Ez alkalommal a jazztörténet egyik legjelentősebb dobosa, a Philadelphiában 1923-ban született Philly Joe Jones születésének századik évfordulóját ünnepelhettük meg – egy saját nevén megjelent lemezalbumának „rekonstruálásával”. Érdekes, hogy a londoni Black Lion kiadónál megjelent albumon kizárólag brit muzsikusok játszanak az ikonikus amerikai jazzman társaságában. További különlegesség, hogy a mindössze öt számot tartalmazó nagylemez három trackje adta a címét három kiadás számára, tehát a Trailways Express mellett még Mo Blues és Gone, Gone, Gone címmel is piacra került ugyanaz az album. Ez azért szokatlan, mert sajnálatosan a válogatás-lemezek, mindenféle sorozatok, antológiák, diszkográfiai adatok nélküli kiadványok tömkelege került a gyanútlan gyűjtőkhöz az évek során, de az, hogy azonos sorlemez három különböző címen kerüljön forgalomba (még az LP „korszakban”) az rendkívül ritka.
Philly Joe Jones is – követve számos első osztályú afro-amerikai jazz-zenész példáját (Johnny Griffin, Dexter Gordon, Ben Webster, Kenny Drew, Jimmy Woode, Kenny Clarke és végtelen hosszú a sor) ő is évekig Európában élt és dolgozott. Így jött létre a brit Black Lion által 1971-ben kiadott lemez, amelynek felvételei korábban, 1968-ban készültek. (Az már az én szerencsém, hogy a Ron Matthewson névre hallgató angol bőgőst 1972-ben Maynard Ferguson társaságában láthattam játszani Székesfehérváron. Akkoriban Ferguson is Londonban élt néhány évig.)
Nos, a – még LP-nek is túlzottan rövid (mindössze 38 perces) – lemez zenei matériájából oly módon lett két félidőt kitöltő koncert a MAO jóvoltából, hogy Miles Davis korai lemezein ugyancsak közreműködő Philly Joe Jones tiszteletére két közismert jazz standard foglalta keretbe a műsort. A Milestones c. albumról Thelonious Monk Straight, No Chaser c. darabjával indítottak és a címadó Milestones-szal zártak. De Miles Davis életműve a kereten belül előadott Trailways Express c. lemez második tételében is visszaköszönt, ugyanis ez nem volt más, mint Gershwin Porgy és Bess c. zeneművének egyik olyan tétele, amely a bravúros hangszerelés próbája, annakidején Gil Evans „követte el” és az ő nagyzenekara játszotta lemezre Davis főszereplésével.

El kell mondani olvasóinknak, hogy mind az ezúttal górcső alá vont LP, mind pedig a rajta szereplő brit muzsikusok aligha ismertek nálunk. (Azért egy kivétel akad: a trombitás és szárnykürtön is játszó Kenny Wheeler.) Mi több, érdekes módon a lemezen szereplő hat számot is két formáció adja elő, így a trombitás és a bőgős személye is változik. A MAO lelkes muzsikusai felosztották egymás között a hangszerelések tanulmányozását és a darabok feldolgozását, de ezt már megszokhattuk tőlük! (És nem tudjuk eléggé értékelni!)  Ezért aztán a lemezen szereplő nyúlfarknyi számok terjedelmes remekművekké avanzsálódnak, ezt mindenki bizonyíthatja, aki a sorozat bármelyik előadásán jelen volt az elmúlt hat év során. Biztos vagyok abban, hogy a közönség nagy része nem is képzeli, hogy milyen sziszifuszi munka előzi meg ezeknek a jazztörténeti gyöngyszemeknek a színpadra állítását… Még azt is el kell itt mondani, hogy annak ellenére, hogy ez a lemez azon – viszonylag ritka – produkciók közé tartozik, amikor dobos a „főnök”, mégpedig olyan dobos, akinek nem volt állandó jelleggel saját zenekara (sem kisegyüttes, mint pl. az Elvin Jones vezette Jazz Machine, sem nagyzenekar, mint pl. Mel Lewis esetében), mégsem volt túltengésben a dobjáték vagy pláne a szóló. Ha valaki nem tudta, hogy ez egy dobos lemezének a rekonstruálása, rá nem jött magától. Viszont a MAO igényességére jellemző, hogy a viszonylag kevés fuvolával történő közreműködés biztosítására meghívták Ávéd Jánost is. A lemezen is két szaxofonos szerepelt, itt Dennert Árpád és Molnár Sándor „személyesítették meg” az elődöket. A rézfúvósokat Fekete-Kovács Kornél (trombita, szárnykürt) és Korb Attila (harsona) képviselték. A ritmusszekció pedig az összes MAO formáció alapját képező megszokott (és nagyra értékelt) felállás: Cseke Gábor (zongora), Barcza Horváth József (bőgő) és Csízi László (dobok), utóbbi most az est kvázi főszereplője volt.

Sorra vehetném az egyes számok elemzését, de a zenéről nem írni kell, hanem élvezni azt. Örömmel látom, hogy a koncertekről beszámolva más szerzők is egyre-másra hívják fel az olvasók figyelmét arra, hogy az élőzenét semmi sem helyettesíti. És higgyék el nekem, több évtizedes „hivatásos jazzrajongói” múlttal a hátam mögött, hogy a hazai jazz világszínvonalat képvisel, és az esetek többségében sokkal nagyobb élményt nyújt egy jól felkészült hazai együttes, mint egy megfáradt, enervált hírességekből álló napnyugati társulat, pláne, ha az európai körútja sokadik állomásán szerepel nálunk… (Hát még ha tudnák, hogy milyen kvalitásokkal rendelkező zenészeink vannak.) Azért megjegyzem, hogy a lemez egyetlen „klasszikus” örökzöldje, a „Here’s That Rainy Day” esetében is követték a „történeti hűséget”: csak a szaxofonok és a fuvola játszottak, a rezek pihentek.

Végül örömmel árulom el, hogy a „Legendás Albumok” sorozat decemberben és az újévben is folytatódik. Az biztos, hogy én minden hónapban ott leszek!

LEGENDÁS  JAZZALBUMOK
Philly Joe Jones:  Trailways Express

I. félidő

• Straight, No Chaser (Thelonious Monk)
• Mo’ Joe  (Joe Henderson)
• Gone, Gone,  Gone   (George Gershwin – Ira Gershwin)
• Here’s That Rainy Day (Jimmy Van Heusen – Johnny Burke)

II. félidő 

• Trailways Express (Philly Joe Jones)
• Baubles, Bangles & Beads (Robert Wright – George Forrest – Alexander Borodin)
• Lady Bird (Tadd Dameron)
• Milestones (Miles Davis)

Közreműködtek: 

Csízi László    dobok
Fekete-Kovács Kornél    trombita, szárnykürt
Dennert Árpád   alt- és tenorszaxofon
Molnár Sándor  tenorszaxofon
Ávéd János   fuvola
Korb Attila   harsona
Cseke Gábor   zongora
Barcza-Horváth József   bőgő

Opus Jazz Club, 2023. november 14. 

Fotó: Csíkos Gábor (köszönet a szuper fotókért!)