Első írásaim a Magyar Ifjúságban és a kanadai Coda c. jazzfolyóiratban jelentek meg. 1977-ben megnyertem a Nemzetközi Jazz Föderáció Jazz Forum c. folyóiratának pályázatát. Állandó munkatársa voltam a MaJazz c. folyóiratnak, jelenleg pedig a Gramofonnak, a Demokratának és a Hegyvidék c. lapnak. Publikáltam még az EMI Hangjegyzet c. periodikájában és az Universal jazzújdonságokat bemutató lapjában is. Jazzadások készítésében közreműködtem a Petőfi-, a Bartók-, a Klub-, a Civil- és a Fiksz-rádióban. A Jazzma.hu internetes honlapon több száz koncerttudósítás és egyéb jazzvonatkozású írás jelent meg tőlem. Hivatásos jazzrajongó címmel jelent meg cikkeim válogatása, és társzerzője voltam Deseő Csaba Kettősfogás c. memoár kötetének. 2017-ben megkaptam a Magyar Jazz Szövetség Pernye András életműdíját.
Hofecker Dániel eddigi fényes pályájáról és remek lemezéről könnyű és hálás feladat kritikát írni, mert ez egy igazi magyar sikertörténet egyik állomása, egy tehetséges és ambiciózus művész munkájának eredménye. Bizonyíték arra, hogy a szorgalmas, kitartó munka meghozza gyümölcsét/gyümölcseit.
Már többször szót ejtettünk arról, hogy van egy olyan tendencia a mai világban, amely arra sarkalja a művészetek legkülönfélébb területén működő szervezeteket, hogy az elmúlt évtizedek legkiválóbb színházi és filmes produkcióit felidézzék. Ez az úgynevezett „zeneipar” (de szép kifejezés) területén, így persze a jazzműfajban is megfigyelhető.
A Beatles jelentősége vitathatatlanul óriási az egész zenetörténetben. De az is egyértelmű, hogy azt a melódiakincset, amivel megajándékozták a zenei világot, szívesen vették fel repertoárjukra a legkiválóbb muzsikusok is, természetesen akár a jazz legkarakteresebb művészeit is beleértve. A műfaj olyan nagysága, mint a jazz-zongorajáték óriása, Brad Mehldau már korábban is nem egyszer vette repertoárjára a Beatles örökbecsű melódiáit, de most egy komplett albummal tisztelgett a „gombafejűek” előtt.
Juhász Gábor már három évtizede a hazai jazz élvonalának egyik meghatározó képviselője. Nem csak mint hangszerének mestere, de szerzőként is karakteres muzsikus, akinek minden lemeze kiérlelt produkció. Legújabb munkája is a magyar jazz aranylapjaira kívánkozik.
A közelmúltban két világhírű gitárművész közös lemeze jelentett szenzációt kissé enervált mai (jazz)világunkban. A kvartett felállásban egy befutott, sokoldalú és rutinos muzsikus (bizonyos Bill Frisell) és egy feljövőben lévő kiemelkedő tehetség találkozik és kápráztat el minket felejthetetlen játékával.
A sokszor elkoptatott közhely ezúttal abszolút igaz, hogy Paul Motiant nem kell bemutatni, munkássága a hazai jazzbarátok számára is jól ismert, mert nemcsak lemezeken, de koncerteken is számos alkalommal csodálhattuk meg játékát. Így aztán mi is fejet hajthatunk előtte ennek a lemeznek a meghallgatásával, ami 2021-ben, a dobfenomén születésének 90-ik évfordulójára emlékezik.
Mindig érzünk némi lelkiismeret furdalást, amikor a nem amerikai (vagy hazai) jazz kerül a figyelmünk körébe, mert a műfaj (szerencsére) már annyira elterjedt a világon, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja a különféle nemzeteknél felbukkanó kiválóságokat. Ezen segít az ECM kiadó, amely elsősorban az európai jazzre fókuszál, és nem szabad elfelejteni, hogy a BMC Records is publikál olyan lemezeket, amelyeket nem hazai jazzerek jegyeznek – akár még részben sem.
Madeleine Peyroux nem tartozik a „könnyű műfaj” leismertebb előadóinak sorába, miközben egyike a dalművészet legnagyobbjainak. Nincsenek sztárallűrjei, közel az ötvenhez is az a kedves, egyszerű, melegszívű „kislány”, mint volt utcazenészként a 80-as évek Párizsában. Pedig közel tucatnyi sikeres lemezzel a háta mögött komoly rajongótáborral rendelkezik világszerte – így hazánkban is.
Nem mintha én fedeztem volna fel a fenti bölcsességet, de a mindössze 23 éves fekete lány második (immáron) Verve albuma meggyőző bizonyíték „magvas” állításomra. Még csak nem is valami „eredetinek” kikiáltott albummal áll elő, hanem a jazzvilág olyan tíz dalát adja elő magáévá formálva, amelyeket már számos alkalommal hallhattunk más jeles előadók tolmácsolásában is.
Azok számára, akik figyelemmel kísérték az amerikai jazzszíntér történéseit, már annakidején is tudott volt, hogy az 1965-ös év vége felé a klasszikus Coltrane Quartet két fontos muzsikusa, a zongorista McCoy Tyner és a dobos Elvin Jones kilépett az együttesből, mert nem tudták elfogadni a Mesternek a szabad játékmód felé irányuló feltétlen elkötelezettségét. Sajnos a zseniális szaxofonosnak már csak másfél éve maradt: 1967. július 17-én elhunyt.
H | K | Sze | Cs | P | Szo | V |
---|---|---|---|---|---|---|
1
|
2
|
3
| ||||
4
|
5
Dátum :
2020. május 5.
|
6
|
7
|
10
| ||
11
|
13
|
16
| ||||
18
|
19
|
21
|
24
| |||
25
|
28
|
30
|
31
|