Miles Davis – 1988. október 29-30., Varsó – Fotó: Sztraka Ferenc

Miles sok szempontból kivétel volt, és megadatott neki, hogy nemcsak egy teljes zenei stílusnak, a jazznek, hanem a huszadik század ötvenes éveitől kezdődően, de hangsúlyosan a hatvanas évek őrült zenei forrongásában nagyjából mindenki elővegye a dolgait, aki akkortájt a pályán volt és valami átütőt akart alkotni. A lexikonokban minden benne van erről is és másról is, de Miles Davis azon kevesek közé tartozik, akik nem „csak” egyszerűen bekerültek a vonatkozó lexikonokba – mintha ez már önmagában nem lenne világraszóló teljesítmény – hanem sok más nagy embertől különbözően ő nem fakul a porlepte pergameneken, hanem a mai napig is folyamatosan idézik, hivatkoznak rá, veszekednek egyes dolgain. Egyszóval, napjainkban is jobban jelen van, mint kismillió más korábbi nagy zeneszerző vagy zenész. Játsszák a zenéjét, tanítják, idézik, pontosan az történik az életművével, amire az alkotó művészek mindig is vágytak és vágynak.

Davis zenében gondolkodott. Mindig azt nézte, hogyan szólal meg az egész zene, kevésbé törődött a részletekkel, a zenésztársai szociális problémáival. Ha valami félrement egy kicsit, nem állt neki cezaromán diktátorként nyílt színi igazságot tenni, hanem egész elképesztő érzékenységével azonnal az így kialakult új irányba fordult. Herbie Hancock nagyszerű Possibilities című könyvének legelső oldalán osztotta meg azt a történetet, miszerint valamikor a hatvanas évek közepén, egy stockholmi koncerten a „So What” trombitaszólója közben Hancock fejlövésből kifolyólag (reflex) bejátszott egy teljesen oda nem illő hangot, és persze azonnal arra gondolt, hogy most jött el a világvége. De nem, Miles a „rossz” hang után indult és olyan szólót vágott ki, hogy tombolt a közönség. Valahogy Davisnek azt volt a filozófiája, hogy a világklasszis zenésztársaitól nem érkeztek „rossz” hangok, csak a bolygók állása éppen úgy esett, akkor arra reagáljunk.

A zene – legalábbis a jazzben és az AI előtti korban – jellemzően emberek által szólalt meg. Miles Davis egyik varázsa – a sok közül – a zenésztársak kiválasztásában mutatkozott meg. Nyilván eljátszhatták volna ezeket a zenéket a kor más nagy egyéniségeivel is, de nem tették. A zenekarok mindegyikében az első, majd a második „nagy” kvintettben, aztán a későbbiek esetében is olyan szintű kémia volt, ami párját ritkítja. Persze, nem példa nélkül álló, mert ellentétben például a közélet egyéb szereplőivel, a nagy muzsikusok is mind tudtak, tudnak valamit a kohézióról, a párbeszédről és az együttműködésről. Davis zenekarai a lemezeken, hang- és képfelvételeken is kegyetlenül szóltak, hát még élőben. Együtt volt a zene és a zenekar. Több mint harminc éven át minden zenész ezt a földre szállt varázslatot figyelte, Miles Davist.

No és ha mindez nem lenne elég a géniuszsághoz, erre jön még a misztikus, földön túli magányos, gyakran Harmon-szordínóval életre hívott trombitahang. Darryl Jones-t egy interjúban megkérdezték, hogy Davis zenekara után nem volt-e furcsa Stinget kísérni, hiszen az utóbbi énekes és nem trombitás. A válasz csak ennyi volt: „Ember! Miles volt A Hang.”

Miles Davis – 1989. november 16-17., Budapest – Fotó: Sztraka Ferenc

Miles Davis, a legenda 

Amikor a zenészlegendák összeülnek kis koncert utáni kólázásra, előbb-utóbb, mint az éppen arrafelé ténfergő levakarhatatlan lebzselők, felbukkannak a Miles Davis történetek. Ez már Davis életében is így volt, öt kontinens zenészei cserélgették a hol jellemző, vicces, zaftos vagy néha csak egyszerűen durva, ordináré eseteket, aranyköpéseket, benyögéseket, amelyeket Miles valamelyik korábbi zenésztársa osztott meg a nagyvilággal. Akinek nincs Miles Davis története, azt a kiközösítés veszélye fenyegeti a zenészvilágban. Viccek születtek róla még életében, több évtizeden át az amerikai ifjú zenészpalánták Miles jellegzetes, rekedt hangján ugratták egymást telefonon, hogy holnap hajnalban jöjjön a kiszemelt áldozat a Columbia Studióba lemezfelvételre. Miles pedig tett róla, hogy a legendák, a történetek, az őt övező misztikum és titokzatosság fennmaradjon. De ha valaki zenészként vagy csak bizalmas, brancsbéli barátként közel került őhozzá, mindenki egységesen azt emelte ki, hogy Davis mennyire kedvelte a zenésztársait. Odafigyelt rájuk, közeli barátként kezelte őket. Persze, ha nem illettek az aktuális zenei koncepcióba, barátság ide vagy oda, azonnal kirakta őket a bandából. A visszaemlékezések még egy dologban megegyeznek: nem szerette, ha a zenéjéről kérdezik. Ez nem azt jelentette, hogy nem beszélgetett valamelyik bandataggal vagy régi stimmkollégáival, mondjuk Mozartról, hanem az aktuális zenéjének említésére volt allergiás.
Az egyik „kis színes”, miszerint valamikor a hatvanas években, ha Ron Carter éppen nem ért rá, egy rövid időre Buster Williams vagy Richard Davis ugrott be helyette. Buster Williams nem ismerte még Miles ezen tulajdonságát, és az elején merészelte feltenni a kényes kérdést: mit játsszak? Miles csak bámult egy darabig, aztán megmondta a frankót: „Ha mi lassan játszunk, te játssz csak gyorsan. Ha pedig mi nyomjuk gyorsan, akkor pedig lassan játssz.”

Keith Jarrett már óvatosabb volt, amikor az első próbára megérkezett. Ő nem okoskodott, hanem csak játszani kezdett valamit. Miles egy darabig hallgatta, aztán grimaszolva közölte, hogy ne ezt a …-t játszd. Erre Jarrett valami másfelé indult elé, de Miles még nagyobb grimasszal rázta a fejét, majd fogott egy üres papírlapot és két-három, egymáshoz semmilyen formában nem kapcsolható kottafejet „ákombákolt” a papírra, aztán odaadta Jarrettnek, tessék, ezt játsszad! Jarrett persze szintén géniusz, ő azonnal leszedte a kódolt üzenetet: „azért téged hívtalak, hogy azt játszd, amitől te vagy a Keith Jarrett, nem pedig más”. Jarrett-től távol állt a hetvenes évekbeli fúziós hangzás, de meg lehet hallgatni a korabeli felvételeken, hogy azért rendesen odatette a magáét a zenéhez. Érzékeny emberek találkozásai lehetnek katasztrofálisak, de zseniálisak is. Davisnél szerencsére valahogy mindig utóbbi változat jött be.

Miles Davis, az ember 

Miles Davis bizonyára minden tekintetben hiperérzékeny ember volt, de ez kellett is az alkotáshoz. Nem mehetünk el amellett, hogy nem volt szent ember. Voltak zűrös dolgai is; eljárt a keze, a nőket, sőt a feleségeit is megütötte. Magányosnak tűnt egész életében.

A végére egy személyes emlék. Háromszor láttam, hallottam őt zenélni. A mai napig úgy emlékszem ezekre a koncertekre, mintha épp most indulnék hazafelé, miután némi belharc árán megkaptam a kabátomat a ruhatárból. Az első koncertre az akkori lakhelyemtől, Lipcséből utaztam Varsóig. A koncert lenyűgözött, ahogyan a másik kettő is. Vittem magammal kamerát és az akkori időkben szokásos fekete-fehér filmet, de csak a koncert első perceiben készítettem pár képet, aztán eltettem a kamerát, hogy semmi se zavarja a pillanatot. Hazafelé az 1988-as, a régi rendszertől sötétbe borult Lengyelországon keresztül egyre csak a koncertélmény sziporkázását láttam magam előtt. Apró érdekesség: a koncert elején Miles a maga módján köszönt a közönségnek, sőt, még a tagok keresztneveit is besuttogta a nagyobb szólók után. A végén, a búcsúzáskor is intett. A színpadról ugyan kisétált, de az életünkben velünk maradt.

Miles Dewey Davis III
1926. május 26. – 1991. szeptember 28.

Fotó: Sztraka Ferenc