Tisztelt Hölgyeim, és Uraim, tisztelt Emlékezők és Egybegyűltek!

Köszönetnyilvánítással kell kezdenem. Csakhogy nem tudom pontosan megmondani, kinek kell köszönetet mondjak. Történt ugyanis, hogy vidéki fellépésre indult a Kugli és a fókabácsiék zenekar, de menet közben kiderült, hogy a dobos nem érkezett meg a helyszínre. Mit lehet tenni? Dobos nélkül nincs koncert, és mivel több gitáros is volt a zenekarban, ezért az egyikük elvállalta, hogy beül a dobok mögé. Hát én ennek a dobosnak szeretném megköszönni, hogy ellógta a bulit, így Kármán Sándor először ült színpadon a dobokhoz, mind a körülbelül tizenhét évével.
          Ez volt az egyik sorsdöntő pillanat az életében, amiből az életműve megszületett, és mondhatjuk véletlennek is, de sem nem volt teljesen véletlen, sem pedig előzmény nélküli. Zenét ugyanis már általános iskolában tanult és a dobok iránt sem ekkor kezdett érdeklődni, hiszen abban a bizonyos ceglédi mosókonyhában, ahol a Kugli és a fókabácsiék beatzenekar próbált, Sándor már dobolgatott korábban is. Persze azért azt is hozzá kell tennem, hogy a véletlenek annyiban folytatódtak, hogy ennek a beatzenekarnak két tagja, Sándor és Lénárd Béla basszusgitáros (később Dr. Lénárd Béla, aki a mai megemlékezésünk spiritus rectora) még nem egészen 18 évesen meghallgatták Kovács Gyula és a többi magyar sztár Jazzrandevú elnevezésű koncertjét, és attól kezdve megpróbáltak ennek a komplex műfajnak a rejtelmeibe férkőzni. Az, hogy valakinek nagyon tetszik egy koncert, még nem kell sorsdöntő pillanattá váljon. De Kármán Sándor ettől kezdve addig nem nyugodott, amíg nem jutott el oda, hogy személyes tanítványa lehessen Kovács Gyulának, akit sokan máig a legnagyobb magyar jazzdobosnak tartanak – de az vitán felül áll, hogy a hatása a legnagyobb volt. 
          Sándor mégsem a zenész pályát választotta, ugyanis egyrészt családi indíttatásból, másrészt új családja iránti felelősség vállalásból, no meg szakmai érdeklődésből Budapesten kitanulta a kirakatrendező–dekoratőr–kiállításrendező szakmát, és élete végéig ez volt a civil foglalkozása. Amikor megkapta élete első kirakatrendezői fizetését, ezeregyszáz forintot, éppen akkor bontották le a legnagyobb magyar állami hangszerimportőr vállalat kiállítását a Rákóczi úton, és kiraktak néhány dobot a kirakatba. Az egyik csillogó és fényes dobfelszerelés különösen tetszett a fiatal szakembernek: egy amerikai mintadarab, az ohiói Rogers gyár készítette. Felteszem, a bámészkodó fiatalember már akkor tisztában volt vele, hogy Buddy Rich egy Rogersen játszott bő tíz évvel korábban Chicagóban az egyik leghíresebb olyan lemezen, amelyet jazzdobos-zenekarvezető vett fel, és hogy a Roger pergőjének, a Dyna-Sonic-nak egy újítás rejtezett a belsejében, mégpedig a fémhúrozásában. Sándornak viszont csak egyezer-egyszáz forint lapult a zsebében, így tehát harmincháron hónapon át minden fizetését teljes egészében félre kellett volna tegye, hogy ezt a dobot megvehesse. Önök nyílván tudják: a Dobmúzeumban ma megtalálható nem csak a Rogers, hanem még 130-nál is több további dobfelszerelés is.
          De ne szaladjunk előre az időben, hogy Kármán Sándor világra szóló életműve kialakulásának néhány további fázisát is megemlíthessem. A lehetetlen viszonyoknak ez a kiábrándító felismerése arra indította, hogy levelezésbe kezdjen a világ nagy gyártóival, miközben már bejáratos volt a hetvenes évek magyar dobkészítő műhelyeibe, a Medveczky és a Dubán családi vállalkozásokhoz. Több mint tizenhét ezer levelet írt dobcégeknek, amire kivétel nélkül meg is kapta válaszként a kért katalógusokat. Ma a múzeum kartotékrendszerében 64 fiók mindegyike egy-egy gyár történetét dokumentálja. Előfizetett a New Musical Express-re és más zenei szaklapokra. Eljárt a Frankfurti Zenei Vásárra, ahonnan rengeteg tárggyal és dokumentummal tért mindig haza. Elkezdte gyűjteni az oktató videókat, akkor már közkézen forogtak ilyen VHS kazetták.
          Az évtized végére megnőtt benne az igény, hogy megmutathassa magángyűjteményét, másokat is beavasson abba az óriási tudásba, amit addigra kedves hangszeréről összegyűjtött. A városi Kossuth Múzeum adott otthont az általa rendezett zenetörténeti kiállításnak, A dob története című időszaki tárlatnak. A Néprajzi és a Hadtörténeti múzeumoktól és máshonnan kölcsönzött anyagokkal kiegészítve mutatta be először gyűjteményét. Életének két fő tevékenységét össze tudta kötni, mindannak a szenvedélyes gyűjtését, ami az ütőhangszerekkel és a dobolással összefügg, másrészt tanult szakmáját, a kirakat- és kiállításrendezést. Teljesen felforgatta ugyanis a hagyományos és unalmas tárlók és vitrinek múzeumi felfogását, paravánokat helyezett el, installációkat tervezett a legkorszerűbb elvek szerint. A kiállítás óriási sikert aratott, nem kis részben annak köszönhetően, hogy Kovács Gyula, Kőszegi Imre és Jávori Vilmos dobtriója adott bemutatót a megnyitó alkalmából. A következő időszaki kiállítás, a kecskeméti Száz éves a jazzdob után viszont már el kellett gondolkozzon azon, hogy megéri-e másfél évig dolgozni egy tíz napos időszaki tárlaton. A saját gyűjteményét – egyelőre csak a szülői ház garázsának bővítésével – 1992-ben nyitotta meg. További szakmai sikerek és tárlatok következtek, amíg 1997-ben a városvezetés belátta, hogy a lassan már nemzetközi hírre szert tett magángyűjteményre a város is büszke lehet, és Kármán Sándornak adtak egy romos belvárosi épületet a Dobmúzeum céljára, amit három fáradságos év alatt tudott családi és baráti támogatással felújítani, majd berendezni. Meg kell említeni, hogy Cegléd amúgy is komoly zeneoktatási és kórus-hagyományokkal rendelkezik, sokszorosan beírta magát a Róna Jazz koncertekkel a magyar jazz aranykönyvébe és azóta Bori Viktor, Sárik Péter zongoristák, András Tamás és Banai Szilárd dobosok, Szalai Gábor gitáros működésével. A politikai döntésbe, hogy épületet kaphasson a múzeum, bizonyára közre játszott az a tény, hogy Sándor megrendezte a Nemzetközi Dobos és Ütős Gálát, először 1993-ban. Ez eredetileg az időközben elhunyt mesterének és példaképnek, Kovács Gyulának szentelt emlékkoncert ötletéből nőtt ki. De a Gála összesen huszonöt alkalom során az ország egyik legjelentősebb jazz-és improvizatív fesztiváljává nőtte ki magát, a dobosok, rajongók és hangszertanulók, meg általában a ritmusos zenét kedvelők számára így vált a város zarándokhellyé.
          Kármán Sándor pedig a Gála elindításával és a főtéri múzeum megnyitásával intézménnyé vált. A nemzeti kulturális örökségnek van egy része, amelyről neki köszönhetően tudjuk, hogy nézhetett ki: a Sternberg, az egykori udvari szállítói címmel büszkélkedő hangszergyár kirakata a két világháború között a Rákóczi úton, ahol az első jazz instrumentumok és lemezjátszók voltak kiállítva. De neki nem volt elég, hogy állandóan gyarapította és szépítette a múzeumot, személyesen adott tárlatvezetést, iskolai osztályoknak nappal és a gála világhírű dobos sztárjainak éjszaka, hanem hangszerbemutatókat és kiállításokat szervezett a Debreceni Jazznapokon és a Művészetek Palotájában, nyári zenei táborokat tartott Cegléden, rendszeresen cikkeket írt a zenei és dobos szaklapokba, nem mellesleg pedig megtervezett és elkészített egy saját dobfelszerelést „Turbo Designer” néven, amelyet a frankfurti vásáron mutathatott be.
          Természetesen Sándor elismerései nem maradtak el, a város, a Magyar Jazz Szövetség, a média nagyra értékelte munkáját, személyes szinten például Gonda János ismerte el, a legfontosabb kiállításait ő nyitotta meg. Don Fabularo, a híres dobos pedig a múzeumot látva megfogadta, hogy szerte a világon jó hírét fogja kelteni a múzeumnak és a gálának. Hasonlóan elismerő sorok olvashatóak több látogatótól is az emlékkönyvben, most már online is.
          Hölgyeim és uraim, a festők, szobrászok és a fotográfusok kedvelt témája az önarckép. Kármán Sándor az igényes formatervezés, tehát a legpontosabb funkcionalitás és a legtetszetősebb kivitel művésze, alkalmazott művésze volt. Turbo Designer volt, aki elképesztő következetességgel és szívóssággal felépített egy világhírű kulturális intézményt rengeteg kapcsolódó funkcióval, és akinek ahhoz is óriási tehetsége volt, hogy meg tudja mutatni szenvedélyét, be is tudja vonzani a laikusokat, gyerekeket ugyanígy, mint véletlenül idecsöppent látogatókat. Kármán Sándor Turbo designer volt a Múzeum, a Gála és olyan sok minden egyébnek a megtervezésében, aki azért kapcsolt mindig eggyel feljebb, hogy örömet szerezzen azzal másoknak, ami neki is örömet szerez.

Fotók: Sztraka Ferenc

Videó: Irk Réka, Sztraka Ferenc