Erre nagyon ráhibáztam. Egy igazi headline a jazzsajtóban. Keresgél az ember a kínálatban, ráakad valami érdekességre, alaposabban kóstolgatva eldönti, hogy ez ajánlót érdemel. Mikor hallgatni kezdtem ezt az albumot, még fogalmam se volt róla, hogy a formáció július 6-án fellép a Müpában. A korong valóban vadonat friss, 2020 januárjában jelent meg, melyen a nyolc éve a Rose Theatre-ben rögzített jazz hallható. Sherman Irby Inferno című kompozícióját Dante Isteni színjátékának első része ihlette. Igazi kuriózumot tart a kezében a gyűjtő. Alvilági utazás egy kiváló kortárs amerikai zenekar tolmácsolásával.

Roberto Fonsecát azóta ismeri a jazzvilág, mióta a Buena Vista Social Club zenészei egyöntetűen úgy döntöttek, hogy a huszonnyolc éves zongorista szálljon be Rubén González megüresedett helyére. 16 évesen jelent meg első lemeze, ez már a kilencedik. Eredeti módon ötvözi játékában az amerikai jazzt a kubai zenei hagyományokkal. Érdekes keveréke a sokféle zenei hatásnak, amik megérintették, de Kubáról egyébként is a szivar mellett a koktélok jutnak az eszünkbe. A jazz alapokhoz vegyül egy kis mambo, rumba, elemeiben a fandango és bolero, némi reggae, feldobva a soul, funk és a hip-hop hangzásaival. „Mindig ezt a lemezt akartam megcsinálni” jelentette ki a ma is Havannában élő zongorista a megjelenéskor.

Ismereteim szerint egészen 2018 szeptemberéig kellett várni, hogy megszülessen a jazztörténet első, Bernard Herrmann (1911-1975) munkássága előtt tisztelgő hommage-lemeze, a Carla Marciano Quartet Psychosis-a. Szerencsés találkozás. Az ötödik albumához érkezett, mindig is merészen improvizáló, ugyanakkor megmunkálandó anyagával szemben alázatos olasz alt- és szopraninoszaxofonos témaválasztása ezúttal épp olyan bátor, mint a zenéje: lemezének majdnem egészén a nagy amerikai filmzeneszerző témái csendülnek fel a zenekarvezető arrangement-jaiban.

Armando Anthony "Chick" Corea a jelenkor három zongorista moguljának egyike, akit a jazz speciális kamaramuzsikálása, a triójáték régóta vonz. 2007-ben jelentetett meg ebben a témában egy 5 CD-s válogatást a trióban felvett anyagokból. Jazztörténelmi jelentőségű. Az 5 lemezen és a 6. bónuszon John Patitucci, Eddie Gomez, Christian McBride és Hadrien Feraud bőgőzött, Antonio Sanchez, Jack DeJohnette, Jeff Ballard, Richie Barshay és Airto Moreira dobolt. Ne kérjék kölcsön, vannak lemezek, melyektől senki nem szeretne megválni. Jellemző, hogy erre fel sem került az Akoustic Band (amelyben Patitucci mellett Dave Weckl a partnere), pedig hogy mit tudtak, azt mi is láthattuk a Müpa színpadán.

A 2008-ban alapított együttes a mai napig változatlan felállásban működik. A Balogh Roland gitáron, fivére, Zoltán zongorán játszik, Horváth Plutó József basszusgitározik és Bordás József dobol. A vendégművész Chico, azaz Havas Lajos énekes, zeneszerző és szövegíró, aki emellett még tehetséges harsonás is.

Három hetet a Nederlander Theaterben töltött a Broadwayn a 41. utcában Harry Connick az elmúlt év végén Cole Porter társaságában. Végig telt házak előtt ment a show, így nem ez volt a kiadó legkockázatosabb vállalkozása, hogy kihozza ezt az anyagot. Porter kultikus figurája az amerikai zenés színháznak. Slágerei ott sorakoznak minden songbook lapjain, mert egyaránt jól szólnak egy bár sarkában álló lestrapált zongorán, egy park sétányán játszó örömzenekar előadásában és a reflektorokkal pásztázott nagyszínpadon is tánckarral az előtérben, vonósokkal és egy pontosan szvingelő big banddel a háttérben. Garantált a siker.

Juhász Gábor albuma a néhai nagy gitáros Joe Pass-t juttatta eszembe. Nem mintha Gábor Joe Pass imitátor lenne, csak éppen ars poeticajuk tűnik azonosnak. Mindkét gitáros fülbemászó témákra fülbemászóan rögtönöz. Sokak azt gondolnák, hogy fülbemászóan játszani olcsó, populista fogás. Javaslom, próbáljanak meg Juhász Gábor szintjén komponálni és rögtönözni. Ördögtől való, ha az ember úgy zenél, hogy az be nem avatott füllel hallgatva is élvezetes? Sajnos ezt manapság elég sokan tartják ördögtől valónak a szakmában, ami részben megmagyarázza, miért lett kisebbségi műfaj az egykor jelentős követőtábort vonzó jazz.

Norah Jones az egyik legfoglalkoztatottabb szereplője a jazzszcénának manapság. A modern jazz kedvelőinek készült a 2016-os Day Breaks olyan remeklésekkel, mint a „Carry on”, a purista ortodoxoknak az állandó triójával rögzített DVD, a Live At Ronnie Scott’s. A populárisabb blues és country alapozású vonalat kedvelőket pedig meglepte a Joni Mitchell előtt tisztelgő Los Angeles-i koncertet megörökítő Joni 75: A Birthday Celebration lemezre felkerült dalával („Court and Spark”), ami szintén 2019-ben jelent meg. Néhányan nem is nézték ezt jó szemmel, de ne felejtsük el, hogy Diana Krall agyon ajnározott Wallflower-ének egyes dalait is sikeresen tudják alkalmazni az altatóorvosok, ha kifogynak a szükséges munícióból. 

Rendhagyó ECM lemez, amelyen a létező legjobb mainstream jazz szól és ráadásul a kiadótól szokatlan módon hosszú elemzés is olvasható a kísérőfüzetben, amelyből rengeteg értékes információ birtokába jutunk.

Christian McBride az amerikaiak számára Philadelphiát jelenti a jazztérképen. Legutóbbi izgalmas albuma szerepel a Grammy-díjra jelöltek között az instrumentális jazz kategóriában. (12:6-os a mutatója: tucatszor jelölték hatszor kapott gramofont). Az album címe szójáték, a porokkal élők számára a „philly” szlengben „új anyagot” jelent. A téma a jazz világában sem ismeretlen. Ajánlott átböngészendő szakirodalom Charlie Parker élete, és a jó öreg Louis Armstrongra dalszövege: a „Song of the Vipers” címében szereplő vipera ugyanis a marihuana álneve a zenészzsargonban.

Tizenharmadik ECM-lemezén Sclavis, akit méltán nevezhetünk a kortárs jazz egyik vezető klarinétosának, tizenhat év után visszatér régi ihlető forrásához, Ernest Pignon-Ernest utcai freskóihoz, csak ezúttal egy egészen másfajta, konvencionálisabb értelemben vett kvartett élén játszik.

A negyvenes évei elején járó két izraeli zenész már gyermekkorában is jóbarát volt, majd mindketten nemzetközi karriert csináltak. 

Félelmünk, hogy a brazil származású zongorista/énekesnő Love Stories címmel csak közhelyes, sőt, mondjuk ki: giccses lemezt adhat ki sok jobban-rosszabbul sikerült vállalkozása után, alaptalannak bizonyul.

Charlie Watts, a jazz berkekben otthonosan mozgó Rolling Stone kritikus kijelentése, hogy „It's Only Jazz, But I Like It ...” majdnem tökéletesen passzol erre a lemezre. Csupán a csak szót kell kihagynunk belőle. Az új lemez nagyot szól, Joshua Redman egyszerűen újraértelmezi a kortárs jazzt. Már nem kell a „fiatal oroszlán” poént elsütni az apja tenoros pályafutását emlegetve, hiszen Joshua Redman ötven éves.

Brad Mehldau szigetként emelkedik ki a tengersok pianista közül, szerepe vitathatatlanul meghatározó a műfaj legújabb történetében.