Emlékszem, még a kilencvenes évek legelején, Franciaországban járva élvezettel figyeltem a vendéglőkben a vendég és pincér közötti eszmecserét a főétel kiválasztása után. A sorrend fontos, nem az italt (kivéve esetleg az aperitifet) rendelték először. Hosszú perceken át tárgyalták, talán egy picit könnyedebb vagy éppen testesebb bor illik-e a menühöz, persze a borász és az évjárat sem volt elhanyagolható, míg végül konstruktív diskurzus után született meg a döntés. Mikor hazatérve egy jó nevű vendéglőben érdeklődtem a borok felöl, mindössze két fajta szerepelt a kínálatban, fehérből egy szárazat, vörösből egy félédest választhattam. Ezek után az eredet és az évjárat firtatását feleslegesnek tartottam, inkább egy korsó sört rendeltem, ugyanis sörfronton már jóval régebben megindult a kitörés a szocialista vendéglátóipar korlátaiból. Azóta sokat változott a világ, az ivási szokások is megváltoztak, a bor újra a kultúra része lett, és a borászok mecénásként megjelentek a legtöbb művészeti ágban. Manapság már a jazz és a bor párosítása is komoly hagyományokkal bír hazánkban, akár a debreceni és a villányi jazzfesztiválokat is felidézhetjük példaként. A jazz rajongói és művelői között természetesen rengetegen rajonganak a kiváló borokért, a bor és a jazz tökéletes párosáról talán a borlovagi címmel is büszkélkedő Kőszegi Imre tudna a leghitelesebben előadást tartani. A minőségi borok tartós élvezetét ugyan a legtöbb jazzrajongó nem engedheti meg magának, de a neves pincészetek borait bemutató rendezvényre szeptember 30-ig kínált elővételes, a borkóstolón való korlátlan borfogyasztás mellett a koncertre is belépésre jogosító 6.500 forintos jegyek többsége elkelt, és az október 1-től a készlet erejéig már 8.000 forintért árultak is szépen fogytak. Ahogy az előző években, most is lehetett különböző csoportos kedvezményes belépőt váltani pároknak, és max. 5 fős csoportoknak, a tavalyi év borát is megkapva, vagy anélkül, a borkóstolón megéhezett látogatók pedig a koncertteremben előre foglalt húsz asztal mellett kényelmes körülmények között fogyaszthatták vacsoráikat. A klub becsületére írandó, hogy a kizárólag a jazzre éhes betérőkre is gondoltak, ők a szokásos jegyáron, a nézőtér hátsó felén meghagyott, sorokba rendezett székeket érkezési sorrendben foglalhatták el. A BJC jubileumi rendezvényén, ha a jazzről nem is, de a borokról igen alapos, és hasznos információkat kaphattunk a meghívott borászoktól, akik lelkesen mutatták be büszkeségeiket a kóstoló során. Poharammal sorra járva, ízlelve a kínálatot, óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, az ez esetben az italhoz, a borhoz rendelt este nyolcas főmenü, mennyire passzol majd. Kétségeimet először a klub életében fontos szerepet betöltő Zselinszky Zsaklinnal osztottam meg, akinek hasonló kétségei voltak. Mint elmondta, a járvány első hulláma miatt elmaradt koncerteket igyekeznek folyamatosan pótolni, így kapott az áprilisban törölt Mike Gotthard koncert besorolást erre az októberi napra, és akkor még a boros rendezvénynek nem volt időpontja. Aztán később kiderült, a szervezők erre a napra tudták csak összetoborozni a meghívott borászokat, így hamiskás mosollyal csak annyit tett hozzá, majd meglátjuk milyen lesz a fogadtatás. Gotthárd Misinek is feltettem a kérdést, bevallotta, őt is meglepte a párosítás, de megalkuvás nélkül, saját zenéjüket fogják játszani, remélve, a közönségnek is tetszeni fog. Félreértés ne essék, nem a zene minőségében kételkedtem, csupán a sztereotípiának engedve bizonytalanodtam el, hogy egy kőkemény, csaknem pohárrepesztő muzsika milyen hatással lesz a közönségre ezen a speciális estén.

A 2011-ben a Liszt Ferenc Jazz Gitár Karára felvételt nyert Gotthárd Mihály tanárai Babos Gyula, Horányi Sándor és László Attila voltak, jómagam az LFZE vizsgakoncertjein találkoztam vele először. Felidézve emlékeimet, a billentyűs Szebényi Dániel már akkor tagja volt a Jazztanszék hallgatóiból összeállt zenekarának, amelyben még Varga Gergő tenorszaxofonjával hipnotizálta a hallgatóságot és saját magát, Kovács Dávid dübörgő hathúros basszusgitárjával, valamint Laskay Péter dobolásával kergette extázisba a BJC közönségét.

Szebényi és Gotthárd ekkor kötött életre szóló barátságot, azóta több formációban is együtt játszottak, például a 2003-ban Kőszegen alakult, azóta nagy népszerűségnek örvendő Ocho Macho zenekarban is. Itt a többi macsóval reggae, a ska, a punk és a latin keveredéséből született, általuk „huppogásnak” hívott stílusú zenét játszanak. Gotthárd pályafutásának jelentős állomása volt Juhász Marci „Euro-African Playground” zenekarában töltött időszak, gitárjátéka az Akvárium Klub „KisHall” termében a formáció 2015. novemberi lemezbemutató koncertjén óriási élményt adott. Hasonlóan maradandó élményben volt részem a 2016 őszén megjelent első szóló albuma, az „Intellectual Brutality” a Király utcába száműzött, azóta megszűnt (új) Gödörben tartott lemezbemutatóján is. A CD-n is játszó igazi szupercsapatban Borlai Gergő dobolt, Szebényi Dani billentyűs hangszereken, basszusgitáron pedig Anton Davidyants, valamint a koncert végén egy gitáros vendég, Lukács Peta játszott. A lemez felvételénél, a stúdióban pedig olyan hírességek működtek közre egy-egy számban, mint Scott Kinsey, Federico Malaman és Gary Willis.

Nyilván a jó emlékű közös alkotómunkának köszönhető, hogy a BJC-ben Llibert Fortuny szaxofonossal fellépett Gary Willis-Gergő Borlai Project billentyűse Szebényi Dániel lett. A fúziós jazz világában külön-külön is komoly elismerést szerzett Gotthárd-Szebényi páros a jubileumi csütörtökön egy tehetséges, fiatal párossal, a Gudics ikrekkel egészült ki, Martin basszusgitározott, Marcell dobolt. Mindketten a Kodolányi János Főiskola Jazz Tanszakán végeztek, Zolbert lemezein játszottak, 2013-ban már a hegedűs énekes Ferencz Péter „Peet Project” zenekarának tagjaiként az Egyesült Államokban is turnéztak, felléptek a Budapest Borfesztiválon a Magyar Jazz Napján, és különböző formációkban megismerhette őket a székesfehérvári Alba Regia Feszt közönsége is. Mindezek előtt részt vettek a bodajki Hang-Szín-Tér Művészeti Iskola kurzusain, ahol Gotthárd Mihály is tanít, gondolom a tanár úr is ott figyelt fel rájuk.

A színpadra vonuló zenekart szép számú közönség fogadta, a terem hátsó felében a székes sorok dugig telítődtek a csak a koncertre jegyet váltókkal, de az első felében elhelyezett borkóstolós asztalok közül is pár már a kezdésnél gazdára talált. Gotthárd Misi bemutatta zenekarát, és megígérte, hogy mivel nem a szavak embere, nem fog sokkal többet beszélni a koncerten. Annyit azért hozzátett, nagyrészt első lemezének anyagából válogattak, de a most készülő másodikból is játszanak majd pár szerzeményt, és lesz meglepetés is. Ígéretéhez híven ellépett a mikrofontól, és elindult a ma „fusion” néven jegyzett, általam jazz-rock néven megismert, ellenállhatatlan erővel energiabombaként megszólaló zenefolyam.

Gotthárd Misit a rock progresszív ága fogta meg először, ennek a zenének hatására kezdett gitározni, és közeledett a jazz felé. Ha számokra bontva patikamérlegre tenném az elhangzottakat, talán a mérleg nyelve helyenként egy halszálnyival a rock felé billenne, de az összképet vizsgálva már egyértelműen jazzt mutatna. Misi a rock gyökereket nem megtagadva, nagyon sokféle forrásból merített, és kihasználva a fúziós jazz adta zenei stílusokon átívelő szabadságot, a források vízét jó ízléssel egyesítette. Jómagam kortársként éltem meg a jazz-rock születését. A hetvenes évek elején a rock utolsó hőskorának nagy zenekarai is erősen közeledtek a jazz felé, albumaikon egyre improvizatívabb zenét hallhatunk, a progresszív rock zene, melynek legjelentősebb hazai képviselője a Syrius volt, vezetett a jazz világába. A terem hátsó felét megtöltő fiatalokat látva deja vu érzés fogott el. Talán őket a Mike Gotthárd Band hozza jazz közelbe, mint minket annak idején a Syrius, és a jazz szót hallva kellemes élmények idéződnek fel bennük. Misi kreativitása, zenéjének ritmikai sokszínűsége egyszerre tudja megszólítani a rock és a jazz rajongókat. Ez Budapest szívében, egy igazán színvonalas helyszínen, a Budapest Jazz Clubban is beigazolódott. A zenekar már az első részben sem csak az őket követő keménymagtól kapott bíztatást, a második részben pedig a borkóstolóból is egyre többen tértek be a jazz kóstolóba, és ami a legfontosabb, ott maradtak a koncert végéig, sőt, tapsaikból ítélve, élvezték is a muzsikát. Mindkét rész végén a beígért meglepetés is megjött, két feldolgozás formájában. Az elsőben Bob Dylan híres szerzeménye, az „All Along The Watchtower” természetesen Jimi Hendrix verzióját felidézve fokozta az amúgy is egyre forróbb hangulatot, a második végén pedig Bill Withers egy dögös funky soul száma, az „Use Me” ráadást hozott. A meglepetést nem is annyira a két dal műsorba kerülése okozta, hanem inkább az, hogy az instrumentálisként elkönyvelt zenekarban Szebényi Daninak köszönhetően felcsendült az ének.

Az elhangzottak döntő többségét adó „Intellectual Brutality” lemezről válogatott kompozíciók hűen adták vissza a stúdióban több esetben világsztárokkal rögzített anyagot. A brutális feeling és time a koncerten is átjött, ez leginkább a Gudics ikreket dicséri, mivel ők nem játszottak még akkor a nagynevekkel tűzdelt csapatban. Mind a basszusgitáros Martin, mind a dobos Marcell tökéletes intellektussal illeszkedett a zenekarba, és hangszereiket is elődeikhez méltó virtuozitással kezelték. A most készülő második lemezen, ahol az elsőn játszottakhoz még több nagy név, többek között Fekete-Kovács Kornél is csatlakozott, viszont már pár számban ők is szerepet kaptak. Szebényi Dani fantasztikus billentyűjátékáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, most általam eddig nem hallott, dögös énekével is lenyűgözött. Olykor jó eljátszani a „mi lenne ha” gondolattal, ez esetben a mi lenne ha Hendrix élne kérdés merült fel bennem. Akik hallották Gotthárd Misit játszani, tudják a választ. Távozóban még összefutottam Zsaklinnal, összekacsintottunk, és szinte egyszerre mondtuk, hát ez bejött!

Fotó: Somogyvári Péter
Budapest Jazz Club - Glass Of Jazz, 2020. október 22.