Milánó

Milánó belvárosában nemcsak ruhaüzletek százait találni, hanem a látványosságok körül utcazenészek és néhány kifejezetten jó jazz-zenész is akad, akik hol gitárral, hol szaxofonnal, dobbal, szájharmonikával próbálnak pénzt gyűjteni. A lombardiai város nem igazán a jazzről híres, pedig az új városrészben, a felhőkarcolók árnyékában, kiváló metró közlekedés mellett található a mindig teltházas dupla koncerteket hozó Blue Note Milano.

A hely nem zsúfolt, mint az amerikai párjánál, bárhova ültetnek, jól belátható a színpad, az előadások másfélórásak, nincs 19 fokos légkondi, viszont kedvesek, szolgálatkészek, mosolygósak az alkalmazottak, sőt pár éve a főnök taxit is hívott, májusban azonban erre nem volt szükség, mert pár kilométer séta a meleg éjszakában és a biztonságos városrészben nagyon jól esett.
Aki figyeli a milánói klub kínálatát, az tudja, hogy világsztárok sora lép fel rendszeresen, de sokszor helyi zenekarokkal. Ezúttal is egy New York-i énekesnő, Joyce Elaine Yuille és olasz jazz-zenészekből álló quartetje állt színpadra. Joyce alt hangja elbűvölő, jazzes, szenvedélyes, egyedi, óriási a hangterjedelme és a hangereje, az őserő ott van a hangjában. Az afro-amerikai énekesnő karizmatikus, a színpadon energiája, groovos lüktetésű dalai, valamint nem utolsó sorban majdnem két méteres magassága, a nézők figyelmét a pódiumra szegezi. New Yorkból előbb Párizsba, majd Olaszországba költözött, ahol ki tudott törni a háttérénekes szerepből. A hangja predesztinálja, hogy énekelhetne R’n’B-t, gospelt, bármit, de ő a jazzt választotta szerencsénkre. Két albuma jelent meg, a legfrissebb 2020-ban, amit Cole Porternek szentelt. A koncerten is több Porter dalfeldolgozást hallhatott a közönség.

Az énekesnő kísérői, a Jazz Inc. zenekar tagjai egyben a 2020-ban megjelent The Soul of Porter című album szereplői is voltak, akiktől szép improvizációkat is hallhattunk, de minden idegszálukkal a főszereplőre figyeltek. A születésnapos Alessandro Altarocca zongorázott, Mario Biondi több albumán is játszó Alessandro Fariselli szaxofonozott, akinek eszméletlen energikus szólói voltak, Stefano Senni bőgőzött és Fabio Nobile dobolt.

Az előadás fél 9-kor kezdődött, hol van már a pontatlan olaszok legendája, 2 perccel a kezdés előtt estem be, egyenesen Érdről utazva, arra számítva, hogy minimum 5-10 percet fognak késni, de nem ez történt, a pénztárnál a jegyátvétel közben már felcsendült a szaxofon erős hangja. A zenekar lendületes kezdése után, berobbant az amerikai díva, Joyce Elaine Yuille, és még jobban felpörgette a ritmust. Elhangzott természetesen több Cole Porter szám is, mint „You'd Be So Nice to Come Home To”, „Too Darn Hot” és a „Love for Sale” funky-s, latinos verziója.
De volt Rodgers Lee és Ruth Granttől a „Just Say Goodbye”, majd a „Nature Boy” eden ahbeztől, amit Nat King Cole vitt sikerre, a „Follow the Sun” az első lemezéről, a „Georgia On My Mind” Hoagy Carmichaeltől, Nat Adderley-től a „Work Song”, majd jött a zongorista Alessandro Altarocca felköszöntése a közönség segítségével. Ezután a másfélórás műsor után nem kevesebb, mint tízperces ráadásban a „Big City”-t adták elő Marvin Jenkinstől, természetesen felpörgetve, Joyce-osra.

Az énekesnő folyamatosan fenntartotta a közönséggel a kapcsolatot, hol tapsoltatta, hol énekeltette, scatteltette vagy táncoltatta őket, máskor pedig a dalokról mesélt, hogy könnyebb legyen befogadni.

Felejthetetlen este lett volna már eddig is, de ekkor odajött a klub egyik vezetője, hogy miután elfelejtettek helyet foglalni nekem, maradjak a második előadásra is, és oda ülhetek, ahova akarok. A 12 órás út után csak fél percig gondolkodtam, és maradtam, mert egyrészt ilyen hangú énekesnőt ritkán hall az ember, másrészt kíváncsi voltam, hogy a 10 órakor kezdődő koncertet is tudja-e ugyanolyan lendülettel végigmuzsikálnii a zenekar és az énekes, miután csak 20 perc szünetük volt a ráadás miatt. És igen, ugyanabban a tempóban folytatták, hasonló műsorral, én pedig ugyanakkora lelkesedéssel hallgattam, tapsoltam, énekeltem, táncoltam végig a következő másfélórát is, mint az elsőt.

Kívánom, hogy mihamarabb élvezhesse ezt az előadást az itthoni közönség is.

Velence

Ha már Olaszország és a bevezetőben említettem a velencei klubot, akkor pár mondatot megér, hátha aki ott jár hosszabb időre, benéz ebbe a kis klubba, ahova ugyancsak előre kell asztalt foglalni, mert mindig telt ház van, igaz a hét nem minden napján vannak nyitva. Viszont mindig a saját Venice Jazz Club (VJC quartet) zenekaruk lép fel, azaz Federico Nalesso zongorán, Nicola Cristante gitáron, Marco Privato bőgőn és Max Trabucco dobon játszik, időnként vendég szólistákkal. A Covid előtt még 3-4 jazzklub volt a szigeteken, mára egy maradt.

Hol máshol helyezkedhetne el, mint egy lagúna mellett. A klubot a zongorista vezeti, aki nemcsak a zenekar alapítója, de egyben felszolgáló, tulajdonos, mindenes, vendégeket köszöntő fiatal ember. Aki ahogy letelik az első része a műsornak, máris ugrik fel, és körbekérdezi a vendégeket, ki mit rendelne még. A műsoruk nem olyan változatos, mint mondjuk a Blue Note-ban, mégis egyszer érdemes benézni, nagy örömmel játszanak jól ismert latin vagy latinra alakított Miles Davis, Thelonious Monk, Duke Ellington jazz standardeket (rövid improvizációkkal), amiket még azok is ismernek, akik nem jazzrajongók. Nemrég egy londoni fesztiválra hívták őket, ilyenkor pár napig nincs élő zene Velencében.

Kapcsolódó cikk: Jazzkalandok New Yorkban – 2/1.

Milánó - Blue Note, 2023. május 27. & Velence - Venice Jazz Club, 2023. március 14.
Fotó: Irk Réka