Érdemes megemlíteni, hogy a műfaj évszázados történetében olyan jazzóriások koncertjeit rögzítették itt, mint Bill Evans vagy Joshua Redman. De kétségtelen, hogy a két leghíresebb lemez, amely itt készült John Coltrane nevéhez fűződik 1961-ben és 1966-ban. A legendás hely atmoszférája biztos garancia arra, hogy a „Live at the Village Vanguard” feliratú lemezeken  a lehető legmagasabb színvonalú jazzmuzsikát kapja a hallgató.

Nos, az új évezred második évtizedének végén itt hangzott el ez a kiváló koncert, amelyet a nálunk is méltán nagyra értékelt zongorista, Gerald Clayton adott négy társával. (A kiadó pedig a patinás Blue Note.) Partnerei is a kortárs amerikai jazz középgenerációs kiválóságai: Logan Richardson (1980) alt-, Walter Smith III. (1980) tenorszaxofonos és a nagyszerű ritmustandem: a bőgős Joe Sanders (1984) és a dobos Marcus Gilmore (1984). Utóbbiak neve már csak azért is nagyon ismerősen hangzik, mert Joe Sanders a Clayton Trió BJC-koncertjének bőgőse volt 2015-ben, míg Marcus Gilmore játékát egy évvel korábban a Mark Turner Quartetben csodálhattuk meg ugyancsak a BJC-ben. (Gilmore-ról nem árt tudni, hogy Roy Haynes unokája!) Természetesen a két fúvós is a mai amerikai jazz színpad fontos képviselői (tudomásom szerint ők még nem jártak mifelénk). Bizony sok új nevet kell megjegyeznünk, hiszen az élet nem áll meg, és kitűnően képzett tehetséges ifjú (jazz)titánok jelennek meg a színen. Utóbbi megállapításomat igazolja az is, hogy a lemezt kísérő „liner notes” szerzője nem más, mint Quincy Jones, aki – többek között – ezt írja: „Ez a lemez azzal ajándékozza meg a hallgatókat, hogy tanúi lehetnek annak a varázslatnak, ami akkor jön létre, amikor öt fényes talentum összefog, hogy olyan zenét hozzon létre, amiben főszerepet kapnak Gerald saját kompozíciói éppen úgy, mint olyan nagyságok darabjai, mint Duke Ellington és Bud Powell.” És a recenzor még azt is hozzáteheti, hogy az elnyűhetetlen „Body and Soul„ c. standard is.

Egyébként ezt az ikonikus balladát és Bud Powell „Celia” c. kompozícióját trió felállásban játsszák, míg a további öt számot kvintettben. A hét rögzített darabból négy Clayton originál, három pedig standard: az említett „Body and Soul”, a „Celia”, és a legnagyobb meglepetés: Ellingtonnak az egyetlen Coltrane-nel készített Impulse lemeze számára írott szellemes című „Take the Coltrane”.

Kiemelném két személyes kedvencemet a lemezről: az „A Light”, ami egy Clayton szerzemény  nagyszerű kvintett előadásban, és a „Celia” Bud Powelltől, ami viszont trióban hangzik el. Utóbbi Grammy nevezést kapott (de az egész album is), mint a legjobb jazz-improvizáció szóló.

A produktumról még annyit, hogy remek élmény minden hallgató számára, de még inkább azoknak, akik láthatták Clayton triójának fellépését. Ezt tökéletesen felidézi a két trió felvétel a lemezen. Óriási élményt jelentenek Clayton briliáns zongoraszólói, éppúgy mint Joe Sanders fantasztikus bőgőjátéka és szólói. Marcus Gilmore dobjátéka meglehetősen visszafogott, ami annál is dicséretesebb, mivel a mai kitűnő dobosok játéka már nem szorítkozik az egykori kísérő tevékenységre, hanem különleges hangszeres művészetté nőtte ki magát. Ez azonban inkább csak személyes jelenlét esetén igazán élmény a hallgató számára, konzerv zeneként gyakran fárasztó. Nem tudni, hogy ezt előrelátással tették-e, mindenesetre remekül sikerült. A 40 és 50 közötti életkorú zenészek játéka igazán érett, valamennyien a legmodernebb mainstream jazz legkiválóbb előadói. A fúvósok is megérdemlik a dicséretet, de ma már természetes, hogy egy olyan városban, mint New York, hihetetlen „választék” áll rendelkezésre. Nagyszerű Clayton továbblépése a korábbi trió felállástól a nagyobb formációk felé.

Ha valaki arra kíváncsi, hogy milyen is volt a pandémia előtti modern amerikai jazz, a klubok atmoszférája, az meggyőző ízelítőt kap a lemez jóvoltából. És itt feltétlenül megemlíteném, hogy mennyire hiányzik mindannyiunknak a magyar főváros jazz kínálata is, mind a hazai, mind pedig a külföldi zenészek előadásában. Csak remélni tudjuk, hogy visszatér ez a ma már irigyelésre méltónak mondható korábbi állapot, mert még ilyen nagyszerű lemezalbum többszöri meghallgatása után is a régi szlogenemet kell feleleveníteni: az élő zenét semmi sem pótolja.

Blue Note, 2020

• Patience Patients (Gerald Clayton)
• A Light (Gerald Clayton)
• Celia (Bud Powell)
• Rejuvenation Agenda (Gerald Clayton)
• Envisionings (Gerald Clayton)
• Body and Soul (Johnny Green, Edward Heyman, Robert Sour)
• Take the Coltrane (Duke Ellington)

Közreműködik:

Gerald Clayton - zongora, zenekarvezető  (1-7)
Logan Richardson - altszaxofon  (1,2,4,5,7)
Walter Smith  III. -  tenorszaxofon  (1,2,4,5,7)
Joe Sander - bőgő   (1-7)
Marcus Gilmore - dobok  (1-7)