Marta Sanchez zeneszerzői és muzsikusi világa egészen eredeti, felénk, talán kevésbé ismert. Kellett különlegességéhez az is, hogy Madridban nőjön fel, és a Királyi Konzervatóriumban klasszikus zenét tanuljon, aztán a jazz és a kortárs zene kurzusai következzenek. Kompozíciói sokkal izgalmasabbak, hiszen a kamarazene, a népzene és a jazz egyenrangú elemek benne anélkül, hogy engedményt tenne a populizmusnak. A legjobb definíció munkáira: kamarazenekari jazz.
Napjaink erősen megváltozott művészeti világában (amelyben persze elsősorban kedvenc műfajunkra /is/ gondolunk) a vokális jazz nem tartozik olyan mértékben a közönség által favorizált kategóriába, mint hajdanában. A „gyengébb nem” képviselői közül még mindig sokkal többen lépnek a világot jelentő deszkákra (gondoljunk csak a hazai énekesnő-dömpingre), a férfiénekesek viszont sokkal mostohább megítélés alá esnek. Így aztán a nyugati világban is jó, ha negyedannyi kiemelkedő „male singer” akad, mint a „female” kategóriában. Azért egy kiemelkedő kivétel akad: Gregory Porter!
A New Bone nevű lengyel kvintett 1996-ban alakult, méghozzá olyan fiatal zenészekből, akiket épp akkoriban ismert meg a szélesebb értelemben vett jazz közönség, ilyen-olyan díjaik, fesztivál győzelmeik okán. Egy kis bensőséges családi történet is bújik ebben a sztoriban. A New Bone vezetője ugyanis a trombitás Tomasz Kudyk. Édesapja, Jan Kudyk, ugyancsak trombitán játszott, és a Jazz Band Ball Orchestra nevű híres, nemzetközileg is elismert tradicionális krakkói formáció atyamestere volt.
Fennállásának huszonhét esztendeje, de még inkább a nemzetközi jazzéletbe való berobbanása óta eltelt tizennyolc év alatt a Marcin Wasilewski Trio az európai jazz egyik meghatározó tényezője lett, s nemcsak a Tomasz Stańko Quartet tagjaiként, de a trombitás nélkül készült albumaik jogán is. Nagy elismeréseket szerzett triólemezeiket követően azt is megmutatták, hogy új hangok befogadására szintén nyitottak: így készült el 2014-es albumuk, a Spark Of Life Joakim Milder svéd szaxofonos közreműködésével. Hat év csend után most új stúdiólemezzel jelentek meg a piacon, ezúttal Joe Lovano vendégszólistával. (A történeti igazság része, hogy néhány évvel ezelőtt Charles Lloyddal is felléptek kvartettben, de az a zeneanyag nem került lemezre.)
A jazz története tele van olyan kitűnő zenészekkel és énekesekkel, akik ugyan nem lettek a műfaj sztárjai, de művészi teljesítményük, jelentőségük és akár hangzó örökségük sem marad el lényegesen azokétól. Nos, ezek egyike egy „jazzdinasztia” képviselője, Jimmy Heath (1926) szaxofonos-zeneszerző-hangszerelő. „Hattyúdala”, utolsó lemezalbuma nemrégiben jelent meg a patinás Verve Records gondozásában. Tavaly év végén rögzítették három különböző amerikai stúdióban és a nagy jazzikon rövidesen, január 19-én, 93 éves korában eltávozott közülünk…
Senki sem állt még elő megcáfolhatatlan elmélettel a marokkói gnawa zene eredetét illetően, de valószínűnek látszik, hogy kialakulásánál a 16. század végén Nyugat-Afrikából (Mali, Ghána) Marokkóba hurcolt rabszolgák bábáskodtak, akik éjszakai rituális-ceremoniális zenéléseikkel (lila) egyrészt a szellemek jóindulatát igyekeztek elnyerni, másrészt betegségeket gyógyítottak. A gnawa későbbi, arabosodott formáiban is megőrizte törzsi eredetű, ceremoniális, misztikus és révülést célzó jellegét.
Azt hiszem, talán egyetlen Krall-album sem kapott még ennyire ellentmondásos, rajongó vagy épp fanyalgó kritikákat, mint ez a furcsa sorsú és eredetű felvételsor, melynek címadó dala egy csodás Bob Dylan-nóta feldolgozása. Talán egyszer sem beszélt maga az előadó és egyszersmind egyik producer annyit a lemezkészítés körülményeiről, mint éppen ennek az albumnak az esetében, melynek másik producere, a legendás Tommy LiPuma a megjelenéskor már három éve halott volt. Talán egyetlen jazz-album sem fejezte még ki ennyire pontosan a karanténban töltött hetek-hónapok érzéseit, melankóliáját, szorongását és mégis-akarását, mint ez az összeállítás, melynek minden darabja jóval a karantén előtt készült. Amolyan furcsa, noktürn-szerű „sentimental journey”, hogy Doris Day 1944-es slágerét idézzem.
Egy igencsak hosszú évtized telt el úgy, hogy a lengyel jazzben alig-alig játszott szerepet a gitár, mint hangszer. Sok oka lehet annak, hogy ez így történt, de tény, hogy az 1960-as években – és joggal mondhatjuk, hogy ez a korszak volt a lengyel jazz evolúciójának legfontosabb korszaka – a zongoristák és a fúvósok vitték a prímet.
Rendhagyó lemezajánlóra inspirált Brad Mehldau. Régóta vallom: a jazz valójában gondolkodásmód és életforma. Azok szeretik, akiknek az élet legizgalmasabb kihívása a tehetség kipróbálása, a határok keresése. Számukra az endorfin termelésének leghatásosabb módja a váratlan szituációk megélése, a megoldása pedig a teremtő kreativitás. Ezért marad mindig rétegműfaj, mert az emberek többsége nem így él és gondolkodik.
A Kada (és a későbbi Kada Ad Libitum) egyike a progresszív zenei törekvések legkitűnőbb hazai zenekarainak. A gitáros-zenekarvezető, egyben a hazai akusztikai szakma kiemelkedő képviselője, Válik László hangmérnök immáron harminc éve alapította a Kada együttest, amely azóta is búvópatak módjára létezik. Egy évtizede már, hogy koncerten nem találkozhattunk velük, de a tavalyi őszön egy szenzációs albummal jelentkeztek. A rejtélyes cím a Hamvas Bélától (Scientia Sacra) is ismert fogalom, a Csinvat azt a hidat jelenti, amely összeköti a láthatót és a láthatatlant, a szellemi és anyagi világot, az Eget és a Földet.
A lengyel jazzélet kétségtelen erőssége a kísérletező kedv. Mindig így volt ez a hatvanas évektől kezdve, vagyis akkortól, amikor a lengyel jazz igyekezett eltávolodni az amerikai fősodortól. Eltávolodni, de nem szakítani azzal, ám kialakítani azt a nyelvezetet, gondolkodásmódot és zenei logikát, amelynek egyik főbb jellemzője például a lengyel népzenei elemek használata. De fontosak lettek a klasszikus zenei hagyományok és a kortárs zenei hatások is. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy Lengyelországban nem számít komoly jazz-zongoristának az, akinek nincsenek Chopin feldolgozásai, nincs Chopin lemeze.
Amikor megkaptam az amerikai dobos új lemezét, abban biztos voltam, hogy találkoztam már ezzel a névvel, hiszen lehet-e elfelejteni egy ilyen különleges nevet? „Szegény” Ted. Aztán néhány kattintás (milyen jó az internet) és sok minden kiderült, többek között az is, hogy a vietnámi származású amerikai trombitás Cuong Vu triójának Pat Metheny-vel készült CD-jéről 2016-ban írtam a Gramofonba, és ki más is volt a trió dobosa, mint Ted Poor. A meglehetősen csekély terjedelem nem tette lehetővé bővebb elemzését Poor dobjátékának, de így hangzik, amit akkor írtam: „… a dobokon viszont újabb amerikai, bizonyos Ted Poor játszik – igazán fenomenálisan.”
Amikor megkaptam az amerikai dobos új lemezét, abban biztos voltam, hogy találkoztam már ezzel a névvel, hiszen lehet-e elfelejteni egy ilyen különleges nevet? „Szegény” Ted. Aztán néhány kattintás (milyen jó az internet) és sok minden kiderült, többek között az is, hogy a vietnámi származású amerikai trombitás Cuong Vu triójának Pat Metheny-vel készült CD-jéről 2016-ban írtam a Gramofonba, és ki más is volt a trió dobosa, mint Ted Poor. A meglehetősen csekély terjedelem nem tette lehetővé bővebb elemzését Poor dobjátékának, de így hangzik, amit akkor írtam: „… a dobokon viszont újabb amerikai, bizonyos Ted Poor játszik – igazán fenomenálisan.”
Közhely, hogy ez a három jazzművész is azok közé tartozik, akiket „nem kell bemutatni” a műfaj iránt kicsit is érdeklődő rajongók számára. Ők mindhárman külön-külön is fényes karriert mondhatnak magukénak, de ezzel a felállással már negyedszázaddal korábban (a 80-as évek közepén) is találkoztam. Elöljáróban csak annyit, hogy ez a kitűnő lemez nem csupán a „vájt fülűek” számára, de mindenkinek, aki szereti a jó zenét, igazán nagy élményt jelenthet.
H | K | Sze | Cs | P | Szo | V |
---|---|---|---|---|---|---|