– ZONGORISTÁK VI. (Hard bop és soul jazz-zongoristák)

1) HORACE SILVER Opus De Funk (1952)

A zenész, aki a kezdetektől fogva a legtudatosabban kereste a közönség, kiváltképp az afroamerikai fülek számára a bebop emészthetőbb, táncolható formáit, a zongorista Horace Silver volt. 1952-ben trió formátumban vette fel a következő számot, ami saját szerzeménye volt, és tudni kell, hogy ő hozta be a "funky" szót a zenei közhasználatba. Eredeti és nem éppen szalonképes értelemben a szó a nemi közösülés során áradó erőteljes testszagot jellemezte. Silver értelmezésében inkább a gyökerekhez való földszagú visszatérést, a zene egyszerűbb megközelítését jelentette, de korántsem valami olcsón értékesíthető sablont. Az "Opus De Funk" erős blues elemekből táplálkozott, de érezhető volt rajta a bebop hatása, noha a sok bebop témától eltérően ez dúdolható volt, mint ahogy általában a blues is az.

2) BOBBY TIMMONS Dat Dere (1960)

A most hallott trió dobosa Art Blakey volt, akivel együtt alakította meg Silver a hard bop irányzat legmeghatározóbb együttesét, a The Jazz Messengerst. Útjaik később különváltak és Blakey maradt a Messengers vezetője, mely formációval majd a nagy befolyású együttesek címszó alatt fogunk foglalkozni. Mindazt, amit az imént Silverről elmondtunk, elmondhatjuk a hard bop iskola egészéről, hiszen ő volt az alapító atyák egyike. Ugyanakkor zenéjéből gyakran visszaköszönt a templomi kórusok, a spirituálék világa is, amelybe templomba járó édesanyja avatta be még gyermekkorában. A popzenei berkekben a hatvanas években felkapott soul-muzsika is innen ered és a jazzben ez a hard-boppal párhuzamos, gyakran egymást átfedő irányzatnak bizonyult.

Egy másik roppant jellegzetes hard bop zongorista, aki a Jazz Messengersben és Cannonball Adderley együtteseiben is felbukkant, Bobby Timmons volt.

3) HAMPTON HAWES Hamp's Blues (1955)

A ragyogó technikájú és ritmikájú Hampton Hawes is a hard bop irányzat zászlóvivője volt. Ő is elkövette azt a hibát, hogy Kaliforniában zongorázott és nem vált a New York-i establishment kulcsfigurájává. Ő a lemezkiadó és producer, az ugyancsak kaliforniai Lester Koenig felfedezettje volt (hozzátenném, Ornette Colemant is Koenig szerződtette elsőként lemezfelvételre), és ha nem is a New York-i klubokban, de Kaliforniában ő volt az egyik legtöbbet foglalkoztatott zongorista, ami nem meglepő, mert technikáját tekintve akár a bebop fénykorában is jeleskedhetett volna. Amit játszott, roppant előremutató volt. Darabjai romantikus hangvételűek voltak, elég sok klasszikus beütéssel és ő sem riadt vissza a blokkakkordok gyakori használatától, amit sokan egy kézsérüléssel magyaráztak, ami megnehezítette számára az akkor dívó virtuóz és szélsebes jobbkezes játékot.

4) WYNTON KELLY  It's All Right (1964)

Nagyszerű példáját nyújtotta a hard bop és a soul-jazz egybefonódásának a jamaikai származású Wynton Kelly, aki Miles Davis, Dizzy Gillespie, Roland Kirk, John Coltrane, Cannonball Adderley és Dinah Washington együtteseiben is megfordult — és ez a lista korántsem teljes. Nem csak hard bopot játszott, roppant sokoldalú volt és minden idők egyik legjobb kísérő zenésze, de Miles Davis hard bop periódusában, Cannonball Adderleyvel, Roland Kirkkel és - kísérő zenészeitől, valamint a lemezvállalat igényeitől függően - feltétlenül ezt a stílust kultiválta, amelyben életvidám természete, sodró blues-alapú játéka került az előtérbe. Ez az 1964-es felvétele annál is érdekesebb, mert itt jazz változatát produkálja a kommersz soul egyik legsikeresebb exponense, Curtis Mayfield szerzeményének.

5) RED GARLAND TRIO Billy Boy (1958)

Fejezzük be a sort, de tényleg a teljesség igénye nélkül Red Garlanddal, aki Miles Davis talán leghíresebb együttesében tűnt fel, amelyben John Coltrane, Paul Chambers és Philly Joe Jones is játszott. Legismertebb felvétele is az utóbbi kettő által alkotott ritmus szekcióval készült és Miles Davis "Milestones" című albumán szerepelt. Ez egy remekbeszabott népdal feldolgozás klasszikus hard bop stílusban, amely valamelyest Ahmad Jamal stílusát is tükrözi. 

(folyt. köv.)