– A SWING (SZVING?) FÉNYKORA II.

Artie Shaw – popsztár vagy jazz-zenész?

1938-ban akadt komoly kihívója a „swing király” Benny Goodmannek egy másik, szintén orosz zsidó felmenőkkel rendelkező fehér klarinétos-zenekarvezető, Artie Shaw személyében. Érdekes volt a különbség a két sztár között. A kissé tanáros külsejű, tartózkodó, gyakran hűvös modorú, óriási klasszikus tudással rendelkező Goodman szenvedélyes ’hot’ jazzt fújt, míg a szívdöglesztően jóképű Shaw (kinek nyolc felesége közül három, Evelyn Keyes, Ava Gardner és Lana Turner hollywoodi filmcsillag volt), aki emellett roppant temperamentumos és kiszámíthatatlan volt, gyakran eléggé elvonatkoztatott jazzt próbált játszani.

1) ARTIE SHAW: Interlude in B flat (1936)

Az eleinte New York-i rádiózenekarokban szaxofonozó Artie Shawra is felfigyelt az azidőtájt megkerülhetetlennek tűnő John Hammond. Shaw vonósnégyeseket próbált jazz ritmusszekciókkal és saját klarinétjával párosítani, ami megnyerte az előretekintő Hammond tetszését, de a közönségét kevésbé. Az utóbbi a következő szemelvény jegyében talán nem is annyira meglepő.

2) ARTIE SHAW: Begin the beguine (1938)

Az anyagi siker hiánya késztette Shawt, hogy beadja derekát a közízlésnek, és szabályos swing zenekart szervezzen. Első átütő sikere a Cole Porter sláger, a Begin the beguine big band feldolgozása volt, egy közép tempójú, nem különösebben jazzes, de Jerry Gray által nagyszerűen hangszerelt darab, melyen Artie Shaw gyönyörű, szárnyaló klarinétja, melynek tónusa a legmagasabb regiszterben is kifogástalan maradt, hatalmas érzéssel és lírai töltettel rendelkezett.

3) BILLIE HOLIDAY with ARTIE SHAW: Any old time (1938)

A siker elképesztő volt. Georgie Auld, a Shaw zenekar szaxofonosa, később maga is nívós zenekarvezető, így emlékszik vissza az áttörés évére, 1938-ra: „Azokban az időkben ráhajtottunk a „Begin the beguine”-re és esténként négyszer is el kellett játszanunk. Az emberek az asztalokon is táncoltak. Hihetetlen volt. A New York-i Strand színházban egy srác leugrott az erkélyről és eltörte a lábát. Minden alkalommal, amikor elkezdtük a témát játszani, harminc-negyven kölyök felrohant a pódiumra. A biztonságiaknak kellett leráncigálni őket. Az egyik előadáson, amikor a zenekari árok süllyedni kezdett, egy kis csaj felülről ráugrott Artie-ra, átölelte és félre nem érthető módon kezdte dörgölni magát hozzá. Artie a feje fölé emelte a klarinétot, mert nem akarta, hogy a nád megsérüljön. Artie óriási szám volt akkoriban, mint amilyen Sinatra lett, amikor befutott”.

De kelet-európai zsidó származásuktól eltekintve, volt egy másik nem zenei párhuzam is a két vetélkedő klarinétos-zenekarvezető között. Mindkettő elkötelezett és bátor híve volt az integrációnak. Goodman volt az úttörő, hiszen ő már 1935-ben alakította meg trióját Teddy Wilson részvételével és a rákövetkező évben bővítette azt kvartetté az ugyancsak afrikai-amerikai Lionel Hamptonnal. Shaw viszont 1938-ban még ennél is kirívóbb lépésre szánta magát, amikor Billie Holiday személyében fekete énekesnőt szerződtetett a zenekarához. Majdnem minden sikeres big band elmaradhatatlan kelléke volt az énekes vagy énekesnő. Egy fehér férfi zenekar elé fekete énekesnőt a pódiumra állítani mélyen felbolygatta a rasszisták kedélyeit. Igaz, addigra Ivie Anderson és June Richmond is énekelt már fehér együttessel, de egyik formáció sem tudott magáénak olyan hatalmas, az egész országot lefedő rajongó tábort, mint Artie Shaw és zenekara. Shaw, aki nagyon nagyra tartotta Billie Holiday tehetségét, nyolc hónapon át kitartott az énekesnő mellett, noha a zenekar menedzsmentjét és lemezvállalatát is módfelett idegesítette a „rendellenes” faji kombináció. Ehhez adódtak azok a megaláztatások, amelyeket a Shaw-val töltött nyolc hónap alatt volt kénytelen elszenvedni, természetesen nem a klarinétos vagy a zenésztársak részéről, akik imádták. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a New York-i Lincoln Hotel kék termében, a Blue Room-ban lépett fel a zenekar és Billie Holidayt nem akarták beengedni a főbejáraton.  Artie Shaw nagy sajnálatára Billie megvált a zenekartól. Sajnálatos módon mindössze egyetlen lemezoldal maradt csak fent társulásukból.

4)  ARTIE SHAW: Deep purple (1938)

 Shaw ennek ellenére diadalt diadalra halmozott. Klarinétjának lírai hangvétele a balladákon vagy közép tempójú számokon, kifogástalan és gyönyörű csúsztatott hangjai tökéletesen beleillettek a kor szentimentális hangulatába. Zeneileg ez akkor is igaz lett volna, ha Shaw csiszolt játéka nem szívdöglesztő külsővel párosul. Nagy lemezsikere, a Billie Holidayt váltó énekesnővel, Helen Forresttel felvett „Deep purple” is ékes bizonyítéka ennek.

5) ARTIE SHAW: Traffic jam (1939)

 Valójában Artie Shaw klarinétjátéka is volt olyan szívdöglesztő, mint a külseje, de nagyot tévedne az az ítész, aki a „Begin the beguine”, a „Deep purple”, vagy az ahhoz hasonló Artie Shaw lemez sikerekből azt a következtetést vonná le, hogy Shaw zenekarából hiányzott a swinges lüktetés és klarinétja nem tudta azt a szenvedélyt biztosítani, mint Goodmané. Amikor 1939-ben a fiatal Buddy Rich személyében új dobosa lett a Shaw csapatnak, a zenekar kirukkolt a „Traffic jam”-mel, ami magyarul forgalmi dugót jelent. A vad tempós szám nem csak a később bálványozott, akkor még csak 22 éves dobos, Buddy Rich elementáris meghajtó erejét fitogtatja, de egy kiválóan dresszírozott zenekar roppant csiszolt, ugyanakkor szenvedélyes előadásában, 3 röpke perc alatt leképezi a nagyvárosi őrületet, néhány rövid, de annál hatásosabb szólóval tarkítva. Artie Shaw a csúcson sziporkázva szárnyal a rezesek és a nádfúvósok felett. Az ő specialitása volt, hogy hangosítás nélküli termekben is dominálni tudott a hangszerével egy teljes big band felett, amire kevés klarinétos volt képes.

6) ARTIE SHAW: Frenesi (1940)

A korabeli közönséget és kritikusokat megosztotta, sőt a jazztörténészeket mindmáig megosztja a kérdés, hogy melyik volt a „jazzesebb” klarinétos, Goodman vagy Shaw. Goodman sokkal nagyobb rögtönző volt, szólistaként jóval merészebb és felülmúlhatatlan érzéke volt az igazi tehetségek felismeréséhez. Ezzel szemben Shaw, noha jóval kevesebbet rögtönzött, mint vetélytársa, de szólói sokkal jobb drámai érzékről tanúskodtak, tónusa szebb, ha kell dögösebb is volt. Komponista és zenekarvezetőként merészebb volt, mint Goodman, későbbi kísérletei szerteágazóbbak és előremutatóbbak voltak Goodmanénál, de hiányzott belőle a kitartás és a következetesség. Igazán nagy szólisták nem nőttek ki a zenekarából, talán azért nem, mert féltékeny lett volna rájuk, de ez csak találgatás. Tény, hogy Buddy Rich is még azévben tovább állt.

Shaw több alkalommal is, hirtelen felindulásból, faképnél hagyta a zenekarát. Intelligens, sőt intellektuális alkat volt és nem szeretett megfürödni saját elképesztő népszerűségében, ami inkább feszélyezte és idegesítette. Olyan nehezen élte meg a mai popbálványoknak kijáró imádatot, olyan rosszul viselte az ezzel járó terhelést, hogy 1939-ben, éppen a swing őrület szülőhelyén, a Los Angeles-i Palomar táncteremben összeesett a pódiumon. Amint felépült, visszatért New Yorkba, de 1939. november 18-án a Pennsylvania Hotel tánctermében, azzal a felkiáltással, hogy „szabadságra megyek”, minden további nélkül otthagyta a zenekarát. Egyenesen Mexikóba utazott, ahonnan csak a következő év tavaszán tért vissza, azonnal összehozott egy stúdió zenekart, ez alkalommal vonósokkal megtoldva, és felvett egy mexikói slágert, Alberto Dominguez „Frenesi” című szerzeményét, amely aranylemez lett, vagyis az elkelt példányszám – az aranylemez akkori meghatározásának megfelelően - meghaladta az egymilliót.

 7) ARTIE SHAW AND HIS GRAMERCY FIVE: Summit Ridge Drive (1940)

Ez volt egyébként az egyik korai példája a dél-amerikai motívumok betüremkedésének az észak-amerikai populáris zenébe. Még ugyanabban az évben Shaw egy egészen kiemelkedő kisegyüttest hozott össze, amely viszont vitathatatlan minőségi kamara jazzt játszott. A Gramercy Five néven futó roppant invenciózus csapat 1940 és 1954 között volt aktív, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Shaw számos örökzöldre írt érdekes és nagyon hatásos hangszereléseket. Érdekes módon, még a big bandek fénykorában ez az 1940-ben felvett szextet darab is aranylemez lett. 

Artie Shaw az egyik legékesebb példája a swing korszak sikeres zenekarvezetői által élvezett sztár státusznak, amelyet megerősített ugyancsak 1940-ben kötött házassága a hollywoodi filmcsillag Lana Turnerrel, majd öt évre rá a későbbiekben Frank Sinatra szívét is megtipró Ava Gardnerrel, aki az összesen nyolc Mrs. Shaw közül az ötödik volt.
Miután 1941-ben Amerika is belesodródott a második világháborúba, Artie Shaw önként jelentkezett a haditengerészetbe, ahol a Csendes-óceáni térségben a flotta egyik tánczenekarát vezette, amely repülőn érkezett néha a legveszélyesebb zónákba, hogy a hadihajók legénységét szórakoztassa. Ez még tovább növelte Shaw népszerűségét.

Folyt. köv.

Fotó: Youtube, A felhasznált képekkel kapcsolatban: William P. Gottlieb ikonikus jazz fényképei ingyen letölthetőek a US Library of Congress tárából és szabadon használhatóak Gottlieb végrendelete értelmében., NPR, Grunge, The Syncopated Times, Wikipédia, Wikimedia, THe Saturday Evening Post, Artists Info, New York City History, The Syncopated Times, Asosciacio´n Apolo y Baco, WBSS Media, Discogs, NPR, A Jazz évszázada, Drummer World

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<