Minket persze a remek felvételek könnyű elérhetősége izgat, ebben pedig élenjár a Craft Recording kiadó, amely a korábbi márkáktól függetlenül megjelenteti az általuk fontosnak (és jól eladhatónak) vélt korábbi felvételeket. Ezek lehetnek komplett lemezek újrakiadásai, vagy – mint esetünkben – egy jól sikerült válogatás. A válogatás egyébként sokféle szempont szerint jöhet létre, vannak pl. balladaválogatások, de a Blue Note csinált olyan sorozatot is, amikor a „label” sorlemezeiről olyan számokat válogattak ki egy-egy albumra, amelyeknek a szerzője volt azonos.

A szóban forgó album címe sejtetni engedi, hogy a nagy jazzikon olyan lemezeiről vették át a darabokat, amelyek nem Coltrane nevén jöttek ki, azaz, amikor még sideman volt, bár nagynevű „mellékszereplő”. A 11 számból öt 1956-ban, másik öt a következő évben született albumokról való, egyetlen pedig 1961-ből. Ami azonnal feltűnik, az Trane jellegzetes, senkivel össze nem téveszthető sound-ja. Hiába, ez a nagyság jellemzője: ki nem ismeri fel Stan Getz, Sonny Rollins vagy Dexter Gordon fúvásmódját, hangszínét?

A válogatás a Rollins Quartet híres Prestige-lemezének címadó számával kezdődik. De, hogy jön a kvintett felállásba Coltrane? Hát úgy, hogy a Tenor Madness úgy válik tenor-őrületté, hogy ebben az egyetlen számban Rollins-Coltrane párbaj hangzik el. Aki kicsit is ismeri a két ikon sound-ját, az azonnal felismeri, hogy mikor melyikük fúj.

A három korai Prestige kiadású Miles Davis „idézet”, akár egy sorlemezről is lehetne, holott háromról vették, ugyanis a komplett formáció azonos, tehát Davis, Coltrane, valamint a Red Garland, Paul Chambers és Philly Joe Jones felállású ritmusszekció. (Egyébként öt Prestige lemez született rövid időn belül.) Ezt „súlyosbítja” egy – Art Taylor dobos nevén megjelent lemez egy száma, amelyen Miles nem játszik és Taylor ül a doboknál, de még így is az említett három Miles lemez édestestvére lehetne, persze a dobjáték a megszokottól nagyobb teret kap. A Davis-számok közül az Oleo-ban Miles szordínós (hangtompítós, angolul „muted”) trombitát használ, ez kifejezett jellemzője volt korai lemezeinek. Trane szólóiban már megmutatkozik későbbi nagysága: lehengerlő hangzuhatagai Davis cizellált, intellektuális hangzásának ellenkező pólusát képviselték, ez tette korszakalkotóvá kettőjük párosát. Ez annyira így volt, hogy Trane távozása után Davis sem Hank Mobley, sem George Coleman személyében nem talált megfelelő tenorost, míg a 60-as években fel nem tűnt Wayne Shorter.

Az ötödik darab, amely egy Tadd Dameron nevén megjelent albumról való, azért fontos, mert itt pedig Trane remek balladajátékát csodálhatjuk meg, nem hiába Soultrane a szám címe. .

A Thelonious Monk-John Coltrane páros három lemeze már változatosabb felállású: olyan fúvósok is megjelennek, mint Gigi Gryce (altszaxofon), Ray Copeland (trombita), sőt Coleman Hawkins is! (Utóbbi szereplése jól mutatja Hawkins alkalmazkodóképességét akár Monkhoz, de később Rollinshoz is!) Azt is megállapíthatjuk, hogy Trane játéka sokkal inkább megfelelt Monk szerzeményeinek interpretálásához, mint a később hosszú időn át alkalmazott fúvósszólistája – Charlie Rouse-é. A Monkkal való együttműködés három példája közül Monk Trincle Tinkle c. darabja csodás párbeszéd a zongora és a tenor között. Coltrane egyébként rendkívül nagyra tartotta Monkot és a saját neve alatti együttes „beindítását” is Monk hívása miatt késleltette…

A Red Garland nevéhez fűződő lemezről a népszerű standard, a Billie’s Bounce került a válogatásba, amiben Donald Byrd trombitál és Coltrane tenorozik. Jellegzetes hard bop produkció, felfogható az egyetlen Blue Note kiadású Coltrane LP, a Blue Trane előfutáraként. Végül az 1961-es Columbia album címadó dala Walt Disney Hófehérke filmjéből: a Someday My Prince Will Come zárja a jól sikerült válogatást. Ez a 9 perces gyöngyszem már az igazi jazzsztár Coltrane diadala, még akkor is, ha Davis nevén jelent meg. Különlegessége a lemeznek, hogy a borítóján Miles Davis első felesége, a szépséges táncosnő, Francis volt látható. Akkoriban ugyanis sokszor a borítón nem az előadóművész képe, hanem egy csinos nő szerepelt. El lehet képzelni a rasszisták dühét. Ugyanis a csak jazzlemezeket kiadó, független Blue Note olyan fekete hölgyek képeit tette a borítóra, amilyet csak akart… A Columbia azonban a fehér Amerika nagytekintélyű kiadója volt, amely klasszikusokban is az első osztályhoz tartozott. Davis azonban ragaszkodott a borítóhoz és a Columbia fogcsikorgatva ugyan, de jóváhagyta.

ANOTHER  SIDE  OF  JOHN  COLTRANE                Craft  Recording – Universal

1. Tenor Madness (Sonny Rollins Quartet)
2. ’Round Midnight (Miles Davis and the Modern Jazz Giants)
3. Oleo (Miles Davis Quintet)
4. Airegin (Miles Davis Quintet)
5. Soultrane (Tadd Dameron with John Coltrane)
6. C.T.A. (Art Taylor)
7. Monk’s Mood (Thelonious Monk)
8. Epistrophy (Thelonious Monk with John Coltrane)
9. Trinkle, Tinkle (Thelonious Monk with John Coltrane)
10. Billie’s Bounce (Red Garland Quintet with John Coltrane)
11. Someday My Prince Will Come (Miles Davis)