– TROMBITÁSOK V.  (Dizzy Gillespie – a jazz forradalom kezdete)

1)  TEDDY HILL ORCHESTRA King Porter Stomp (1937)

1944 vége felé, de még inkább a rákövetkező évben a New York-i 52. utca apró jazz klubjaiban és néhány specialista lemezvállalat 78-as fordulatszámú korongjain, teljesen újszerű, fura muzsikát hallhatott az ember. Ez az új stílus nem igen volt már táncolható. Fütyülni vagy dúdolni is kevesen tudták az első hallásra disszonáns témákat, az azokat követő rögtönzéseket aztán végkép nem. Sokszor nyaktörő tempóban játszott, virtuóz technikát igénylő, szenvedélyes, zaklatott zene volt ez, melynek még a ritmusa sem hallatszott mindig egyenletesnek. A bebop néven elhíresült új muzsika első sorban a kis harlemi klubokban nyert formát, ahová a fizetett fellépések után összesereglő, főként fekete fiatal zenészek jártak jammelni, akik valami újat akartak és unták a szving formalizmusba merevedett, viszonylag kevés rögtönzési szabadságot nyújtó kényszerzubbonyát. A fiatal zenei lázadók kedvenc gyülekező helye, a Minton’s Playhouse örömzenészei közül is kiemelkedett modernizmusával a már említett zongorista, Thelonious Monk mellett zenei szövetségese, a trombitás Dizzy Gillespie. Ő megérdemel egy teljes részt.

Dizzy Gillespie már tetemes big band tapasztalattal felvértezve érkezett a Minton’s Playhouse-ba. Előtte már tagja volt – többek közt – a Minton’s menedzsere, Teddy Hill egykori zenekarának is. Első lemezen is fennmaradt szólóját a „King Porter’s Stomp” című számban Teddy Hill bandájában játszotta 1937-ben. Ezen a felvételen a 20 éves Gillespie játéka még megtévesztően emlékeztet akkori hőse és példaképe, Roy Eldridge stílusára és tónusára.

2) DIZZY GILLESPIE & CHARLIE PARKER Sweet Georgia Brown (1943)

Persze még öt évvel később is nagyzenekarokban dolgoztak a jazzforradalom ifjú törökjei, mert az örömzenéből nem futotta kenyérre.  Az egykori újító, de még mindig fiatalos felfogású zongorista, Earl Hines 1942-es zenekara volt a lázadó fiatal zsenik egyik melegágya. Ez a zenekar még nem játszott bebopot, hiszen az új stílus még ki sem forrt akkoriban, s ráadásul a lemezvállalatokat sújtó, 1942-ben beállt zenészbojkott is nagyon megnehezíti az átalakulás dokumentálását. Az viszont tény, hogy Earl Hines zenekarában akadt egymásra Dizzy Gillespie és az övéhez hasonló forradalmi ötletektől hemzsegő Kansas City-i alt szaxofonos, Charlie Parker, akiről még sokszor lesz szó. Ha stúdió felvétel nem is volt lehetséges, de turné közben, egy chicagói szállodai szobában tartott örömzenét sikerült megörökíteni valami kezdetleges felszereléssel, és ezen az amatőr felvételen már hallható a két zenész affinitása és radikalizmusa. Parker itt egy kölcsönkért tenorszaxofonon játszik. Bőgőn Oscar Pettiford kísérte őket. A téma a jól ismert örökzöld „Sweet Georgia Brown”.

3)  BOYD RAEBURN Barefoot Boyd With Cheek (1944)

Ezen a felvételen Parker konzervatívabbnak hangzik Gillespienél, aki gyakori, de teljesen odaillő disszonanciákkal fűszerezi a saját játékát és ritmikailag is meglepőbb dolgokat produkál. Parker viszont ritmikailag szvingesebb formában, de a spontán dallamképzés magasiskoláját nyújtja. Lehet, hogy saját hangszerén merészebb lett volna. Gillespie korát meghaladó, virtuóz, bravúros trombita játéka már sokkal evidensebb ezen a rákövetkező évben készült lemezen, amelyen Dizzy a kor talán legprogresszívebb zenekarával, az azóta szégyenteljesen feledésbe merült Boyd Raeburnében mutatja meg magát.

4)  COLEMAN HAWKINS: Woody’n you (1944)

Ha valaki kíváncsi lenne a korai bebop együttesek hangzásvilágára, az hallgassa meg a Coleman Hawkins Orchestra 1944 februárjában készült felvételében Dizzy Gillespie “Woodyn’ you” című szerzeményét. Természetesen a vezetőre, az akkor karrierje csúcsán álló swing-óriásra, Coleman Hawkinsra való tekintettel ez a muzsika ritmikailag egyenletesebb, mint lett volna nélküle, és noha tematikája már magán viselte az új muzsika jegyeit, de a futamok koránt sem voltak olyan vadak, mint az új generáció képviselőié. Az akkor már veteránnak számító tenorszaxofonos és a fiatal trombitás szólója azonban két különböző korszakba tartozik. Gillespie valóságos tűzijátéka, játékának szédületes sebessége és a taktuson belüli hangok helyének és hosszának folyamatos újra elosztása Max Roachot is arra késztette, hogy eltérő stílusban doboljon a tenorszaxofon és a trombitaszólók mögött, noha nem esett ki a ritmusból.

5)  DIZZY GILLESPIE & CHARLIE PARKER Dizzy Atmosphere (1945)

Most már csak idő kérdése volt, hogy Parker és Gillespie egyesítsék erejüket, ami 1945 februárjában meg is történt. Februárban már lemezstúdióban ültek. Az első megörökített felállásban még nem tiszta bebopperekből állt a csapat, de Gillespie és Parker dominált és a trombitás karakterisztikus szerzeménye, a “Dizzy atmosphere” már szabadjára eresztette a pazar zenei tűzijátékot a két fúvós között. A dobos Cozy Cole és a bőgős Slam Stewart is a swing-korszak modernistái közé tartozott, míg a zongorista Clyde Hart Dizzy eredeti csapatából tartott velük. Itt a merész harmóniai megoldások még konzervatív ritmikával társultak.

6)  DIZZY GILLESPIE ORCHESTRA Things To Come (1946)

Talán már megalapozott hírnevének, a bebop stílus egyik alapító atyjaként szerzett tekintélyének köszönhető, hogy Dizzy Gillespie, aki nem kevésbé merész kísérletezőnek bizonyult zenekarvezetőként is, mint Boyd Raeburn, egyáltalán nem tűnt el a süllyesztőben. Az 1946 és 49 között működő Gillespie big bandek óriási tehetségeket vonzottak. Érdekes, hogy noha a szakírók egyöntetűen a 40-es évek második felére teszik a nagyzenekarok hanyatlását, a zenei újítók zöme még mindig big band formációban próbálta megvalósítani forradalmi ötleteit. Ezalól Dizzy sem volt kivétel. Első nagyzenekarát 1946-ban hozta létre, közvetlenül azután, hogy Charlie Parker nélkül visszatért a nem nagy kasszasikerrel járó kaliforniai turnéról New Yorkba. Gillespie - talán elsőként - sikeresen adaptálta a bebop nyaktörő féktelenségét nagyzenekarra.

7)  DIZZY GILLESPIE Good Bait (1953)

A bebop számos zenei újítása idővel beépült a jazz fősodrába, a mainstreambe. Gillespie a jazzforradalom egyik szülő atyja nagy közönséget vonzó jazzlegendává vált. Hajlamos volt a bohóckodásra is, mint ahogy azt az előbbi videón is láthattuk, énekelni is tudott, igazi jókedvtől csattanó előadó- és szórakoztató művész volt, ami semmit nem von le a zenei értékéből. Közben stílusa és tónusa is finomult, csiszolódott, megközelíthetőbbé vált, amiben persze szerepet játszik az is, hogy idővel a közönség füle is hozzáidomul az egykoron új hangzásokhoz. Az ötvenes évek csúcsformában találták a mestert. Ez a párizsi koncertfelvétel is ékes példája ennek.

8)  CHARLIE PARKER & DIZZY GILLESPIE Perdido (1953

Mielőtt a következő részben rátérnénk a többi bebop trombitásra, búcsúzzunk Gillespie-től annak az emlékezetes koncertnek az egyik felvételével, ahol a bebop két óriása, ő és Charlie Parker utoljára szerepelt együtt közönség előtt. De ez nem csak álompárosítás, hanem egyenesen álomcsapat produktuma volt, Bud Powellel a zongoránál, Charlie Mingus-szal a bőgőn és Max Roach-csal a dobon.

(Folyt. köv.)