Összesen tizenhat kompozíciót talál a hallgató a norvég trombitás Arve Henriksen és az erdélyi gitáros Emil Gherasim Opaque Lights című lemezén. Henriksen elsősorban korántsem érces, inkább a fuvoláéhoz hasonlóan lágy trombitahangjáról ismert, Gherasim - művésznevén Fluidian - pedig olyan gitáros, aki a zenei minimalizmus és az úgynevezett „hangfestés” mellett kötelezte el magát.

A magyar jazz „középgenerációjába” tartozó cimbalomművész már szinte mindent megvalósított az életben, ami egy muzsikus számára szakmailag elérhető: játszott világhírű szimfonikus zenekarokkal és szólistákkal; a hazai jazz és világzene jelesei készítettek közös lemezeket vele; tagja lehetett vezető magyar hangszeresek zenekarainak (Tűzkő Csaba, Dresch Mihály, Borbély Mihály, Tóth Viktor), sőt Charles Lloyd egyik újabb albumán szintén szerepet kapott. Tegyük hozzá: magyarországi jazzelőadókat ritkán érik efféle megtisztelő felkérések világhírű amerikai zenészek részéről. 

A dupla album alcíme: „Her Greatest Hits & Remixes” azaz Nina „legnagyobb sikerei és remix felvételei” egyértelműen jelzi, hogy korábbi albumok válogatott számainak újrakiadásáról van szó. Ez már csak azért is így van, mert az ikonikus énekesnő és sajátos stílusban játszó zongorista már csaknem 20 éve elhunyt.

Mint minden művészeti alkotást, Ayumi Tanaka albumát is számos oldalról közelíthetjük meg. Jelen kritika azt veszi alapul, hogy e zenei produkció (a lemez magyar címe Víz alatti csend) visszavezethető (s talán vissza is vezetendő) bizonyos 1945 utáni művészeknek a csendről szóló meditációjáig. Minthogy felsorolhatatlanul sok műről lehetne szót ejteni, most elégedjünk meg két különösen jelentős alkotás felidézésével. Nem állíthatjuk, hogy közvetlenül inspirálták Tanaka szerzeményeit, de spirituális jelenlétük a CD-n nagyon is elképzelhető.

Bizony már harminc év telt el azóta, hogy Natalie Cole Unforgettable c. albuma megjelent és egy zsák Grammy-díjat besöpört. A remek énekesnő a legnagyobb fekete amerikai személyiségek egyikének, Nat King Cole-nak volt a leánya. És azt is el kell mondani, hogy a technika segítségével énekelhetett duettet szeretett édesapjával, ami biztos belépő volt a világsikerhez.

Valahol azt olvastam, Mathias Eick előző ECM-lemeze, a Ravensburg tematikus folytatásának szánja új albumát, vagyis nem ellenezné akár a Ravensburg 2 címet sem. Valljuk be, nem túl bíztató kezdet: egy lemez, mely csupán egy másikkal való összehasonlításban létezik, annak mintegy a megnyújtása – olyan ez, mintha ars poetica helyett szegénységi bizonyítványt állítana ki magáról egy előadóművész, és még csak nem is idézőjelbe téve, avantgarde gesztusként. Rossz előérzetünket támasztja alá a lemez szokatlan rövidsége is: 40 perc alatt marad a hétszámos gyűjtemény, miközben a kiadótól az ennél jóval hosszabb műsoranyagokat szoktuk meg.

Közhelyesen azt mondhatjuk, minden jó zene helytáll önmagáért, az általa kiváltott elbűvöltségnek és megrendülésnek nincs szüksége zenén túli kiegészítő információkra ahhoz, hogy megvalósuljon. Az életrajzi adatok és a komponálás körülményeinek ismerete a legtöbbször nélkülözhető tudás az esztétikai befogadásban.

Ennek a lemeznek története van. 2022 novemberében lesz a 65. évfordulója a Village Vanguard első élő felvételének, akkor Sonny Rollins koncertjét vették fel. 2007-ben mozgalmas év volt McBride számára: a Carnegie Hallban lépett fel szeptember 18-án pont Sonny Rollins-szal és Roy Haynes-szel (Rollins első fellépésének 50. évfordulóját ünnepelték), és megkereste a Village Vanguard tulajdonosa, Lorraine Gordon az azóta a kortárs amerikai jazz Midas királyává vált bőgőst és basszistát, hogy lépjen fel a klubjában. Egy kikötése volt, mert jól ismerte vonzódását más műfajokhoz, hogy ne legyen funk, ne legyen pop, igazi jazz szóljon. Ekkor alakult meg az Inside Straight, amelyben még Carl Allen dobos, Steve Wilson szaxofonos, Eric Reed zongorista és egy McBride által felfedezett őstehetség, Warren Wolf vibrafonos játszott. Egy hét eredménye egy lemezszerződés lett a Mack Avenue-val.

Jon Batiste-ot nem idén jelölték először Grammy-díjra. Nem aprózták el a dolgot – rögtön tizenegy ajánlást kapott, ebből nyolcat nemrégiben megjelent We Are című lemeze kapcsán. Maga a jelölések magas száma is sokat elárul a lemez és az előadó jelentőségéről (csak egyetlen alkalommal fordult elő a történelem során, hogy valaki ennél is több Grammy-nominációt kapott), de azt is érdemes figyelembe venni, hogy a kategóriák milyen széles skáláját fogják át e jelölések a jazztől az R&B-ig és tovább. Az az egyáltalán nem mellékes adat szintén föltűnhet a kritikusnak, hogy Verve-előadót még soha nem javasolták ennyiféle kategóriában Grammyre.

Pontosan tudják a hazai jazzszcéna szereplői, hogy milyen fantasztikusan sokoldalú zenész a zongorista Rátonyi Róbert. Jazz, pop, színházi zenék, filmzenék, reklámzenék, rádióműsorok zenei kísérete… Ezt felsorolni is nehéz, de talán nem is szükséges. Jól ismert alakja a hazai zenei életnek, ráadásul tanít is, tehát átadja a tudását és a tapasztalatait a pályára készülő ifjabb nemzedéknek. Mindemellett nagyra tartott komponista és hangszerelő is.

A kubai zongorafenomén 91-es Dominikai Köztársaságba emigrálása után 1996-ban Miamiban a kubai diaszpóra kellős közepén telepedett le. Addig a látóhatáron Gatsby zöld fényét láthatta jó látási viszonyok mellett, akkor pedig olyan partnerekkel játszhatott azonnal, mint Ron Carter és Jack DeJohnette. Nem véletlen, hogy a 2010-ben a közreműködésével alapított 5Passion kiadónál (15 év és 13 lemez után szakított Rubalcaba a Blue Note-tal). Az egyik első ötlet az volt: csinálnak a triumvirátussal egy trilógiát. Mondhatnánk akkor, hogy a pianista sorrendben 34. albuma egy nosztalgialemez – de nem az. Inkább egyéni karakterű mainstream jazz, lendületes ritmusszekcióval és jellegzetes groove-val. Vagy, ha úgy tetszik, lenyűgöző zenés beszélgetés afro-kubai ritmusban.

A jazz évszázados történetében vitathatatlanul Szabó Gábor volt világviszonylatban is a legismertebb magyar jazzmuzsikus. Ennek számos oka van, de egy biztos: őrá igazán érvényes a közhely: „jókor volt jó helyen”. Mivel 56-ban hagyta el az országot, szülőhazájában agyonhallgatták fényes karrierjét, és mivel a rendszerváltás előtt hunyt el, így nem is vált igazán ismertté itthon. Ezen kíván változtatni a szerző, aki kolosszális kutatómunkát végezve Szabó életművét a legrészletesebben ismertető kötetet állított össze.

Évtizedek során megszoktuk, hogy az „all stars” kifejezést csak a korábbi „jazzválogatottak” esetében használjuk. Pedig napjaink legjobb jazzmuzsikusai is kerülhetnek egy formációba, azaz „all stars” együttesbe, még akkor is, ha ezt a divatjamúltnak minősülő megnevezést kerülik is. Nos, ilyen formációval találkozunk, ha a fiatal dobos Johnathan Blake kvintettjének felállását megvizsgáljuk.

Mindig öröm olyan zenészek nevét felfedezni egy új kiadású lemezen, akiket valaha ismertünk és szerettünk, majd a soha korábban nem tapasztalt kínálatban valahogy eltűntek a szemünk elől. Ilyen örömteli találkozás most a veterán zongorista új albuma, amelyen ráadásul két – korábban nagyon foglalkoztatott – ritmushangszeres a kíséret: Peter Washington (1964) bőgős és Kenny Washington (1958) dobos.

Keressünk egy kényelmes fotelt, készítsünk ki egy pohár finom italt, csak ezután kezdjünk a cd meghallgatásába. Legpraktikusabb, ha József Attila tanácsát szem előtt tartva tesszük a lejátszóba Gadó Gábor új lemezét: csak az hallgassa a felvételeket, aki kedveli őt, ismeri az utat, amit az elmúlt évtizedekben bejárt. Még jobb, ha érti és értékeli is a motivációját, ami eddig vezette. Mert már a Franciaországba költözésének egyik oka is a 90-es években az volt, hogy itthon a zenészek biztosra mentek, a járt út elhagyásával nem kockáztattak, ő pedig új hangzásokkal kísérletezett.