Egy jó filmes két dolgot biztosan tud. Minden álmot meg tud úgy mutatni, hogy valóságnak hiszed, és bármikor elhiteti veled, hogy amit valóságnak hiszel, az csak illúzió. Damien Chazelle mindkettőhöz ért. A zene pedig ebben nagy segítségére van. A Kaliforniai álom (leánykori nevén az LA LA Land) jó példa rá, hogy a musical egy szentimentális mesével megtölti a mozit, ahol természetes, hogy egy autópályán kialakuló flashmobba lazán mindenki bekapcsolódik. A főhős (Ryan Gosling) legfőbb álma pedig, ha jól emlékszem, a „Seb's", egy saját jazzklub megteremtése. Az igazi jazz- és filmfanok számára a másik filmje, a Whiplash régóta alapmű. Azt meséli el benne, hogy a jeles terapeuta, József Attila tétele, miszerint a sikerhez a poklon át vezet az út, a jazzdobosokra is igaz.
For Jazzlovers Only
A Netflix biztosra ment, csalhatatlan érzékkel választanak témát és hozzá rendezőt. Mind a nyolc rész forgatókönyvét Jack Thorne jegyzi. A széria négy rendező közreműködésével készült: az első kettőt vállalta Chazelle, aztán két részenként ügyködött a francia Uda Benyamina, a marokkói Laïla Marrakchi és az amerikai Alan Poul. A sorozat első két részét azonnal Chazelle jazzfilmjeként aposztrofálták. Aki látta az első rész úgy négyperces readicam-mel felvett vágatlan nyitójelenetét, amiben besétálunk egy párizsi jazzklubba, miközben a banda épp játszik, az nem fogja elfelejteni.
Az Eddy egy olyan gondolkodásmód és életforma filmje, ami sok vonatkozásban a jazzel rokon. A szabadon létezés eufóriájának és kockázatának balladája. Azokról az emberekről mesél, akik merik rutin, közhelyek és nyárspolgári megalkuvások nélküli élni az életüket. Vagy kénytelenek ezt tenni. Some Like It Hot, kockázatos, de van, aki forrón szereti. A kottát ilyenkor mindenki maga írhatja hozzá cserébe.
Olyan az Eddy Párizs peremvidékén, mint Rick bárja a Casablancában. Csak ide az életben fontos szerepre váró epizodisták járnak, meg a felfedezésre váró zenészek. De ne felejtsük, a jazz is New Orleansból indult. A társadalom jómódú elitje messze él innen, Hófehérke sem itt lakik, csak az óriásplakátokon elküldött ajánlataik sorakoznak a falakon. A graffitisek meg odaírják véleményüket Banksy karcos modorában: miből vennénk meg ezt, ember? Párizs egyik arca a briliáns Michael Polish-filmből ismerhető meg. A turistáknak szánt szlogen volt a címe (For Lovers Only), azt sugallva, hogy a város a szeretők számára az igazi célpont. Az Eddy sorozata viszont a multikulturális nagyvárosok élhetőségéről szól. Akinek volt alkalma hosszabb időt tölteni New York, Párizs vagy London hasonló kerületében, annak azonnal ismerős ez a miliő.
Az Eddy egyik tulajdonosa Elliot Udo (André Holland), a New York-i zenész, aki a Blue Note-os pályafutását egy válással és a színpadtól való visszavonulással befejezve meg sem állt Párizsig. A másik pedig Farid (Tahar Rahim) a marokkói túlélőművész. Ebbe a külvárosi, lepukkant jazzklubba mindenki menekült valahonnan. Egy másik kontinensről, Európa keleti feléről, egy széthullott családból, egy romba dőlt kapcsolatból. Lepusztult életek és mániákus újjászületők menedékhelye ez. Mindent árulnak, amiért pénzt lehet kapni. Ezért az alvilág is tevékeny errefelé. Faridot meg is ölik már az első részben.
Jazz Banksy modorában
Igazából az Eddy a jazz iránti szenvedély projektje. Előbb készültek el a dalok, mint a film. A Grammy-díjas Glen Ballard gyerekkorától rajongott a jazzért. Pályája kezdetét New Orleansban töltötte, később évekig Párizsban élt. Elég karakteres a véleménye a jazzről: „Sok ember hiszi, hogy a jazz nem változik. Szerintem meg pont ez a műfaj a legkülönlegesebb képessége. Zenei kaleidoszkóp, ami mindent magába tud integrálni, és soha nem tudhatod, honnan indulsz és hova érkezel.” A külvárosokban, ahol minden „jöttment” próbál megkapaszkodni, pont ez a túlélés alaptétele. Minden megteremtett közösségi térhez ezerszer jobban ragaszkodnak az ott élők, mert befogadja őket, végre otthon érezhetik magukat. Az Eddy pont ilyen hely.
Ezt ismerte Glen Ballard a 90-es években a párizsi évei alatt, ahol minden jazzklubban máshogy szólt ez a zene. Hol már akkor is markánsan érezhető volt a marokkói jelleg, máshol az algériai hatás, de – ahogy Farid fogalmazza meg egyszer a filmben – azért kellően franciának is kellett lennie. Az éjszakai vándorok tulajdonképpen a hangulatukhoz választottak zenét. Ballard közben abból élt, hogy színházi produkciókhoz szerzett muzsikát és popzenében utazott, de a vágya mindig a jazzdalok komponálása volt. Szerinte a dalszerzők elhanyagolták ezt a műfajt sokáig. Új dal alig született, standardeket játszottak. De nem Párizsban és nem a fiatalok.
2007 vége felé kezdett el koncepciózusan jazzdalokat írni. Az összegyűlt kottákkal pedig beállított Alan Poulhoz. Felvázolta a projekt ötletét: a dalokra fel lehetne fűzni egy történetet. Középpontjában egy párizsi jazzklub állhatna. A modern nagyvárosi élet metaforájaként. A szövegek itt fontosak, mert személyes vallomások a világukról. A másik érv, aminek a sorozat valószínűleg megszületését köszönhette, még eredetibb. Ezekben a klubokban a zenészek elsődlegesen nem a pénzért léptek fel. Meg akarták mutatni a tehetségüket, beszélni akartak az életükről. Ez magyarázza motiváltságukat és lenyűgöző alázatukat, hiszen nem sok megszólalási lehetőségük akad. A közönség pedig pont erre kíváncsi. A Farid halála utáni este a várakozással ellentétben a termet mégis megtöltő emberek néma demonstrációja beszédes. Az előadó egy közülük, helyettük énekel és játszik. Kegyelmi pillanat minden koncert, minden dal, ami a digitalizált produkciók világából már régen eltűnt.
The Eddy Band
Ballard álma, hogy megalapít egy zenekart, akikkel a dalait egy párizsi klubban élőben előadhatja, megvalósult. Társulva Randy Kerber dalszerzővel megteremtette a The Eddy együttest. A klub állandó bandája a valóságban is a világ különböző tájáról érkezett klasszis, de noname zenészekből állt, akiknek a zene – és az Eddy – valóban a menedéket, az otthont és a családot jelentette. Pont erről szól a sorozatban több változatban visszatérő címadó dal: a „The Eddy”. Hangszerelését izgalmassá a kuriózumnak számító hangszerek tették. Az eredmény tele van energiával, impulzív ötletességgel, ez teszi a filmet és a lemezt is különlegessé.
Aki pedig elolvasta eddig ezt a hosszú szöveget (ami ritka és megbecsülendő kitartásra vall manapság), annak elárulok még egy titkot, ami igazi exkluzivitást ad a produkciónak. A filmben minden zene élőben ment, nem volt utólagos maszatolás, keverés, vágás. Amit a helyszínen a forgatás alatt rögzítettek, azt látjuk, azt halljuk, az került fel a lemezre. Ezért az energiáért és dinamizmusért szeretjük a filmet és a CD-t is. Egyedülálló.
A végére válik világossá a néző számára: mindannyian az Eddy-t keressük az életünkben. Az a mázlista, aki meg is találja.
Film- és diszkográfia
The Eddy – 8 részes sorozat, zenés dráma
Producer: Netflix
Bemutató: 2020. május 8.
Rendező: Damien Chazelle, Uda Benyamina, Laïla Marrakchi és Alan Poul
The Eddy - CD:
(az eredeti sorozat hanganyaga)
Kiadó: Arista Records / Sony Music
Megjelenés: 2020. május 8.
Zeneszerző: Glen Ballard and Randy Kerber
Tracklista:
- Call Me When You Get There
- Kiss Your Ass Goodbye
- The Eddy
- Kiss Me In The Morning
- Not A Day Goes By
- East Paris
- Let It Go
- Au Milieu
- Open To Persuasion
- On The Way
- Bar Fly
- Can’t Stay Away
- Sooner or Later (feat. Adil Dehbi & Amandla Stenberg)
- The Eddy (Uptempo)
- Gossip
- Snow (feat. Amandla Stenberg & Andre Holland)
- Kiss Me In The Morning (feat. Jorja Smith)
- The Eddy (feat. St. Vincent)
- Dupin’s Blue (feat. Julia Harriman)
- Paris in September (feat. Julia Harriman)
Zenészek (és színészek)
Joanna Kulig (Maja), a klub zenekarának énekese
Randy Kerber, Randy a zongorista
Ludovic Louis (Ludo), az együttes trombitása
Damian Nueva Cortes (Jude), a basszusgitáros
Lada Obradovic, mint Katarina, a zenekar dobosa
Jowee Omicil (Jowee), a szaxofonos