Az Esterházy kastélykomplexum megújult Marionett színháza várja a jazz-zenekart.
Fotó: Zipernovszky Kornél

            A noblesse helyszín és közönség (meg az emelt pódium) mellett az alkalom is oblige volt, mert a koncertet a Kastély és a Cziffra-Fesztivál koprodukciójában láthattuk. A koncert előtt felolvasott ismertető és a Sárik Péter által szóban is említett tény, hogy Cziffra György a huszadik század második felének egyik, ha nem a legnagyobb zongoravirtuóza volt, mint mottó vagy apropó kicsit zsenírozza azt, aki a zongorához ül. Sárik persze a lényegre tapintott, amikor nem utánzást, hanem inspirációt, a feladathoz felnövést emlegetett saját pozíciójával kapcsolatban.

Szőke Nikoletta a Cziffra-poszter előtt, Sárik Péter a koronás Esterházy-címer alatt.
Fotó: Zipernovszky Kornél

A Cziffra-fesztiválsorozat koncepciójába kezdettől fogva helyet kapott a jazz, a fesztivál atyja és mindenese, Balázs János tudatos, végiggondolt felfogásának és széles látókörének köszönhetően. Cziffra és a jazz témája megér egy misét, ezt azok a fesztivállátogatók is átérezhették, akik megnézték a Marionett színház melletti kávézóban tévén a fesztivál ideje alatt folyamatosan pergő Cziffra dokumentumfilmet, amelyet tavasszal mutattak be. Pénteken és vasárnap klasszikus, szombaton jazz programot adtak Fertődön, és ez az utazó fesztivál elkövetkező helyszínein is hasonlóan fog alakulni.
            Cziffra bárzongorista múltja, amihez ambivalensen viszonyult, először is jogossá teszi a feltételezést, hogy hogyan gondolkodott volna, milyen módon formálta volna saját képére azokat a slágereket, amelyeket a jazz-zenészek azóta is, azelőtt is, mindig is játszottak. Másodszor nem létezik Great American Songbook külön jazz és pop változatban, az örökzöldek pedig attól azok, hogy minden évben kizöldülnek – ezzel csak ki akarom kerülni a pop és jazz esetleges szembeállításának csapdáját a koncertműsor kapcsán. A Jazzkívánságműsor – és ez a repertoár összeállításának harmadik tartalmi tényezője – Sárik Péter brandje, amit óriási szorgalommal és odaadással épít több mint tíz éve, és persze ez is kicsit visszautalhat a bárzongorista szerepre. Ezúttal viszont nem a Sárik-trió leggyakoribb partnerével, Falusi Mariann-nal, hanem Szőke Nikoletta énekesnővel léptek színpadra, aki ugyanolyan bandleader, mint Sárik, saját zenekara élén, sokszor saját szerzeményeit adja elő. Csakhogy kívánságműsorba nem – bármennyire is sikeres – saját maguk által szerzett szerzemények illenek, hanem világslágerek, mint amilyeneket a bárban, esetleg klubban kérhet a közönség. Ezek után a két kiemelkedőn és méltán népszerű előadó közös koncertjén a repertoárra voltam leginkább kíváncsi.

Sárik Péter és Szőke Nikoletta mindketten nagy rutint szerzett, koncepciózus zenekarvezetők.
Fotó: Griechisch Tamás

            Teljesen magától értetődő volt a Take the ’A’ Train-nel kezdeni és harmadikként a Don’t Get Around Much Anymore-t előadni, Ellingtont biztosan játszott is Cziffra, nem csak játszhatott volna. Az előbbit nem kell bemutatni az olvasóknak, ebben Szőke már egy strófa után derekasan scattelt, azonnal bevonva a zenei történésbe az egész közönséget. Az utóbbi eredetileg Never No Lament címmel, majd szöveggel és énekkel kiegészülve került a nagyon nagy Ellington-sikerek közé, tanítani való felvételt pl. Ella Fitzgerald készített belőle. A „játszhatta volna” kategóriába esik két ugyancsak közkedvelt Jobim dal, a Szamba egy hangra és a Newton Mendonçával (angol szöveg: Norman Gimbel) közösen szerzett Meditation annak ellenére, hogy Cziffra 1956 végén Párizsba emigrálva kerülte a bárzongorázást, és tudomásom szerint jazzel sem lépett pódiumra. Ha összehúzzuk egy kapcsos jellel a nemzetközi és a magyar bárzongora-jazz standard repertoárt, akkor is az elsők között fog benne szerepelni a szintén a negyvenes évekhez köthető szerzemény, a Hulló falevelek. Ismeretes, hogy ez Kozma József világslágere, aki Cziffrához hasonlóan Párizsba kivándorolva lett igazán híres. Viszont a bossa novát az (egyik) első world music hullámként amerikai és brazil zenészek a hatvanas évek közepén terjesztették el. De ez csak szőrszálhasogatás – Sárik konferálásaiban célzott is rá, hogy új és régi részre osztható műsoruk – mindaddig, amíg a Sárik-trió és Szőke szólói, hangszerelései „itt és most” -ot varázsolnak ezekből a fél évszázados, vagy még régebbi számokból. Meg is tudták Cziffra szellemét idézni közvetlenségükkel, a közönség iránti őszinte odaadással, a zenélés örömének megosztásával. Ezt a blokkot hatodikként Fényes Szabolcs Holnap, ki tudja holnap című száma zárta, amely jól illett Kozma slágeréhez, és amellyel kapcsolatban Szőke Nikoletta joggal hívta fel a figyelmet a Fényes-szerzemények időtállóságára. A három pár dalban (Ellington, Jobim, „magyarok”) az előadók nem csak azt hozták, amit ezeknek a szerzeményeknek az interpretációja megkíván egy rangos fesztiválon, hanem azt is, amit csak ők tudnak hozzátenni, például az énekesnő a bluesos árnyalatokat, a ritmusszekció egymás inspirálását stb. Szőke scattelése mindig is mesterfokon állt. A Szamba előadása nála például finoman utal olyan híres felvételekre, amelyek formálták és tovább formálták a dalt, de nincs szüksége ezekből semmi átvételre, rögtönzéseiben saját útját járja, akkor és ott veszi be a kanyart, ahol a pillanatnyi inspiráció ezt diktálja neki.

Szőke Nikoletta jazz, blues és soul éneklése egyaránt autentikus.
Fotó: Griechisch Tamás

Sárik – bizonyára ő készítette a legtöbb letétet – szólói általában melodikus variációkkal indulnak, majd a struktúrát is megjelenítő akkordok átvezető, egyre tömöttebb, metamorfikus sora következik. Innen többnyire egy viharos, perkusszív staccato után tremolókkal, oktávmenetekkel ékes fortissimóval éri el a csúcspontot (bár ez a lassabb számokban lehetett volna kevésbé magas).

Odaadó zenekarvezető és kiváló hangszerelő a virtuóz zongorista, Sárik Péter.
Fotó: Griechisch Tamás

A 15 éve fennálló trió olajozottságát csak egy Mercedeshez, pontosságát csak egy svájci vonathoz lehet mérni. Fonay Tibor bőgőszólói megannyi miniverzum. Elképesztő változatosságot ad a hangulatokban, a dal stílusához a megszólaltatás technikájáig bezárólag mindenben alázatosan alkalmazkodik.

A Sárik Trió óramű-szerű pontossággal működik.
Fotó: Griechisch Tamás

Gálffi Attila dobolása a közönség nagy részének szívét így is, úgy is megdobogtatta, egyszerre tudott teljes odafigyeléssel szerény ensemble-játékos és a zenélés örömétől fülig érő szájú ütős lenni. Szólói ugyancsak mértéktartásról és ízlésről tettek tanulságot.

Fonay Tibor stílusos és változatos szólókkal vétette észre magát.
Fotó: Griechisch Tamás

A koncertnek ezen a pontján jól jött volna egy szünet, na persze nem csak azért, mert a színpadon iszonyú meleg volt, a közönség is pihegett, hanem azért is, mert a súlypont a világsláger pop számok felé terelődött. Des’ree (az egynyári You Gotta Be), a Jamiroqai (a rabul ejtően pattogós Virtual Insanity) és Amy Winehouse (az életrajz ismerete nélkül is ütős Rehab) majd ráadásként a Papa was a Rolling Stone-t slágereit persze sikerrel jazzesítették (nem meg hanem) át, valami hiányérzet azért maradt, miközben a teljes csapat ugyanazon a színvonalon folytatta. Talán, mert Fonay nem kapta elő a basszusgitárt, és Sárik nem fordult át a Fenderhez vagy a szintihez, talán mert ez a világ már messze esik a jazz húszas évekbeli kezdeteitől és a jazzkívánságok körétől – bár biztos van olyan bárzongorista, aki műsoron tartja ezeket a slágereket is. Ettől még a koncert a közönség legnagyobb elismerését vívta ki, hiszen a jazzben sosem a mit, hanem a hogyan a döntő.

Sárik Péter kiválóan teremtett kontaktust a közönséggel és osztotta meg a koncert műhelytitkait.
Fotó: Griechisch Tamás

Cziffra Fesztivál - Esterházy-kastély, 2023. július 15.
Fotó: Griechisch Tamás, Zipernovszky Kornél