Nos, ezúttal az első igazi nyugati irányból jött jazz együttes koncertjéről emlékeznék meg. Ez persze nemcsak az én első ilyen élményem volt, de meglehetősen elzárt országunkra is vonatkozott.

1962 nyarán a brit „Trad Mad”, azaz a tradicionális jazz iránti szigetországi „őrület” egyik legkitűnőbb együttese jött el hozzánk. Az említett „mozgalomról” tudni kell, hogy elsősorban Nagy-Britanniában, de elmondható, hogy Nyugat-Európa számos további országában már az 50-es évek közepétől hallatlan népszerűségre tettek szert a mindenki által könnyen befogadható dixieland zenekarok. Ne felejtsük el, hogy mindez jó tíz évvel a Beatles és általában a rockzene felemelkedése előtt történt. Mi több, még a „szovjet blokk” országaira is átterjedt, elsősorban Lengyelország (pl. a nálunk is fellépett és lemezei révén is széles körben ismert Zygmunt Wichary zenekara Elisabeth Charles fekete énekesnővel. De Csehszlovákiában és az NDK-ban is nagyon népszerű volt ez a zene, sőt nálunk is 1957-re tette a Benkó Dixieland Band is megalapításának dátumát.

Azért még a dixie „élvonalról” néhány gondolat. Abban az időben Humphrey Lyttelton, Terry Lightfoot, Acker Bilk (ő később az Erkel színházban is fellépett 1971-ben), Kenny Ball, Ken Colyer és persze Chris Barber voltak a legismertebb képviselői ennek a stílusirányzatnak. Hollandiában a Dutch Swing College zenekar tett szert nemzetközi elismerésre, de volt még egy dán zenekar is: Papa Bue’s Viking Jazz Band-je, amelynek leghíresebb felvétele Mozart  Bőlcsődala (Schlafe mein Prinzchen) volt, mégpedig vérpezsdítő dixielandben.

Nos, azt nem tudnám megmondani, hogy milyen meggondolásból hívta meg a mindenható ORI (Országos Rendező Iroda) a tüzes muzsikát játszó Barber zenekart, hiszen a magyar forradalom utáni aggodalom még élt a hatóságokban, amint ezt ők maguk hamarosan bebizonyították. Ugyanis éppen a fővárosban nem merték felléptetni őket, ehelyett Miskolcon és Pécsett bűvölték a közönséget, mégpedig a helyi szabadtéri színpadokon.

Jómagam Miskolcon éltem, hiszen ez volt szülővárosom és a helyi műszaki egyetem hallgatója voltam. Ennek ellenére nem a miskolci, hanem a pécsi koncerten láttam-hallottam a zenekart. 1962 nyarán az egyhónapos ipari gyakorlatot a Dunaújvárosi Vasműben töltöttük és csak véletlenül tudta meg egyik kollégánk, hogy másnap Pécsett a rövidhullámú rádióadásokból már jól ismert zenekar szabadtéri koncertet ad. Aznap hárman lerövidítettük a műszakot és délben lelépve a gyárból két autóstoppal (Dunaújváros, majd a 7-es országúton Pécs.) mentünk le. Még jegyet is sikerült kapni, mert akkoriban a vidéki városokban érthető okokból nem volt igazán tájékozott a helyi közönség egy angol zenekarról. Azért persze végülis telt ház és óriási tapsvihar fogadta a brit zenészeket. De hogyan is nézett ki a felállás?  Chris Barber, a zenekarvezető pozános volt és énekelt is, persze nem szólóban, hanem „háttér vokálozott” a többiekkel, annál is inkább, mert felesége Ottilie Patterson volt a zenekar énekesnője. Ian  Wheeler klarinétozott, Pat Halcox trombitált, Eddie Smith bendzsózott, Dick Smith bőgőzött és Graham Buridge dobolt.  A frenetikus fúvós szólók nagy ovációt váltottak ki.

A repertoár részben a Nagy Amerikai Daloskönyv standardjaiból (St. Louis Blues, Down By the Riverside, Some of These Days, Mood Indigo), másrészt pedig a könnyed, vidám brit dalokból (Ice Cream, Whisling Rufus, Trad Tavern, This Little Light of Mine) állt össze. De már akkor is észlelhettük Barber érdeklődését a fekete amerikai blues zene iránt, hiszen később még a zenekar neve is Chris Barber Jazz and Blues Band lett. Ilyen dal volt pl. Ruth Brown nagysikerű száma a Mama, He Treats your Daughter Mean. A hallgatóság szinte mámoros hangulatba került, a jazz akkoriban igazán a szabadság zenéjét jelentette, különösen mifelénk. Nem csoda, hogy a koncert végén a lelkes közönség a vastaps mellett a kemény székek miatt kihelyezett ülőpárnák levegőbe dobálásával (is) kifejezte örömét, ami szemlátomást még az edzett előadókat is meglepte.

A Chris Barber Jazz Band hazai fellépésének igazi szenzációja volt, hogy a két vidéki fellépés között 1962. július 7-én Budapesten a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat  Rottenbiller utcai stúdiójában tíz számot tartalmazó Qualiton nagylemez készült velük a koncerten is előadott dalokkal. Mondanom sem kell, hogy ezt a közönséges halandók csak akkor tudták meg, amikor a lemez a boltokba került, de annál nagyobb volt az örömünk. A CD korszakban aztán ebben a változatban is kiadták és sok-sok embernek okozott örömöt a későbbi generációk körében is.  

Mint miskolci barátaimtól megtudtam a Népkerti szabadtéri színpadon megrendezett koncert is óriási siker volt, ott is lehetőség volt a zenekar fotóját megkapni és dedikáltatni. A mai fiatal jazzrajongók aligha tudják elképzelni, hogy ezek a momentumok abban az időben mekkora élményt jelentettek, hiszen a legtöbb háztartásban jó, ha úgynevezett világvevő rádió volt, lemezjátszó vagy magnetofon hihetetlenül ritkaságszámba ment. Ami a jazzirodalmat illeti éppen a 60-as évek közepén jutott el az első (német nyelvű) jazz lexikon hozzánk, ez volt a Knaurs Jazz Lexikon.  Szóval a mai, szinte korlátlan lehetőségek között élő ifjú kortársainknak, de még a mai középnemzedék jeles képviselőinek sem árt tudni az 50-es, 60-as évek nehézségeiről, ami sokféle vonatkozásban keserítette az emberek életét, beleértve a jazz „tűrt” státuszát is.

Végezetül elmondanám, hogy Chris Barber éppen ez év tavaszán, pontosan március 2-án hunyt el mindössze néhány héttel 91-ik születésnapja előtt. Felhívom olvasóink figyelmét Pallai Péter nekrológjára, amely honlapunkon március 14-én jelent meg és részletesen tárgyalja a kiváló muzsikus jelentőségét a jazz világában, aki emberként is szerény, kedves személyiség volt.

Fotó: Márton Attila / Chris Barber