– A SWING /SZVING?/ FÉNYKORA - V. – A Swing igazi királya: Count Basie

1936-ban egy fontos új szereplő tűnt fel a swing világában, kinek zenekara bőrszíne miatt nem számíthatott akkora közönségre, mint Goodmané vagy Shawé, Millerét nem is említve, de minden idők legjobb swing zenekarát hozta létre, minden idők legjobb swing ritmus szekciójával. 

Az 1930-as évek közepén Kansas Cityben működött egy rádióadó, amelyet a különböző lánc-rendszereknek köszönhetően New Yorkban is lehetett hallani. 1936-ban, egy májusi reggel a kor meghatározó jazz impresszáriója, John Hammond úton volt Chicagóból vissza New Yorkba, amikor bekapcsolta az autórádiót, amely épp a Kansas City-i Reno Clubból adott helyszíni közvetítést. Egy ottani zenekar játszott elementáris erővel. Hammondnak ekkor már pillanatnyi kétsége nem volt, hogy még aznap elvezet Kansas Cityben és személyesen megtapasztalja őket. Egyenesen a Reno Clubba vitt az útja, ahol meggyőződhetett arról, hogy az ösztönei nem csaltak. A kilenc tagú Count Basie zenekar játszott, orkánszerűen.

William „Count” Basie neve már felbukkant ebben a sorozatban. Kansas Cityben lényegileg 1932 óta ő vezette Bennie Moten a Közép-Nyugaton roppant népszerű, de azon túl jóformán ismeretlen zenekarát. Moten halálát követően a zongorista Basie lett a banda névadója is. A Kansas Cityben játszott zenéről nem maradt fenn felvétel, de Hammondnak köszönhetően a zenekar az akkor már a jazz fővárosának tekinthető New Yorkba került és ott valamelyest át is alakult.

1) COUNT BASIE: Bugle blues (1937)

A ritmus szekció, amely aztán éveken át hajtotta a zenekart, adott volt: a derűs minimalista zenekarvezető a zongoránál, a medvetermetű, energikus Walter Page a bőgőn és a modern jazzdob egyik szülő atyjának tekinthető „Papa” Jo Jones a dobokon. Három olyan fúvósa is volt már a zenekarnak, aki rövid időn belül sztár státuszra tett szert a jazz világában: a sajnos rövid életű Herschel Evans tenorszaxofonon (övé az első szóló a hangszeren a következő számban), az ugyancsak tenoros, de stílusformáló Lester Young, aki a cool előfutárának tekinthető (második tenorszóló) és a szólók sorát berekesztő trombitás Buck Clayton. Őket hallják most a legendás harlemi táncteremben, a Savoyban készült rádiófelvételen.

2) COUNT BASIE: One o’clock jump – élő  - (1937)

Szemben Goodman, Shaw vagy akár Duke Ellington zenekarával ez a korai Basie csapat inkább vidám jam sessionnek hangzott, semmint egy szervezett, betanult együttesnek és stílusát gyökeresen áthatotta a Kansas Cityből hozott blues. Sokak, így e sorok írója számára is, épp ebben rejlett a Basie band diszkrét bája. De nem így a big band korszak neves kritikusa, George T. Simon, aki a Metronome magazin 1937 januári kiadásában a következőket írta a zenekarról, amelyet addig csak a rádióban hallott:

„Basie, aki – mire ez nyomtatásba kerül már egy New York-i táncteremben fog játszani – közel sem volt ennyire lenyűgöző. Tény, hogy a zenekar szvingel, de a szaxofon szekció következetesen nagyon hamis! De ha azt hiszik, hogy a szaxofon szekció hamis, hallgassák meg a rezeseket! És ha azt hiszik, hogy a rezesek önmagukban véve hamisan játszanak, akkor hallgassák meg a zenekar egészének intonációját! A swing az swing, de a zene az zene. Reméljük, a csapat jobban hangzik majd élőben.” Évekkel később Basie és az első Basie csapat sztár trombitása, Buck Clayton is igazat adott Simonnak. De Simon is csak évekkel később látta be, hogy az afrikai-amerikai zenészek, kiváltképp a területi zenekarokban olyan keveset kerestek, hogy csak olcsó vagy használt hangszereket engedhettek meg maguknak, amelyeken gyakran lehetetlen vagy nagyon nehéz volt tisztán játszani. Hozzátette azt is, hogy a fekete zenészek zöme nem részesült formális képzésben hangszerén. Így aztán, amikor Basieék a rangos New York-i táncteremben, a Roseland-ben léptek fel, még mindig nem hangzottak túl meggyőzően a csiszolt manhattani füleknek. Ebből a nem túl sikeres periódusból csak rossz minőségű felvételek maradtak fenn. A „One o’clock jump” már Kansas Cityben is emblematikus része volt a Basie repertoárnak. Ennek egy New Jersey-i táncteremben még 1937-ben készült élő felvétele valamelyest talán igazolja George T. Simon kritikáját, de sokkal meggyőzőbben támasztja alá azt a lelkesedést, amit ez a muzsika Hammondból és Willard Alexanderből váltott

3) COUNT BASIE: One o’clock jump (1937)

Érdemes meghallgatni az előbbi szám ugyanabban az évben készült stúdió felvételét, amely nagyjából a zenekar szignáljának is tekinthető. Itt már jóval nagyobb fegyelem uralkodik és nem tudni, hányadik nekifutásra készült a végső változat. A vezér szólisták itt is a felfogásban korát jóval megelőző Lester Young tenoron és Buck Clayton trombitán.

4)  COUNT BASIE:  Every tub (1938)

Az említett felvétel kiválóan tömöríti Basie nagyzenekari felfogását. Korának egyik élvonalbeli zongoristája volt, a New York-i „stride” és a közép-nyugati városokban dívó blues és boogie stílus kiváló szintetizátora, aki zongorista tehetségét alárendelte a zenekari hangzás érdekeinek, zongorajátékát leredukálta egy derűs minimalizmusra, amely ugyanakkor roppant hatékony maradt, mint dinamikai eszköz, amely ellenpontozta a zenekar robbanékony összhangzását és irányította a csapat egészét. És Basie, szemben vetélytársai nagy részével, nem állt ki a zenekar elé „vezényelni”, ami a legtöbb swing zenekar esetében teljesen szükségtelen is volt, hanem a zongoránál ülve néha egy-két hanggal vagy fejbiccentéssel, akár hunyorítással irányított, és tökéletesen irányított így az élete végéig.

Basie rövid idő leforgása alatt New Yorkban kirostálta a tudatlanabb zenészeket és helyükbe képzett, blattoló muzsikusokat szerződtetett. Így került a zenekarba Clayton mellé egy másik kiemelkedő trombitás, Harry „Sweets” Edison, vagy a kor két vezető harsonása Benny Morton és Dickie Wells, az alt-szaxofonos szekcióvezető Earle Warren vagy a csodálatos ritmus-gitáros Freddie Green, aki Basie élete végéig ott maradt. Az énekesnő a kezdetben Billie Holiday volt, aki később nem tudott ellenállni Artie Shaw ajánlatának, majd jött a Basie zenekar földszagú stílusához sokkal jobban illő blues énekes, Jimmy Rushing és női megfelelője, Helen Humes. Ez már all-star felállás volt, de a zenekar istenigazából akkor lett híres, amikor Willard Alexander elérte, hogy a New York-i Famous Door klub szerződtesse. A tulajdonosnak nem nagyon volt ínyére ez a vad, zabolátlan zenekar, de Alexander meggyőzte, hogy a helyiségen nagyot lendítene a légkondicionálás – és még meggyőzőbben hangzott, amikor az MCA főnök ehhez megelőlegezte a pénzt is. Willard Alexander tisztában volt azzal, hogy a Basie zenekar nemhogy nem játszott hamisan, hanem szuper-együttessé nőtte ki magát néhány hónap leforgása alatt.

5) COUNT BASIE: Taxi war dance (1939)

A kompozíciók roppant egyszerűek voltak, sokszor riffeken alapultak, ami azonban nagyszerű kibontakozási lehetőséget nyújtott a szólistáknak és a Basie zenekar fénykorában a szólisták paradicsoma volt. Ellingtonnal ellentétben Basie nem építette be a szólisták ötleteit a hangszerelésbe, hanem hagyta őket szárnyalni olyannyira, hogy maga a hangszerelés is gyakran ún. „head arrangement”, vagyis játék közben, spontán kialakult és utána fejben hordozott hangszerelés volt. De mindez nem hangzott volna így, nem lett volna ennyire hatásos minden idők nem egyik legjobb, hanem a legjobb swing ritmusszekciója nélkül, amelyben Basie könnyed, gazdaságos játéka, Walter Page kérlelhetetlen 4/4-es „walking” stílusa és Jo Jones elegáns, rafinált dobjátéka olyan meghajtást produkált, amellyel akkoriban egyetlen más big band sem rendelkezett. Jones a modern jazzdob leghatásosabb előfutárának bizonyult, amikor az állandó ritmikai pulzálást felvitte a lábdobról a lábcintányérra, míg a dobszerelés többi részét váratlan akcentusokra használta, amelyek nem csak a szólistákat, de a zenekar egészét „feldobták”.

Jo Jones visszaemlékezése szerint „A Basie zenekar egy kisegyüttes érzésével játszott. Majdnem minden hangszerelés „fejből” ment és tekintet nélkül arra, hogy mikor hányan voltunk, nálunk mindig megvolt egy kis csapat rugalmassága és szabadsága. Ez nem állt a Basie-ével egydőben felfutott többi big bandre, bármennyire jók is voltak más szempontból.” Ami a próbákat illeti, Jones nem nagyon emlékezett rájuk. Azt mondta: „nem is tudom elmagyarázni, miként történtek ezek a dolgok. Nem is tudtam teljesen megérteni, hogyan keletkeztek ezek a „head arrangmentek”. Csak azt tudom mondani, hogy ott voltam, elkezdtünk játszani próbák nélkül. Ezek a dolgok egyszerűen megtörténtek…Az én dobjátékom is csak úgy kialakult.”

Basie egy mondatban megfogalmazta a swing alapfilozófiáját: „Amikor játszol egy számot és valaki nem veri a lábával a taktust, ne játszd azt a számot.”

6) COUNT BASIE: Take it, Pres  (1940)

Lester Young és a harsonás Dickie Wells uralta az elhangzott számot. A zenekar persze egészen másképp hangzott élőben, mint a stúdió felvételeken, és ennek az oka nem csak az, hogy a stúdió atmoszféra sterilebb volt, mint egy lelkes közönséggel teli teremé. A lemezgyárak eladhatóbb zenét követeltek, amiben benne volt az is, hogy a túlnyomórészt fehér közönség számára is elfogadható, vagyis „szervezett” legyen a muzsika. A Basie zenekar aranykora sokak szerint addig tartott, ameddig Lester Young is megmaradt benne, vagyis 1940-ig. Ez persze erős túlzás. A Basie formációk a következő évek során olyan sztárokkal bővültek, mint a tenorszaxofonos Buddy Tate, Illinois Jacquet, Don Byas vagy Lucky Thompson és a zenekar nem veszített elementáris erejéből. De azért tanácsos előásni a youtube kimeríthetetlen kincses házából a zenekar élő felvételét Young utolsó évéből a formációval, 1940-ből, a „Take it, Pres” címűt, ahol Young szédületes, nagyon előremutató szólója és feltehetően Buck Clayton trombitája mögött teljesen Kansas City-i hangulat uralkodik a zenekarban. „head arrangementek”, riffek és teljes száguldó lazaság.

Folyt. köv.

Fotó: Youtube, A felhasznált képekkel kapcsolatban: William P. Gottlieb ikonikus jazz fényképei ingyen letölthetőek a US Library of Congress tárából és szabadon használhatóak Gottlieb végrendelete értelmében., NPR, Grunge, The Syncopated Times, Wikipédia, Wikimedia, THe Saturday Evening Post, Artists Info, New York City History, The Syncopated Times, Asosciacio´n Apolo y Baco, WBSS Media, Discogs, NPR, A Jazz évszázada, Drummer World, National Museum of the United States Airforce, IMDB

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<