"Why Don't You Do Right?” - kérdezte Peggy Lee "Kansas Joe" McCoy és Herb Morand 1936-ban írt dalában. Az eredetileg "Weed Smoker's Dream " néven futott blues gyökerű kompozícióban egy marihuánát szívó nő noszogatja partnerét, miért nem csinálja jól, ahogy a többi férfi, azaz miért nem biztosítja a szükséges anyagiakat, melyet ez esetben a szenvedélyét kielégítő további adagok beszerzésére fordítana. Végül durván elküldi a felelőtlen férfit, induljon és szerezzen neki pénzt. A kérdést Alma is feltette dalban, és az egyoldalú perlekedés végén olyan erővel adta ki a férfi útját, hogy majdnem elindultam egy bankautomatát felderíteni. A drámai feszültséget oldva nagy tapsok közepette bemutatta zenekarát, elmesélte miről énekelt, és beavatott a következő dal tartalmába, melyből megtudhattuk, mit is akart Lola. A Richard Adler és Jerry Ross írta "Whatever Lola Wants" egy 1955-ös, Damn Yankees című zenés játékhoz készült, és önálló életre kelve először Sarah Vaughan előadásában hódított a slágerlistákon. Népszerűségét bizonyítja, hogy a gátlástalanul kapzsinak tartott nőkre akkor Amerika-szerte mondogatták a hátuk mögött gúnyosan összesúgva a dal sorait idézve, bármit is akar Lola, amit Lola akar, Lola megkapja. Egyébként a dal ihletője valós személy, Lola Montez ír származású "spanyol táncos" volt, aki I. Ludwig bajor király szeretőjeként vált ismertté, de kalandos élete során a világot bejárva, és több férjet elfogyasztva végül New York-ban, magányosan, szifiliszben halt meg 39 évesen.
A folytatásban a férfi lélek rejtelmeiről is szóltak dalok, elsőként mindjárt Thelonious Monk 1947-ben nagy tisztelőjének, Bud Powellnek barátsága jeléül írt "In Walked Bud" című kompozíciója hangzott el. Finoman fogalmazva egyik zseniális zongorista sem volt egyszerű eset, de Alma előadásában ráérezhettünk a két géniusz őszinte barátságának mélységére. A bebop korszak felidézése után az Antônio Carlos Jobim Sylvia Telles brazil énekesnőnek írt "Dindi" [dʒĩˈdʒi] -dzsindzsi), a bossa nova világából adott kóstolót, de a melankolikus latin kitérő után újból New York egykor füstös jazzklubjaiban érezhettük magunkat. A „Doodlin’ ", Horace Silver 1954-ben írt dögös kompozíciójához később Jon Hendricks írt szöveget, és tizenkét ütemű blues változatát többek között természetesen Sarah Vaughan is énekelte. Az első részt záró "Lush Life" talán a világ egyik legtöbbet feldolgozott standard darabja. Billy Strayhorn 1933-ban még tinédzser volt, amikor egy kudarcot valló szerelem után megírta a dal nagy részét, majd az évek során további csalódásai közben mindig hozzáírt valamit, egyre jobban kiábrándulva az éjszakai élet adta hamis gyönyörökből. A szomorú balladát elsőként Duke Ellington zenekara Kay Davis énekesnővel mutatta be 1948-ban a Carnegie Hallban, ekkor Srayhorn már 33 éves volt, és már rég nem a lányok után sóvárgott. A szünetre komoly útravalót kaptunk.
Nehéz egy olyan kapcsolatban élni, amelyben ha párunkat kérdezzük valamiről, mindig csak a „talán” választ kapjuk. A kubai Osvaldo Farrés népszerű „Quizás " című dalával viszont 1947 óta nem nehéz, sőt hálás dolog kezdeni, ahogy a BJC-ben a második rész nyitányaként elhangozva tapasztaltuk. A közönség a szünet után egyből visszahangolódott a koncertre, és magában a refrént háromszor is eldúdolva követte Alma énekét. A kinti gondoktól szabadulva, nyitott lélekkel fogadhatta Mongo Santamaria "Afro Blue" című szerzeményét, melynek a Strayhorn írta Lush Life-hoz hasonlóan, később feldolgozott énekelt és instrumentális változatai is hihetetlen sikert arattak. Alma az Oscar Brown írta szöveg ízeinek, az Afrika csodás színeit érzékletes jelzőkkel bemutató, először Abbey Lincoln által megénekelt mondatainak szépségére hívta fel figyelmünket, de még mielőtt belekezdtek volna, köszönetet mondott a hangszerelésért Gyárfás Péternek, kinek keze munkáját az eddig elhangzott dalok többségében is, nem „csak” zongoristaként élvezhettük. Miskolczi Márk bőgőjén vonóval játszva vezette fel a témát, és elindult a csoda. Az afrikai keresztritmusra épülve fantasztikusan lebegő szólók váltották egymást, és jött az egyenesen a mennybe vivő ének. Ebbe a változatba valahogy az összes eddigi feldolgozás legszebb erényeit sikerült egybe foglalni, Coltrane-től Dee Dee Bridgewaterig, és a mű eredeti értékeit tiszteletben tartva, egy új megfogalmazású remek született. Második számként játszva, talán egy kicsit korán hozva csúcspontot, de hát ahogy Osvaldo Farrés barátunk is mondaná, quizás, quizás, quizás. Mindenesetre a továbbiakban elhangzottak, ha ilyen katarzist nem is, de kellemes élményt adtak. A nem éppen Alain Delon külsejű Fats Waller egy csinos táncosnőnek tett 1929-es szerelmi vallomását megörökítő „Honeysuckle Rose" alkalmat adott Almának humora megcsillantására, amire persze a dalok tartalmának ismertetetése közben is talált alkalmat. Aztán újra latin szenvelgőként csodálhattuk Astrud Gilberto és Antonio Carlos Jobim közösen írt, „Agua De Beber” (agva dzsi bebe, talán így ismerős) azaz szó szerint az „Ivóvíz”, szerény műfordításomban inkább a „A tiszta vízre szomjazó” éneklése közben, majd ismét egy vágyaiban tobzódó, minden luxust megadó partnerét még szőlőhámozásra is unszoló nő karakterében dominaként láthattuk. A „Peel Me a Grape”, Dave Frishberg amerikai szerző, zongorista és énekes 1962-ben írt szerzeménye több híres énekesnő repertoárjába is bekerült. Frishberg Anita O'Day változatát kifejezetten utálta, és nem volt különösebben elégedett Diana Krall verziójával sem (leszámítva azt a pénzt, amit ezért kapott). Alma interpretálását hallgatva, megint előjött bennem a „quizás”, ugyanis ha Frishberg ezt a változatot hallotta volna, talán csak az érte kapott pénz miatt lenne elégedetlen. Nem érezve az idő múlását, kicsit meglepetésként ért, hogy a koncert utolsó számáról mesél Alma, a szép szemű hódítóról, aki persze megígéri párjának, hogy mellette majd lesüti igéző szemeit, és hű marad hozzá. A Horace Silver 1966-os „The Cape Verdean Blues” albumán megjelent „Pretty Eyes” később kapott szövegében aztán ezek a nagy ígéretek nem tűnnek egészen hitelesnek, a szemek továbbra is kontaktust kerestek, áldozatokat gyűjtve. Az addigi tapsokat hallva, nem volt nehéz megjósolni a ráadást. A kiválasztott Sonny Burke és Paul Francis Webster szerzeményt ki más énekelte volna először, mint Sarah Vaughan, és a legnevezetesebb változatok közé, Peggy Lee 1953-as felvétele is bekerült. A kicsapongó férjét otthonában tehetetlenül váró, az óráknak tűnő percek közben a sokadik kávét pusztító nőről szóló blues, a „Black Coffee" hozta a búcsút, és az előírásoknak megfelelő meghajlást.
Isten útjai kifürkészhetetlenek, a tehetség mindig utat tör magának, és sorolhatnám tovább a közhellyé vált bölcsességeket, de Alma esetében ezek igaznak bizonyultak. Szülei klasszikus zenészek, otthon egyáltalán nem szólt a jazz. Énekelni szeretett ugyan, tanulmányai során mindegyik iskolája kórusába beválasztották, de az énekesi pálya nem vonzotta. Polgári foglalkozást választott, de azért hobbi szinten énekelgetett. A mindenben a tökéletesre törekvő lány hobbi szinten sem volt megelégedve hangjával, úgy gondolta nem árt, ha egy szakember helyre rakja hangszálait, és megtanítja a helyes technikát. 26 évesen vett életében először énekórát, egy véletlen folytán megismerkedett a jazz-zenével, és az ismeretségből szerelem lett. Fél év múlva jelentkezett, és felvették a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola Jazz ének szakára, 2013-ban vehette át diplomáját.
Későn kezdődött szóló énekesi pályafutása során behozta lemaradását, első zenekarával is sok felkérést kapott, melyek közül talán a legjelentősebb a BJC 9. születésnapjára szóló meghívó volt, 2017-ben. Rá egy évre az igazi nagy berobbanás is a BJC színpadán történt, a Fábián Juli emlékkoncerten második gyerekét várva jó pár hónapos terhesen lenyűgözte énekével az egész közönséget. A felejthetetlen előadásnak köszönhetően meghívást kapott a legendás londoni 606 Clubba, ahol elképesztő sikert aratott élvonalbeli angol jazz-zenészekkel, akikkel akkor találkozott először. A múlt jazzpénteken játszott zenekar tagjaival természetesen nem először találkozott. Ennek megfelelően, egy nagyon jól szerkesztett, izgalmas standardválogatást kaptunk mindkét részben. A többségében ismert dalokat a nekik tetsző módon játszották. Feldolgozásaikban nagyon finoman nyúltak a művekhez, az új hangszereléssel nem forgatták ki azokat eredeti vázukból, ott portalanítottak, ahol kellett. A mai felfogásban játszott, új köntösű dalok így felismerhetőek maradtak, és szemlátomást ez senkit sem zavart. A tanulmányait Helsinkiben folytató Gyárfás Péter játékában a virtuozitás és a rendkívüli dallamgazdagság szerencsésen összefonódott, és a finom ízlésről tanúskodó hangszerelések többségét is neki köszönhettük. Miskolczi Márk amellett, hogy Joubert Flórával biztos alapot adott társainak, remekül válaszolgatott a zongora-bőgő „párbeszédekben”, és amikor alkalma nyílt, szólóban is megmutatta különleges tehetségét. Joubert Flóra bravúroson helyettesítette Richter Ambrust, nem véletlenül kapott állandó státuszt többek között Nagy Jancsa formációjában is. Azon már rég nem illik csodálkozni, ha egy nő jól dobol, de azt talán még illik megemlíteni, hogy ráadásul csinos is.
Bencze Alma ezúttal is mindenkit elkápráztatott, a repertoárba válogatott dalokat nem „csak” elénekelte, hanem elő is adta. A többek által még mindig másodrangúnak tekintett konferálásokra is nagy súlyt fektetett, szellemesen avatta be a közönséget a számok tartalmába, még teljesebbé téve azok élvezetét. Sajnos a következő félévben gondoskodnia kell zongoristáról, amíg Gyárfás Péter finnországi tanulmányait befejezi, de ahogy Almát ismerjük, ezt a feladatot is megoldja majd, és karrierje töretlenül fog felfelé ívelni továbbra is.
Budapest Jazz Club, 2020. szeptember 11.
Fotó: Somogyvári Péter