fbpx

Ayumi Tanaka Trio: Subaqueous Silence

2022. március 03.

Mint minden művészeti alkotást, Ayumi Tanaka albumát is számos oldalról közelíthetjük meg. Jelen kritika azt veszi alapul, hogy e zenei produkció (a lemez magyar címe Víz alatti csend) visszavezethető (s talán vissza is vezetendő) bizonyos 1945 utáni művészeknek a csendről szóló meditációjáig. Minthogy felsorolhatatlanul sok műről lehetne szót ejteni, most elégedjünk meg két különösen jelentős alkotás felidézésével. Nem állíthatjuk, hogy közvetlenül inspirálták Tanaka szerzeményeit, de spirituális jelenlétük a CD-n nagyon is elképzelhető.

Időben az első John Cage 4’ 33’’ című kompozíciója, melynek ősbemutatója 1952. augusztus 29-én késő este volt a New York állambeli Woodstocktól kicsit délre található Maverick Concert Hallban. E fészerszerű, a fényt a négy szárnyas bejárat fölé épített ferde ablakokon keresztül kapó épületben, valamint a hangversenyek idején a nyitott ajtók előtt hosszú, támlás fapadokon ülhet a közönség, magas fák árnyékában, mindenestül természetes környezetben. Az MCH már a Cage-bemutató idején is tekintélyes művészeti múltra tekintett vissza: 1916-tól rendeztek benne kamarazenei előadásokat.

Az „ős-performance”-nak tekinthető Cage-premier körülményei viszonylag jól ismertek. David Tudor pianista leült a fa emelvényre helyezett zongorához, lehajtotta a billentyűzet fedelét, majd figyelni kezdte a stopperórát. A következő négy percben két alkalommal nyitotta fel a fedelet, majd csukta vissza óvatosan, nehogy zajt csapjon. Közben a kottafüzetet is lapozgatta, ám abban egyetlen hangjegy se szerepelt. Amikor letelt a négy perc, harminchárom másodperc, a zongorista felállt és meghajolt – a hangverseny véget ért. Évekkel később Cage elmagyarázta: szó se volt totális csendről, a zongora némaságát természetes zajok (szél, esőcseppek, a távozó hallgatók neszezése) ellenpontozták. Aki tehát csak csendként fogadta be az előadást, félreértelmezte, rosszul hallgatta azt. Egy 1985-ös interjúban a zeneszerző azt is elmondta, egyes barátait végleg elveszítette a bemutató után: ők úgy gondolták, hogy a meg se szólaló zene nem lehet azonos a megszólalttal, a zeneszerző szabadsága nem terjed odáig, hogy egy „nem-zenét” adjon el szerzeményként, vagyis itt egy el nem végzett munkáról van szó, és ezt zeneműnek nevezni porhintés („pulling the wool over their eyes”). Az egykori barátok, tehetjük hozzá, a jelek szerint igen járatlanok voltak a modern művészet gesztusrendszerében, és azzal sem voltak tisztában, hogy a csend épp oly alapvető része a zenének, mint a megszólaló hangok. Ugyanakkor Cage a többek között a zen buddhizmus tanaiból kiinduló csendfilozófiáját 1961-ben írásban is rögzítette (Silence).

A másik megkerülhetetlen „csend-mű” Eugen Gomringer Silencio című konkrét költeménye, mely a Cage-bemutatót követő évben keletkezett. A 3/3/2/3/3 szavas sorokra osztott szöveg a nyelvi jelentést finoman keveri a vizuális hatással. A lingvisztikai aszketicizmus, vagy, ha úgy tetszik, minimalizmus jegyében fogant szöveget (képet) akár szonettként is olvashatjuk, ha egy-egy szót verssoroknak feleltetünk meg. A költemény középpontja azonban maga az üresség, a buddhista śūnyatā, a csend magva, a csendek által körbezárt Csend, a hiány, a fehér papír, mint jelentő.  

A buddhista üresség-fogalommal vissza is kanyarodhatunk a Norvégiában élő japán zongoristához: egy kezünkön meg tudjuk számolni azokat a kortárs jazzművészeket, akik hozzá hasonló elmélyültséggel kísérleteznek csendek és hangok mint egyenértékű zenei építőelemek alkalmazásával. Nincs tehát hierarchia, Tanakánál mégis úgy érezzük, egy hatalmas üres kiterjedés – a csend – képezi a szerzemények alapját, ebben a térben szólalnak meg a kitartott hangok, melyek soká rezonálnak, majd elhalnak. Talán így írható le ennek a kontemplatív-rögtönzött zenének az alapképlete a nyitó Ruins című szerzeményben. A hét kompozíciót tartalmazó gyűjtemény későbbi darabjaiban alkalmilag egy hagyományosabb zongorás trió tevékenysége szintén ki-kibontakozik, de az egész műsorra igaz, hogy csak alapos odafigyeléssel érdemes hallgatni – varázsa úgy hat igazán, ha a hallgató tevékenyen részt vesz az előadásban, mint végpont, ahol a rögtönzés jelentést kap.

A Subaqueous Silence, Tanaka első saját nevén jegyzett ECM-lemeze korábbi felvételeinél szabadabb, absztraktabb, viszont jóval kevésbé melodikus hangvilág. A trió legtöbbször minimalista kamaraegyüttesként szólal meg, olyan improvizáló társulásként, amely a csendeket is képes megtölteni közös energiákkal. Ezt elsősorban a hosszú címadó kompozícióban érezhetjük, a többi darab jellemzően egy zen apáca szigorával irányított három-négyperces tömör kísérlet, olyan kisforma, amelynek távoli rokonait a kínai és japán buddhista irodalomban is megtaláljuk (kóan, mondo).

Amikor a lemez felvételei készültek Oslóban (2019. június), Tanaka már egy évtizede a skandináv várost választotta lakhelyéül. Norvégiában végezte el a zeneakadémiát, és 2013-ban itt ismerkedett meg zenekara bőgősével, Christian Meaas Svendsennel. Per Oddvar Johansen dobos később csatlakozott hozzájuk, így állt össze a Tanaka-trió, mely egyfajta skandináv minimalizmus és egy szintén reduktív japán zenei nyelv (valamint filozófiai szemlélet) ötvözésével próbál egyéni hangot találni. Teljes sikerrel. A dísztelen és zord Black Rain vonós bőgőszólója például tökéletes ötvözetnek hangzik.

 

ECM, 2021

 

  1. RUINS
  2. BLACK RAIN
  3. RUINS II
  4. ICHI
  5. ZEPHYR
  6. TOWARDS THE SEA
  7. SUBAQUEOUS SILENCE

 

Közreműködik: 

Ayumi Tanaka  - zongora
Christian Meaas Svendsen -  bőgő
Per Oddvar Johansen  - dob 

 

 

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
4
Dátum : 2023. május 4.
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005