– TENORSZAXOFONOSOK X.  (Hard bop - 1)

A "Hard" vagyis kemény bop eléggé megtévesztő címke, mert alapjában véve lágyabb, emészthetőbb műfaj mint a bebop, nem követeli meg azt a nyaktörő virtuozitást, többet merített az előző korok stílusából.  A bebop egyrészt intellektuális zárvánnyá vált, a feketék közül egyre kevesebben hallgatták, másrészt Parker, Gillespie és Bud Powell nagyon magasra tette a mércét. Az altszaxofonosok jelentős része kétségbeesetten próbálta Parkert imitálni vagy egészen tudatosan másként hangzani.

1) SONNY STITT QUARTET: Nevertheless (1953)

Az altszaxofonos, aki a legközelebb került Parker stílusához Sonny Stitt volt. Parker állítólag őt tekintette jogutódjának és próbálta rábeszélni, hogy legalább a kábítózás szempontjából ne kövesse a példáját. Stitt megpróbált később tudatosan menekülni a mester hatása alól, és részben ezért váltott át a tenorszaxofonra, majd később sikerült mindkét hangszeren saját stílusában megszólalni. Ez egy 1950-es kirándulása a tenorszaxofonon. A zongorista Junior Mance, a bőgős Gene Wright, aki később a klasszikus Dave Brubeck Quartet zenei horgonya lett, és a dobos nem más, mint Art Blakey, még a Jazz Messengers alakulása előtt.

2) SONNY STITT: Sonny's Tune (1956)

A kifejezetten dús, vaskos hangzás játszi könnyedséggel párosul és már mellőzi Charlie Parker akrobatikus fordulatait. Csak ezt még 1953-ban nem hívták hard bopnak. Érdemes Sonny Stittre időt szentelni. 1956 Újév napját ezzel a számával ünnepelte a zongorista Jimmy Jones, a bőgős Ray Brown és a dobos ’Papa’ Jo Jones kíséretében.

 3)  GENE AMMONS: Juggernaut (1955)

Egy másik tenor titán, Gene Ammons még nagyobb múlttal rendelkezett már az ötvenes években, mint Stitt, hiszen ő abban a Billy Eckstine zenekarban szerzett babérokat, ahol 1944-ben még Parker és Gillespie is megfordult. Együtt játszott Dexter Gordonnal is ugyanott. Igazi blues alapú zenész volt, de a Parker hatás belőle is időnként kicsendül. Ez a felvétel már hozza a hard bop viszonylagos könnyedségét, megközelíthetőségét. A társaság sem rossz: Art Farmer trombitán, Freddie Redd zongorán, Art Farmer fivére, Addison a bőgőn és a bebop alapító atya, Kenny Clarke dobol.

4)  MILES DAVIS: Compulsion (1953)

A tenorosok közül Sonny Rollins szintén megpróbálta Parkeréhez idomítani a játékmódját, de hamarosan kialakította a maga roppant egyéni stílusát robusztus tónussal, a harmóniai rögtönzés helyett jóformán humorosan játszadozva magával a témával. Érdemes összehasonlítani, hogy hangzott még Parker hatása alatt és hogy játszott, amikor már a maga útját járta. A következő felvétel emlékezetes felállással készült Miles Davis vezetése alatt. A vezető trombita szólója után két tenorszaxofont is hallunk: Charlie Parkerét (nem tudni, megint hol hagyta saját altját) és közvetlenül utána a fiatal Sonny Rollinsét. A zongorista Walter Bishop Jr, a bőgős Percy Heath és a dobos Philly Joe Jones.

5)  MAX ROACH - CLIFFORD BROWN: Jordu (1955)

Rollins szólóját teljesen Parkeré után modellezte. Nehéz is volt szabadulni a mester hatása alól.
Kiváló bebop-gyökerű, de a bebopnál megközelíthetőbb zenét produkáló együttes volt a Max Roach - Clifford Brown Quintet. Clifford Brown az ötvenes évek nagy trombitás reménysége volt, Max Roach pedig a bebop veterán alapító atyja. Roach itt lazábban dobolt, mint Charlie Parkerrel, Clifford Brown pedig gyönyörű, nyitott, tiszta tónusú kürtjén egyszerű, vagyis inkább egyszerűnek hangzó, de nagyszerű dolgokat produkál. A tenorszaxofonos Harold Land kevésbé agilis volt, de hasonló vénában játszott, mint Rollins. Zongorán Richie Powellt, Bud Powell öccsét, bőgőn pedig George Morrow-t halljuk.

6)  SONNY ROLLINS + 4:  Pent-Up House (1955)

Harold Land letelepedett Kaliforniában és feladta a turnézást. A helyét a kvintettben Sonny Rollins töltötte be. Rollins itt már könnyedebb, játékosabb, lágyabb, azért persze időnként kitör belőle egy-egy parkeri hangzuhatag, de csak módjával.

7)  SONNY ROLLINS: There's no Business Like Showbusiness (1955)

1955-ben, történetesen Parker halálának évében jelentkezett először saját együttessel Rollins. A "Worktime" című bemutatkozó albumon már teljesen magát hozza, ráadásul egy musical betét jazz változatával, olyan típusú témával, amilyennel jazz-zenész ritkán foglalkozik. Rollins humora, vaskos tónusa, merészsége, de mindenek felett öntudatos eredetisége teljesen nyilvánvaló.  A többiek Ray Bryant zongorán, George Morrow bőgőn és Max Roach dobon.

8)  MILES DAVIS: S'Posin' (1955)

Ugyancsak 1955-ben Miles Davis, aki még ingadozott a cool stílus és a bebop lágyabb változata között, de a bebopot már maga mögött hagyta, nagyszerű fiatal együttessel lépett a színre, amely aztán négy évig együtt maradt és világhírre tett szert. A zongorista Red Garland, a bőgős Paul Chambers és a dobos Philly Joe Jones volt, de minket a tenorszaxofonos érdekel, akit John Coltrane-nek hívtak és stílusa nem állt messze attól, amilyen azokban az években Rollinsé volt, de az ő aranykora még odébb van.

Folyt. köv.

Fotó: youtube, Gramofon Archívum, wikipédia

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<