1944 vége felé, de még inkább a rákövetkező évben a New York-i 52. utca apró jazz klubjaiban és néhány specialista lemezvállalat 78-as fordulatszámú korongjain, teljesen újszerű, fura muzsikát hallhatott az ember. Ez az új stílus nem igen volt már táncolható. Fütyülni vagy dúdolni is kevesen tudták az első hallásra disszonáns témákat, az azokat követő rögtönzéseket aztán végképp nem. Sokszor nyaktörő tempóban játszott, virtuóz technikát igénylő, szenvedélyes, zaklatott zene volt ez, melynek még a ritmusa sem hallatszott mindig egyenletesnek. Ez, a bebop néven ismertté vált stílus volt a modern jazz hajnalhasadása.
CHARLIE PARKER & DIZZY GILLESPIE Confirmation
Az útkereső fiatal zenészek számára a “Bird”-nek (Madár) becézett altszaxofonos, Charlie Parker és a trombitás Dizzy Gillespie volt maga az Isten. A trombitás Miles Davis 1944-ben, 18 éves korában hallotta őket először élőben. Ő így látta Parkert:
„Bird olyan nagy és invenciózus rögtönző volt, hogy teljesen kifordította magukból a dalokat. Ha nem ismerted a zenét, egyszerűen nem tudtad követni, hogy hol a búsban tart az improvizációval. Bean (Coleman Hawkins), Don Byas és Lucky Thompson mind ugyanabban a stílusban játszott. Amikor jött a szóló rész, improvizáltak. De mindvégig kihallatszott a melódia a rögtönzés közben is. Amikor viszont Bird játszott, teljesen más szabályok érvényesültek, teljesen másról volt szó, és amit játszott, az is minden alkalommal más volt. A mesterek között ő volt a mester.”
Parkerrel visszafordíthatatlanul új irányt vett a műfaj fejlődése. A melodikus rögtönzés helyébe a harmonikus improvizáció lépett, az addig dívó big band jazz háttérbe szorult a ragyogónál ragyogóbb szólistákat megszólaltató és a nekik kellő teret adó kisegyüttesek mögött. Ha Bird nem is egyedül találta ki az új muzsikát, hiszen Thelonious Monk és Dizzy Gillespie harmóniai koncepciói is kulcsfontosságúak voltak, de ő volt az irányzat és a jazz addigi történetének legmarkánsabb, legtalálékonyabb és legeredetibb szólistája. Játéka, noha teli volt váratlan fordulatokkal, hihetetlen logikával építkezett és minden rögtönzött szólója szerves egységet alkotott, mint egy alaposan kigondolt, bonyolult kompozíció. Kortársaira és az utókorra is óriási hatást gyakorolt, olyannyira, hogy jónéhányan később tudatosan próbáltak attól elszakadni, nehogy Parker epigonként hangozzanak. Sonny Stitt, Sonny Rollins, Phil Woods és sokan mások megjárták ezt az utat. De végső fokon kiirthatatlan volt Bird hatása. Mint ahogy azt kiváló zongorista-zeneszerzőnk, Oláh Kálmán frappánsan megfogalmazta: „a bebop a jazz köznyelve, azt minden mai zenésznek tudnia kell.” És a bebop legnagyobb újítója, legtökéletesebb megtestesítője Charlie Parker volt.
Pálya- és kortársa, Paul Desmond egyszer rádió interjút készített vele és megkérdezte tőle, mi kell ahhoz, hogy valaki úgy játsszon, mint ő. Parker elmondta, hogy kamaszkorában néha napi 13 órát is gyakorolt, hogy ki tudja játszani, ami a fejében volt. Ez az elkötelezettség és tökélyre való törekvés legalább annyira szükséges volt, mint a páratlan tehetség ahhoz, hogy a korára, sőt talán az utókorra is a legnagyobb hatást gyakorló jazz óriássá váljon.
Érdekes példája annak az ugrásszerű fejlődésnek, amelyen a szaxofonos 21 és 25 éves kora alatt átesett a következő három felvétel. Az elsőn 1941-ben, a Jay McShann zenekarral frissen Kansas Cityből New Yorkba érkezett szaxofonos ismeretlen zenészekkel a korszak egyik nagy slágerét, a „Cherokee”-t játssza. Az egész számot ennek az addig ismeretlen fiúnak a szólója uralja. A ritmus romlatlan szving, de a szóló meglehetősen újszerű. Még érezhető a Parker szülővárosában, Kansas City-ben meghatározó zenésszé vált tenoros, Lester Young hatása, de a Count Basie zenekar bölcsőjének tekinthető város erős blues hagyománya is, amelynek Bird soha nem fordított hátat.
CHARLIE PARKER – (ismeretlen zenészekkel) Cherokee (1941)
A második felvétel 1942-ben készült Kansas City-ben a gitáros Efferge Ware és a dobos Little Phil Phillips kíséretében. Itt Parker már nem sok időt veszteget a témára, hanem a Cherokee harmóniáit variálja modernebben és ötletesebben, mint New Yorkban.
CHARLIE PARKER Cherokee (1942)
Az igazán ugrásszerű fejlődést a harmadik felvétel tanúsítja, noha az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy 1943-44-ben az amerikai zenész szakszervezet közel másfél éves lemezfelvételi tilalmat rendelt el a lemezcégek által adott méltánytalanul alacsony tiszteletdíjak miatt, így aztán a modern jazz kialakulásának talán legfontosabb időszaka jóformán dokumentálatlan maradt.
CHARLIE PARKER Ko-Ko (1945)
Bird itt már kebelbéliekkel, stílusalkotó modernistákkal játszik. Az elején Gillespie-t halljuk trombitán, aki utána gyorsan átül a zongorához. A bőgős Tommy Potter, aki aztán évekig kísérte Parkert és a dobos a bebop korszak legjobbika, Max Roach. Ennek megfelelően a tempó nyaktörő. A hatvannégy ütemes, hagyományos szerkezetű, eredeti „Cherokee”-t képtelenség lett volna az improvizációval együtt egy háromperces felvételbe sűríteni, ezért Parker a fanfárszerű bevezető után egyszerűen elhagyja a témának még a maga által átdolgozott változatát is, és csak improvizál. Olyan gyorsan játszik, amilyen gyorsan az ember beszélni, de talán még gondolkozni sem tud. A felvételben megjelenik az új jazz minden stílusjegye, a száguldó szólók, a hangnemváltások, a magas fekvés, a szokatlan ismétlések, a teljesen újszerű szerkezeti felépítés, az egész darab logikus konstrukciója.
Lehetetlen és értelmetlen lenne egy ilyen rövid megemlékezésbe besűríteni Parker egész életművét, noha az jóformán csak 15 évre terjed, hiszen a modern jazz alapító atyja 1955-ben távozott az élők sorából, mindössze 34 évesen. Ez az életpálya roppant zaklatott volt. Parker elég korán rászokott a kemény drogokra, de emellett féktelenül fogyasztott ételt, italt és nőket is. Állandóan tartozott, hiszen életmódja, főként a heroin miatt roppant költséges volt. Kölcsönt ritkán adott vissza, de pályatársai előre tudták, hogy a neki nyújtott hitel valójában a géniusznak kijáró adó. Koncertszervezők és klubtulajdonsok szempontjából is roppant megbízhatatlan volt. Rendszeresen késett, sőt néha meg sem jelent a koncerteken. Ezzel együtt szerették, hiszen nagyon kedves volt és jószívű, soha nem alázta a nálánál kevésbé tehetségeseket, sőt csak bátorította a fiatalabb és tapasztalatlanabb zenészeket, amit Miles Davis is megtapasztalt zöldfülű korában.
Sokan azt gondolták, hogy Bird a heroin hatása alatt szárnyalt. Ő maga viszont lépten-nyomon hirdette, hogy a drognak semmi köze a játékához és ebből a szempontból mindenkit óva intett az utánzásától. Ami viszont igazán meglepő, hogy jóformán minden formális képesítés nélkül is roppant olvasott, tájékozott és artikulált ember volt, amit minden fennmaradt, vele készített interjú tanúsít. Rengeteg klasszikus zenét hallgatott, nagy tisztelője volt Bartóknak, Sztravinszkijnak, Darius Milhaudnak vagy Hindemith-nek, de tisztelt olyan fehér modernistákat is, akiket pedig az őt ajnározó jazz kritikusok rendszeresen lehúztak, így Stan Kentont vagy Dave Brubecket. Nyitott ember volt minden szempontból. Nehéz elképzelni, mire vihette volna, mit adhatott volna még a világnak, ha nem válik a kábítószerek rabjává, de amit a jazznek adott ilyen rövid idő alatt, az páratlan érték.
A Harmónia Jazzműhely szeptember 4-i évadnyitóját a Budapest Jazz Clubban Charlie Parker emlékének szenteli. Három kiváló szaxofonos: Tóth Viktor, Lakatos ’Soso’ Sándor és Molnár Sándor áldoz emlékének a nem kevésbé ragyogó Szakcsi Lakatos Róbert Trió kíséretében.
Fotó: Wikipédia, BJC