Az amerikai jazz szaksajtónak vannak dédelgetett kedvencei, akiknek minden megmozdulása hozsannázó sajtóra számíthat. Ők azok, akik a Grammy-díjakat és az egyetemi katedrákat kapják. Ők azok, akik a zenélés és oktatás mellett mindig harcolnak valamiért: világbékéért, az x nép felszabadításáért a gyarmati uralom alól, vagy ha másért nem, hát a rendőri túlkapások ellen az egykori vadnyugathoz tartozó Rattlesnake Countyban. A kedvencek mindig humanisták: nyilatkozataik és egyes szerzeményeik arról szólnak, hogy a kábítószerek rosszat tesznek az egészségnek, de az emberiség egy szép napon békében él majd. Kézen fogják egymást, és bizakodón tekintenek a távolban pislákoló csillagokra.

Ötvenöt évvel a tenorszaxofonos halála után se vitatható, hogy zenéjének és személyének egyedülálló kultusza van. Kultikus tisztelete korántsem csupán a kiemelkedő muzsikusnak szól; a jazz történetében páratlan kanonizáció csak részben esztétikai természetű. Zenéje, különös tekintettel utolsó éveinek alkotásaira, vallásos áhitat tárgya is. Szerzeményeinek és előadásainak spirituális ereje magyarázza, miért lett a negyvenéves korában meghalt muzsikus a San Francisco-i St. John William Coltrane African Orthodox Church védőszentje.

Van Kafkának 1917-ből egy örökbecsű reflexiója arról, hogy leopárdok törnek be egy szentélybe, és az utolsó cseppig kiisszák a vizet az áldozati korsókból. A hívők (nyilván) elképednek vagy felháborodnak. Az eset még jó néhányszor megismétlődik, míg végül elfogadottá válik, majd része lesz a szentélyben szokásos ceremóniának.

Bántóan keveset tudunk a görög jazz jelenéről (és múltjáról), pedig némi internetes kutakodás után kiderül, az Akropolisz árnyékában is virágzó jazzélet folyik nívós együttesekkel és nemzetközi mércével mérve is jelentős szólistákkal. A legismertebb görög hangszer, a lantfélék családjába tartozó hosszú nyakú, általában pengetővel megszólaltatott buzuki ugyan ritkán kap szerepet jazzkontextusban (kivételt jelentenek például Nina Simopoulos lemezei), viszont a gitár annál népszerűbb jazzhangszer, melyet szólóban és együttesben egyaránt nagy sikerrel alkalmaznak görög muzsikusok. Közéjük tartozik a kitaposatlan művészi ösvényeket járó negyvenkét éves Giorgos Tabakis is.

A magyar jazz „középgenerációjába” tartozó cimbalomművész már szinte mindent megvalósított az életben, ami egy muzsikus számára szakmailag elérhető: játszott világhírű szimfonikus zenekarokkal és szólistákkal; a hazai jazz és világzene jelesei készítettek közös lemezeket vele; tagja lehetett vezető magyar hangszeresek zenekarainak (Tűzkő Csaba, Dresch Mihály, Borbély Mihály, Tóth Viktor), sőt Charles Lloyd egyik újabb albumán szintén szerepet kapott. Tegyük hozzá: magyarországi jazzelőadókat ritkán érik efféle megtisztelő felkérések világhírű amerikai zenészek részéről. 

Mint minden művészeti alkotást, Ayumi Tanaka albumát is számos oldalról közelíthetjük meg. Jelen kritika azt veszi alapul, hogy e zenei produkció (a lemez magyar címe Víz alatti csend) visszavezethető (s talán vissza is vezetendő) bizonyos 1945 utáni művészeknek a csendről szóló meditációjáig. Minthogy felsorolhatatlanul sok műről lehetne szót ejteni, most elégedjünk meg két különösen jelentős alkotás felidézésével. Nem állíthatjuk, hogy közvetlenül inspirálták Tanaka szerzeményeit, de spirituális jelenlétük a CD-n nagyon is elképzelhető.

Valahol azt olvastam, Mathias Eick előző ECM-lemeze, a Ravensburg tematikus folytatásának szánja új albumát, vagyis nem ellenezné akár a Ravensburg 2 címet sem. Valljuk be, nem túl bíztató kezdet: egy lemez, mely csupán egy másikkal való összehasonlításban létezik, annak mintegy a megnyújtása – olyan ez, mintha ars poetica helyett szegénységi bizonyítványt állítana ki magáról egy előadóművész, és még csak nem is idézőjelbe téve, avantgarde gesztusként. Rossz előérzetünket támasztja alá a lemez szokatlan rövidsége is: 40 perc alatt marad a hétszámos gyűjtemény, miközben a kiadótól az ennél jóval hosszabb műsoranyagokat szoktuk meg.

A gender szó társadalmi/nyelvi értelemben jelent nemet, szemben a sexszel, amely biológiai fogalom. A modern egyetemeken oktatott Gender Studies a társadalomtudományok egyik legfiatalabbika, mely többek között azt vizsgálja, mennyiben adekvát az ember fogalmi rendszerének az az eleme, hogy a nemeket polaritásként, illetve természeti dichotómiaként kezelje. A feminista álláspont minden efféle megkülönböztetést tévedésnek minősít. Rámutat továbbá, hogy a nők társadalmi megítélését napjainkban is erősen meghatározzák a jellegzetesen a férfiuralmat tükröző intézményrendszerek által támogatott sztereotípiák, és a civilizációnkban tapasztalható nőimádat mögött szintén a női fétisek iránti maszkulin rajongás bújik meg. (Máté J. György: Készíts salátát (Jazz, történet, kritika) című könyvéből adunk közre részleteket. - a szerk.)

Mint azt a jazzmagazinok szorgos olvasói jól tudják, egyes lapoknál évente megszavaztatják a szakmai újságírókat és a laikus közönséget (két külön voksoláson) az előző év legjobb jazzteljesítményeiről. A JazzTimes az egyik olyan szakmai magazin, mely a legalaposabb felmérést készíti.

A gender szó társadalmi/nyelvi értelemben jelent nemet, szemben a sexszel, amely biológiai fogalom. A modern egyetemeken oktatott Gender Studies a társadalomtudományok egyik legfiatalabbika, mely többek között azt vizsgálja, mennyiben adekvát az ember fogalmi rendszerének az az eleme, hogy a nemeket polaritásként, illetve természeti dichotómiaként kezelje. A feminista álláspont minden efféle megkülönböztetést tévedésnek minősít. Rámutat továbbá, hogy a nők társadalmi megítélését napjainkban is erősen meghatározzák a jellegzetesen a férfiuralmat tükröző intézményrendszerek által támogatott sztereotípiák, és a civilizációnkban tapasztalható nőimádat mögött szintén a női fétisek iránti maszkulin rajongás bújik meg. (Máté J. György: Készíts salátát (Jazz, történet, kritika) című könyvéből adunk közre részleteket. - a szerk.)