fbpx

Lemezajánlók

Ötvenöt évvel a tenorszaxofonos halála után se vitatható, hogy zenéjének és személyének egyedülálló kultusza van. Kultikus tisztelete korántsem csupán a kiemelkedő muzsikusnak szól; a jazz történetében páratlan kanonizáció csak részben esztétikai természetű. Zenéje, különös tekintettel utolsó éveinek alkotásaira, vallásos áhitat tárgya is. Szerzeményeinek és előadásainak spirituális ereje magyarázza, miért lett a negyvenéves korában meghalt muzsikus a San Francisco-i St. John William Coltrane African Orthodox Church védőszentje.

A neves trombitás mögött igazán hosszú és termékeny pálya áll, amiről bárki meggyőződhet, ha csak kicsit is utánanéz a neten. Volt ideje rá, hiszen jóval túl van a nyolcvanon, de rendkívül aktív ma is. Hogy ki mindenkivel játszott azt is könnyű számba venni a róla szóló információhalmazban. Éppen ezért (is) érdekes, hogy tőle – az utóbbi évtizedekben nem megszokott módon – új albumát kizárólag honfitársaival, azaz „talján” művészekkel készítette.

Nagy érdeklődéssel hallgattam meg a fekete amerikai énekesnő lemezét. Különlegessége nemcsak abban rejlik, hogy az 1962(!)-ben elhunyt Dinah Washington „reinkarnációjának” tűnik, de a számok felében a mai technika segítségével Melanie Charles együtt szerepelhet a jazztörténet olyan díváival, mint Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan, Betty Carter, és akire egész habitusával hajaz: Dinah Washingtonnal.

Sosem szűkölködött a magyar jazz nagyszerű zongoristákban. És nem is fog, mert a fiatal, feltörekvő zenészgeneráció is bővelkedik nagyszerű pianistákban. Talán Liszt szelleme lebeg a hazai zongoristák szcénája felett? Mert a lengyel jazz zongoristák körében fontos referenciatétel, hogy tud-e, sőt, szokott-e Chopin-t játszani az illető. Akinek nincs Chopin feldolgozásokat tartalmazó lemeze, az nem is számít. Andrzej Jagodinski még magasabbra emelte a tétet, hiszen ő 1999-es dupla Chopin CD-jén a klasszikus zenész, és híres Chopin-specialista Janusz Olejniczakkal is játszik néhány darabot a nagy zeneszerzőtől.

Úgy tűnik, hogy a neves énekes nem tartozik a babonás amerikaiak közé. Korábbi úti beszámolókban olvashattuk, hogy Amerikában voltak olyan hotelek, amelyekben a babonás vendégek miatt nem volt 13-ik emelet… Nem tudom, hogy’ állnak ilyen vonatkozásban manapság az óceánon túl, de Curtis Stigers nem sorolta át tizenharmadik stúdióalbumát, hanem büszkén vállalja a lemez kísérő füzetében, amelyet ő maga írt tavaly ősszel.

Van Kafkának 1917-ből egy örökbecsű reflexiója arról, hogy leopárdok törnek be egy szentélybe, és az utolsó cseppig kiisszák a vizet az áldozati korsókból. A hívők (nyilván) elképednek vagy felháborodnak. Az eset még jó néhányszor megismétlődik, míg végül elfogadottá válik, majd része lesz a szentélyben szokásos ceremóniának.

Ornette Coleman jelentőségét a jazz történetében mindenki ismeri, aki kapcsolatba került a műfajjal az elmúlt hét évtizedben. Első lemezei az 50-es évek legvégén jelentek meg és óriási feltűnést keltettek, mint a kritikusok és a „szakma”, mind pedig a közönség körében. Most mindenki hozzájuthat a korszakalkotó felvételekhez.

Bántóan keveset tudunk a görög jazz jelenéről (és múltjáról), pedig némi internetes kutakodás után kiderül, az Akropolisz árnyékában is virágzó jazzélet folyik nívós együttesekkel és nemzetközi mércével mérve is jelentős szólistákkal. A legismertebb görög hangszer, a lantfélék családjába tartozó hosszú nyakú, általában pengetővel megszólaltatott buzuki ugyan ritkán kap szerepet jazzkontextusban (kivételt jelentenek például Nina Simopoulos lemezei), viszont a gitár annál népszerűbb jazzhangszer, melyet szólóban és együttesben egyaránt nagy sikerrel alkalmaznak görög muzsikusok. Közéjük tartozik a kitaposatlan művészi ösvényeket járó negyvenkét éves Giorgos Tabakis is.

Számomra a megmondóemberi állapot most nem játszik! Kritikusi életem folyamán ugyan volt néhány alkalom, amikor értékítéletet mondtam egyes zenészek megjelent lemeze vagy koncertje után, de erre a „hibámra” nem szívesen emlékszem. Nem vagyok ugyanis híve annak, hogy ledrongoljam egy szuverén alkotó aktuális érzelmi állapotát tükröző alkotást – amennyiben persze elfogadjuk az esztétika ezirányú tételeit. Sokszor inkább hallgatok vagy esetleg „érted haragszom, nem ellened” hozzáállással mondok el egy-két észrevételt. Mint ahogy most is…

Összesen tizenhat kompozíciót talál a hallgató a norvég trombitás Arve Henriksen és az erdélyi gitáros Emil Gherasim Opaque Lights című lemezén. Henriksen elsősorban korántsem érces, inkább a fuvoláéhoz hasonlóan lágy trombitahangjáról ismert, Gherasim - művésznevén Fluidian - pedig olyan gitáros, aki a zenei minimalizmus és az úgynevezett „hangfestés” mellett kötelezte el magát.