi szavazásán tizenegyszer nyerték el a ’Legjobb big band’ címet. A lassan 60 éve működő (gitáros nélküli) zenekar a leghosszabban futó együttműködés a jazzben.
A hétfői fellépésük alkalmával is túlnyomó részt Thad Jones életművéből válogattak, ami azért is volt szerencsés, mivel épp a születésének századik évfordulójának tiszteletére a BJC-ben a Harmónia Jazzműhely meghívására a Budapest Jazz Orchestra előadásában hallottam egy részét a koncert anyagának, amiről akkor kollégám Somogyvári Péter írt kiválóan. Minden előzetes várakozást felülmúló, lenyűgöző előadást hallhatott a közönség New Yorkban.

A zenekar tagjai: szaxofon: Dick Oatts (lead alt, fuvola, 1977 óta tag), Billy Drewes (alt, szoprán, fuvola), Rich Perry (tenor, szoprán, fuvola, 1977 óta tag), Ralph Lalama (tenor, klarinét), Gary Smulyan (bariton, fuvola); trombita: Nick Marchione (lead trombita), John Chudoba, Terell Stafford, Scott Wendholt (szárnykürt); harsona: Marshall Gilkes (lead harsona), Jason Jackson, Dion Tucker, Douglas Purviance (basszusharsona); ritmusszekció: Adam Birnbaum (zongora), David Wong (bőgő), John Riley (dob). A 16 tagú big bandben játszanak még a nagy öregek közül is néhányan, ráadásul milyen jól, több kitűnő szólót hallhattunk tőlük, mint a háromszoros Grammy-díjas Ralph Lalama, aki 72, Billy Drewes, aki 71 és Dick Oatts, aki 70 éves – ne feledjük, hogy minden hétfőn kétszer másfél órát kell játszaniuk. Az estet Jason Jackson konferálta, annyira nem részletesen, mint Friedrich Károly, de sok információt megtudhatott a közönség. Thad Johnes az orgonista Rhoda Scottnak ajánlott „Rhoda Map” című számával kezdtek. Bob Brookmeyer „Ding Dong Ding” gyors és dinamikus száma következett rengeteg kiváló szólóval, erről csak annyit mondott Jackson, hogy a zeneszerző amilyen egyszerű címeket ad a kompozícióinak, annyira nehéz darabokat ír. Thad Jones „Little Rascal on the Rock” szám következett, melyben hosszú bőgő szólója volt David Wongnak, amit baritonszaxofon és zongora szóló követett. Jim McNeely-től, aki a zongoristája volt a big bandnek hosszabb ideig - és akinek Brookmeyer és Thad Jones voltak a példaképei, ma már a házi zeneszerzőjük, - az 1977-ben lemezre rögzített „Lickety Split” című dalát játszották el, amely Grammy-díjra jelölt volt, amire állítólag McNeely rögtön rávágja, hogy ez azt jelenti, hogy vesztettek. Dion Tucker harsonás unokájának ajánlották a következő Thad Jones balladát: Kids are Pretty People. Végül ugyancsak egy Thad Jones klasszikussal zártak, a „Don’t Git Sassy”, amiben hosszú szóló jutott a trombitásnak, majd a szaxofonosnak. Utólag elgondolkodtam, vajon hányszor írhatták át az arranzsot ezeknél a számoknál, amiket évtizedek óta játszanak.

A majdnem éjfélkor záruló koncerten látványosan nagy szerep hárult a zongoristára, rengeteg remek és hosszú szólót játszott a legtöbb számban, Adam Birnbaum megdolgozott a figyelmünkért és óriási tapsot kapott. A dinamizmus, az összeszokott zenészek játéka magával ragadó volt.

A New York-i rengeteg dobosa

                Még egy koncertet emelek ki a magyar kötődése miatt. Egy a New York-i jazzelitbe tartozó dobos hívott el a koncertjére, akinek mestere Sonny Rollins volt, és aki játszott a The Mingus Big Bandben, a Mahattan Transferben, Dizzy Gillespie-vel, John McLauglinnal. A Berkleen tanult, később tanított, majd 13 évet Japánban élt, nagybátyja az orgonista Jimmy Smith volt. Jelenleg is oktat és workshopokat ad a koncertezés mellett.
Tommy Campbell 2019 nyarán járt Magyarországban legutóbb, előbb Horváth Kornél meghívására a SopronDrumon, majd László Attila hozta el egy budapesti koncertre az iF-be, akivel már többször lépett fel fesztiválokon, ITT egy felvétel erről.

Ezúttal Tommy egy Tel-Avivból érkező ütős zenekarában dobolt ugyanazzal a könnyedséggel, játékossággal, de pontossággal és intelligenciával, ahogy azt már hallhattam tőle ezelőtt is. Manhattan keleti részén elhelyezkedő Nubluban fellépő sextet vezetője David Dudu Balilty volt, akinek a hallható nyelve a zene, a látható pedig a festészet. A perkás az egzotikus zenét játszó Sound of the Ground nevű zenekarral adott koncertet és érdekes hangszeren játszott: egy marokkói gitáron, amit úgy hívnak, ganiberi és gnibri gitár. A zenéjük afrikai gyökerekből kiinduló, táplálkozó jazz-rock felé húzó, lelkesítő, groovos, ritmusos zene. Az izraeli fuvolista Itai Kriss és a szaxofonos Asaf Yuria rendkívül jó zenészek, az előbbi Grammy-jelölt, és a jazzben, latin zenében és a Közép-Kelet hangzásvilágában is otthon van. A basszusgitáros, a hazánkban is többször koncertező marokkói szülők Izraelben született gyermeke, Omer Avital volt, akinek 2020-ban megjelenő lemezéről Márton Attila írt.

A zongoránál egy hölgy ült, aki befutott zenész az ottani jazzelitben, Mamiko Watanabe. A Japánban született, de a Berkleen tanult zongorista, amilyen érzések nélküli arccal, annyira virtuózan játszott, Tommy Campbellel egy hét alatt már harmadik közös koncertjük volt. Ahogy látszik, remek összetételű zenekar lépett fel a kis klubban, és csak köszönni tudom Tommy Campbellnek, hogy elhívott erre a fellépésére, mert ahogy én sem találtam a jazzkoncertek között, úgy más sem nagyon, így egy családias bulira került sor. Az egyórás műsorban elhangzott többek között az „Afro Blue” Mango Santamariától és Gillespie-től az „A Night in Tunisia”, amiről Tommy elmondta, hogy nem csak Gillespie, hanem az ő hangszerelése is benne volt a megszólaló zenében. A többi Balilty szerzeménye vagy hangszerelése volt, Tommy sem tudta a címeket, leültek eljátszani, és „ha jók a zenészek, nyitottak és erős a kémia, akkor kotta nélkül is értik egymást”.

A helyszín érdekes volt, mert egy darab hosszú padra lehetett leülni, amúgy középen egy nagy tánctér volt kialakítva. Az elcsúsztatott emeleti szinten, a bár előtt még volt pár bárszék, de az odavezető lépcsőkre lehetett ülni, aki nem akart táncolni.

Még a szünet után Balilty odatett Watanabe elé egy kottát, hogy most ezt fogják ketten, zongora-perka duóban játszani, amihez kisvártatva a többiek is csatlakoztak, és egy negyedórás jamsession alakult ki.
Csak remélni tudom, hogy egyszer Budapesten is fellépnek, és hallhatja más is ezt a nagyszerű zenét játszó csapatot.

Egy kis ízelítő:

1. rész: Jazzkalandok New Yorkban – 2/1.

New York, 2023. május 1-5.
Fotó: Irk Réka (mobil, sajnos a fényképezőgépem nem fért be a bőröndömbe), Tommy Campbell, Village Vanguard