Lizz Wright az amerikai Délen, Georgiában született 1980-ban, egy fekete amerikai lelkész családjában. Már kislányként zongorázott és énekelt a gyülekezetben, ahol a spirituálé és a gospel világában nőtt fel, a családban még a popzene hallgatása is tiltott volt. Tinédzser korában aztán óhatatlanul találkozott minden amerikai zenei irányzattal. Egy Billie Holiday emlékkoncerten tűnt fel és szerzett magának nevet 2002-ben, egy évvel később pedig már elkészült, részben saját számait is felvonultató debütáló lemeze, a „Salt”. A kezdeti nehézségek után megtalálta saját hangját és stílusát, amelyben a fekete egyházi zene hatása éppen úgy jelen van, mint a blues, a soul, az R&B és a jazz.  Egy szeretetreméltó, őszinte, mélyen érző és intellektusából adódóan mértéktartó személyiség az amerikai „könnyűzene” élvonalába és a legnevesebb jazz szaklapok címlapjára került világszerte. Koncertek sokasága és nyolc saját album bizonyítja művészetének erejét, pedig még csak harmincas éveiben jár.

A közönség tűkön ülve várta a koncert kezdetét, de mint utóbb kiderült, a késést az okozta, hogy Drezdából busszal érkezett a csapat. Végre akusztikus gitárral a kezében megjelent Adam Levy, és egy csodaszép Cole Porter melódiát kezdett játszani. Majd feltűnt a nagy díva és felhangzott a varázslatos, meleg tónusú alt hang is: kettesben adták elő az „I Concentrate on You” című standardet, amely után elementáris erővel tört fel a taps. Ezt követően kétórányi bűvölet következett, ugyanis Miss Wright az amerikai zene minden területén otthon van, így aztán a repertoár és az előadásmód is széles spektrumon mozgott. Hallottunk virtigli pop/rock számokat is, de azért főként a gospel, a soul és az R&B dominált. Elhangzott pédául a „Walk with Me, Lord” című himnikus, mégis ritmusos gospel, a fekete egyházi zene népszerű változata. Persze, Davis Cook zongorista ilyenkor a Hammond orgonával kísért, Adam Levy és a basszusgitáros, Ben Zwerin pedig vokálozva fokozták a gospel kórusjellegét. A fekete dobos, Michael Jerome Moore az est meglepetése volt, mert akrobatikus, mégsem zavaró, szenzitív játékával kiemelkedett az egyébként is kiváló hangszeresek közül.

Az erőteljes hanggal megáldott korpulens énekesnő egyszerű hosszú fekete ruhában állt a színpadon, mint a gospel-énekesek. Még a gesztikulációja is emlékeztetett a gospel koronázatlan királynőjére, Mahalia Jacksonra. Olykor csörgődobbal fokozta a számok ritmizálását, többször pedig zongorázott, ily módon növelve a hangszeresek számát, hiszen Davis Cook ilyenkor az orgonához ült. Persze Lizz ilyenkor is énekelt az oldalról felerősített mikrofonba. Remekül bánt hangjával, változatos hangszínekkel, mély átéléssel, karakteres, olykor eksztatikus előadásmóddal lepte meg hallgatóit.

Egymás után sorjáztak a korábbi lemezein elhangzott dalok: Neal Young ismert száma, az „Old Man”, legutóbbi lemezének címadó dala, a „Grace”, majd első albumának ugyancsak címadója, a „Salt”, utóbbi egyébként saját szerzeménye 2003-ból. De elhangzott a „My Heart”, a „New Game” és a „Hit the Ground” is, majd az ütemes taps visszahívta a művészeket a színpadra, és még előadták a „Freedom”-ot és a „Who Knows Where the Time Goes” című dalt, amely nagy idoljának, Nina Simone-nak volt sikerszáma. Alighanem az előadókat is meglepte a szűnni nem akaró vastaps és a „standing ovation”, de a fárasztó európai körút következő állomásaira is gondolniuk kellett, amelynek során még Ausztriában, Csehországban és a vajdasági Újvidéken is várták őket.

Fotó: Kleb Attila / Get Closer

MoMKult, 2019. november  11.

Következő koncert:
Ben Williams & the Sound Effect  •   2019. december 2. 20.00   •   MoMKult