Szingapúr

      A városállam fejlődése 1965-ben indult el. Brit gyarmatként az angol befolyás a közlekedéstől az oktatáson át a pénzügyi háttérig mindenben érezhető volt. Ez segítette, hogy Szingapúrt „Ázsia Svájcaként” emlegessék. Az éghajlat ideális, állandó kellemes meleg, időnként esővel. Mind a természeti adottságai, mind a pénzügyi gazdagsága elképesztő. Sok európai, amerikai tette át székhelyet ebbe a pénzügyi központba. A „puha diktatúrában” élők élettartama az egyik legmagasabb. Nincs bűnözés, viszont rengeteg a szabály (például tilos rágózni, és a dohányzás is csak néhány, jól elkerített helyen megengedett), és sokat kell dolgozni az életminőség fenntartásáért. 

Sok európai és amerikai jazz-zenész keres magának munkát Szingapúrban. A helyi zenészek is remek előadók, de úgy tűnt, a nem ázsiaiakat kiemelten kezelik. A nyelv nem akadály, hiszen az angol a hivatalos nyelv a többi három mellett: maláji, tamil és mandarin.

Vietnám után kulturális sokkot jelentett a szabályos közlekedés, a tisztaság, a modern bevásárlóközpontok tengere, a felhőkarcolók, az éjszakai biztonság és a tiszta levegő. A következő sokkot az áraknál éreztem, a vietnámi olcsóság után minden drágának bizonyult. Bár hozzá kell tennem, hogy az árak nem olyan magasak, mint amire számítottam, ebben lassan utoléri Magyarország az ázsiai országot. A kultúrák keveredése jól működik, hiszen turisztikai látványosság a kínai-, az indiai- és az arab negyed is. A szigeten a nagy népsűrűséget úgy próbálják oldani, hogy nemcsak vertikálisan építkeznek, hanem a tenger felé is növelik a lakható terület méretét (hasonló történik az Arab Emírségekben). Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha New Yorkban sétálna, de hogy kerülnek oda pálmafák és miért van állandóan meleg?

A törpeállamban, ahol a főváros az ország is egyben, több jazzklub működik. Kettőbe jutottam el, az egyikbe többször is.
Az egyik legnagyobb turisztikai oldalon csupán egyet jelölnek meg, a Cool Cats nevű helyet, pedig a Blu Jaz Café a Bali Lane sarkán minden képzeletet felülmúl.

Blu Jaz

      A Blu Jaz színes és képzőművészetileg is érdekes épület. Falfestményei kívülről hippi hely érzését keltik, amit belül még fokoznak a színes díszek, alkotások. A kávézónak van két kiülős része is, ami a sétáló utca elején található, és ahol mindig nagy a nyüzsgés. A Blu Jaz a szingapúri jazzélet egyik központja, ahol fiatal és veterán zenészek egyaránt fellépnek.

Épp a szingapúri Októberfestbe csöppentem bele, így az utcán is koncertek voltak. Ez azonban nem zavarta a benti jazzkoncertet. Akik beültek, hallgatni jöttek jazzt, akik pedig kint maradtak, beszélgetni érkeztek. Érdekes, hogy háromszor 45 perces műsorokat adnak, félórás szünetekkel, belépődíj nélkül.

Az első este, a Monster Jazz Jam nevű jazz-zenekar lépett fel, akik magukat szingapúri jazzveteránoknak hívják, hiszen ők voltak az elsők, akik jazzt kezdtek játszani, majd tanították is a következő generációt. A szingapúri énekesnő, Yvette Atienza fogadott, aki egy megkapó jelenség, személyesen üdvözli a vendégeket. Londonban tanult és Szingapúrban tanítja a leendő jazz-zenészeket. Minden szempontból remek énekesnő, aki mainstream jazzt énekel. Hozzájuk csatlakozhatnak a második részben azok, akik kedvet éreznek hozzá. 

 Egy régi gitáros barát is csatalakozott a jamen.

Egy kis latin és funky mellett a swing és a bebop jellemezte az előadásukat.
Yvette Atienza - ének, Mei Sheum - zongora, Dan Wong – trombita, Joshua Wan - bőgő, Daryl Erwin - dob

A másik estén egy kiváló amerikai szaxofonos EJ Hughes zenekara adott koncertet, aki az Egyesült Államokból tette át a székhelyét a mesés Szingapúrba. A koncertezés mellett tanít is. Ezen az estén Nobu Shiraishi hívta fel a figyelmet magára, aki egy speciális Marcustico basszusgitáron játszott, aminek nemcsak a formája tért el a megszokottól, de a hangja is jóval melyebb volt.
Ők is jazz standardeket játszottak.

Cool Cats

      A Cool Cats egy exkluzív klub, a város üzleti negyedében. A másik jazz klubtól, a Blu Jazztól talán egy kilométerre helyezkedik el és hasonló programot kínál mindkettő. A macskás helyszínen csak beltérben tud helyet foglalni a közönség. Ahogy az ilyen meleg országokban megszokott, a légkondicionáló legalább nyolc fokkal van a kinti hőmérséklet alá állítva. Akármennyire is készültem erre, a CC-ben még ennél is hűvösebb volt.

A honlapjukon nem lehetett sem fellépőt, sem árat találni. Az ajtó előtt álló biztonsági őr először 20 amerikai dollárt kért, majd mikor látta, hogy rábólintok, hirtelen 27 dollárra változott az ár. Beérve valóban szépen kialakított bárba jutottam, ahol a színpadhoz közeli hellyel kínáltak. Nem voltunk sokan, talán nyolcan, amikor elkezdődött a koncert. Így már érthető volt a relatív magas ár. Az első szám után beözönlött egy amerikai csoport, akik háttérzeneként értelmezték a koncertet. Ott vezették le az egész napi feszültséget, így mi, akik a zenére figyeltünk volna, alig hallottunk valamit az amúgy fantasztikusan jó előadásból. Emiatt a koncertélmény nem tudott kiteljesedni. Furcsa volt, hogy ezen a helyen, ahol pénzt kértek a koncertre és csak beltérben lehetett hallgatni a zenét, sokkal nagyobb zaj volt, mint a Blu Jazzben, ami nyitott volt, két terasszal. Ott megadták a zenészeknek a figyelmet és a tiszteletet, amit amúgy a személyzet is elősegített. A CC-ben viszont nem is próbálták csillapítani a hangzavart. 

A zenekar profi volt és mindent megtett, hogy minket, akik az ő zenéjükért jöttünk, kárpótoljanak, de ez kevéssé sikerült.

A spanyol gitáros mellett egy helyi fúvós játszott szaxofonon és EWI-n. A ritmusszekció pedig két mexikói zenészből állt: Carlos Sendros - gitár, ének, Leonardo Mendoza - EWI, szaxofon, Mario Lopez – bőgő, Martin Lopez - dob

Remek zenéket adtak elő, egyrészt a gitáros, Carlos Sendros saját kompozícióit, másrészt jól ismert latin dalokat vagy mainstream jazz dalokat áthangszerelve latinosra. Érdekes, hogy a gitáros lemezéről eljátszott dalok sokkal jobban szóltak a helyszínen, ami a fúvós zenésznek is köszönhető volt. Leonardo Mendoza olyan hangokat csalt elő az EWI-ből (amit programozni kell, ahogy Zana Zoltán elmondja az interjúban), amit még sosem hallottam. Egy koncerten belül pedig szerintem még a nálam többet koncertre járók sem. Óriási élmény volt, hogy a koncert alatt ugyanabból a hangszerből gitár, fuvola, arab hangszer, zongora, trombita és harmonika hangja szólalt meg.

A gitáros Sendros Spanyolországból költözött Szingapúrba, ahol már több mint tíz éve él és nagyon jól érzi magát. Ahogy írtam előtte, az európai zenészeket nagyon megbecsülik, sok koncertjük van, nemcsak a klubokban, hanem a luxusszállodákban, és mellette tudnak tanítani is. A gitárosnak kellemes hangja volt, amit több dalban is hallhattunk. A gitártudása pedig a spanyol gitárosokhoz illően, magas színvonalú volt, spanyol virtussal és flamencós árnyalatokkal színesítve.

Elmondta, hogy ritkán jön vissza Európába, mert a környező országokban rengeteg lehetőség van, akár klubokban koncertezni, akár fesztiválon fellépni. 

Az EWI-n és szaxofonon játszó Mendozát remélem, még hallom valahol, mert egészen különlegessé tette az estét.

Néhány részlet a játékából.

A kellemes és felejthetetlen koncertet kár, hogy beárnyékolta a helyszín kellemetlen atmoszférája. 
Bármennyire érvényesült a luxus ezen a helyen, a Blu Jaz-t ajánlanám mindenkinek a Cool Cats helyett. 

Úgy gondolom, hogy Ázsiában magas színvonalú oktatás folyhat és a fiatalokat is érdekli a jazz. A nagy távolság azonban őket is láthatatlanná teszi számunkra. Persze az ő sokmilliós piacuk jóval több zenészt tud eltartani, mint Európában.

Blu Jaz & Cool Cats, Szingapúr,  2025. október 14-17.

Fotók: Irk Réka (mobil)