Nemrég értem haza Lattmann Béla temetéséről. Sajnos, a nagy zenészek felett is eljár a kérlelhetetlen idő, de az ő esetükben emlékük nemcsak a családjukban és a barátaikban, hanem a tanítványaikban is tovább él, nem beszélve a sok-sok emberről, akiket megérintett a művészetük.

Úgy gondolom, a fájdalmas búcsú méltó volt Bélához. Rengetegen eljöttek, zenésztársak, tanítványok, barátok és ismerősök, tisztelők az életút minden periódusából. Dorog város saját halottjának tekintette Bélát, a szertartás ünnepélyes, emelkedett hangulatú, ugyanakkor szívszorítóan személyes is volt. László Attila, a legközelebbi zenésztárs megrendítő búcsúztató beszédében, azt hiszem, mindent elmondott, ami zeneileg és művészetileg fontos. A szertartás végén megszólalt egy magányos szordínós trombitahang. Fekete István játszott szívbemarkoló búcsúdalt egy fájdalmasan rövid, ugyanakkor nagyívű élet emlékére.

Igaz, Béla elvesztésekor írtam már egy nekrológ-félét, de már akkor is úgy gondoltam, hogy ő jelentős, meghatározó alakja volt a mai magyar jazznek, ezért csokorba gyűjtenék még néhány kis mozaikkockát az életéből. A zenéje, az életműve ott van a lemezeken, felvételeken, filmeken, de hogy milyen ember volt ő valójában, azt próbálnám ezekkel az epizódokkal felvillantani.
Ha időrendet szeretnék tartani, kezdjük az elején. Nem tudom, a zenésztársak, növendékek tudták-e, hogy Béla – bármilyen furcsa is ez - úgy kezdett el zenélni, hogy otthon a szülei mit sem tudtak erről a tettéről. Dorogon nagyszerű zeneiskola működött már akkortájt is, és a kisiskolások részére minden tanév elején megjelentek a zeneiskola vezetői és elmondták nekik, hogy aki kedvet érez a zenetanuláshoz, az beszélje meg a szüleivel a dolgot, és ha mindketten beleegyeznek a dologba, akkor itt a jelentkezési lap, szeretettel várják a zeneiskolában. Béla családja muzikális volt, édesapja, Józsi bácsi egy katasztrofális állapotú és hangú ősöreg lemezjátszón folyton a régi német repülős indulókat, a Fliegermarsch-ot és a többi híres dalt nyúzta, ekkortájt nem tudtam úgy elmenni hozzájuk, hogy éppen ne ezek a pattogó indulók valamelyike áradt volna a lakásuk ablakából.
Béla is megkapta az iskolában a jelentkezési lapot és ott helyben eldöntötte, hogy jelentkezik. Másodikos elemistaként pedánsan kitöltötte az okmányt és leadta a zeneiskolában, ahol mondták neki, hogy akkor holnaptól már jöhet is. Így alakult, hogy Béláról csak 1-2 héttel később tudták meg a szülei, hogy a fiuk zenét is tanul. Nem mintha baj lett volna ebből, mindketten támogatták Bélát ebben a törekvésében, csak éppen nem egy szokványos pályakezdés volt ez.

 Horváth Péter - zongora, Lattmann Béla - basszusgitár, Szende Gábor - dob és Muck Ferenc - szaxofon, Dobó Katalin Gimnázium

Ugyan 1979-ben Béla még zongoraszakos főiskolás volt, de ekkor már teljesen a jazzre koncentrált. Éjjel-nappal gyakorolt a nagybőgőn, és ő is alaposan és becsülettel megküzdött az ifjú jazz-zenészek démonaival, a hangszer lehetőség szerinti legjobb megszólaltatásával és az egyéni hangzás kialakításával. A zeneelméletet, összhangzattant és a többi alapvető dolgot mindig is vágta, ekkorra már csak a hangszer és a sound maradtak meghódítandók. Minden alkalommal erről magyarázott: „Nem tudok bőgőzni, nem szól a hangszer, mi a francot csináljak most?" Közben pedig megszállottként gyakorolt. Az akkori internet és YouTube-mentes világban csak nagy ritkán tudott használható hanglemezekhez, felvételekhez jutni, de ezeket rongyosra hallgatta. Aztán évekkel később, már Berkes Balázs növendékeként egyszer csak azzal jött, hogy képzeljem, megvan a sound, megvan az a hangzás, amit azóta keresett, hogy elkezdett bőgőzni. A zenén kívül természetesen még a lányok is érdekelték, de velük nem volt egyszerű zöld ágra vergődnie, ugyanis amikor Béla odament valamelyik csajhoz, és a képzeletbéli nagybőgőn játszva Ron Carter és Eddie Gomez figcsiket énekelt a teljes sokkban lévő lánynak. És ha mindez még nem lett volna elég, mindeközben pedig össze-vissza táncolt a járdán, aztán hirtelen megállt valami hülye pózban és ráförmedt a lányra: „Vigyázz, mert hengerel a Ron Carter”, majd folytatta az esőtáncot és a motívumok dúdolását a teljesen ledöbbent lánynak.

Ugyancsak 1979-ben elhívtam Bélát az egyik koncertre. A Marczibányi tér felé menet a Lövőház utcában feltűnt nekem egy előttünk néhány méterre sétáló, gitártokot cipelő fiatal srác, akit akkor már bizonyos koncertekről, no meg az országos ismertséget hozó Ki Mit Tud? vetélkedőn feltűnt és egyenesen a döntőig jutó Kaszakő együttes vezetőjeként azonosítottam, ő volt László Attila. Milyen érdekes lehetett volna, ha mondtam volna Bélának, jól nézze meg ezt a srácot, mert ő lesz a zenei életének legfontosabb társa, partnere, satöbbi. De nem mondtam semmi ilyet, nem rendelkeztem jövőbe látó képességgel. De tény, Béla ekkor látta először Attilát, bár interakció még nem történt, csak kicsivel később ismerkedtek meg a konziban.

 Horváth Péter - zongora, Lattmann Béla - basszusgitár, Szende Gábor - dob, László Attila - gitár és Horváth Kornél - ütőhangszerek

A következő mozaikban kapcsolódik össze a két elhunyt zenész, Kőszegi Imre és Béla története. Valamikor 1980-ban vagy tán 1981-ben a budapesti Belváros egyik ikonikus helyén, a Pilvax kávéházban jazzklubot nyitottak. A nagy eseményre az all stars felhozatalból is a legeslegjobbakat kérték fel, Szakcsi Lakatos Béla zongorázott, Pege Aladár bőgőzött (volna) és Kőszegi Imre dobolt. Igen ám, de a magyar jazz két fekete öves összeveszője közül az egyik, Pege Ali a nyitónap délelőttjén éhgyomorra összeveszett mindkét zenésztársával, és mérgesen közölte, hogy ő soha többet nem játszik velük. Ilyesmi előfordult már a világtörténelemben, Pege Alival pedig gyakran, de azért mégis kellemetlen néhány órával egy nagy sajtótámogatással beharangozott megnyitó előtt leborítani a színről. Szerencsére, előző este egy kisebb jazzfesztivál volt az akkori Közgázon, amelyen Lattmann Béla is fellépett valamelyik zenekarral. Kőszegi Imi is éppen ellátogatott erre a koncertre (arra már nem emlékszem, hogy játszott is, vagy csak nézőként volt jelen), és említette Szakcsinak, hogy a tegnapi koncerten bőgőzött egy új gyerek, akit ugyan nem ismer, de megszólal a hangszer a kezében, baromi jó a time-ja és meglepően jól kísér. Szakcsi erre bólintott, így az esti megnyitón a Szakcsi Lakatos Béla, Lattmann Béla, Kőszegi Imre Trió játszott. Lattmann Béla gyakran emlegette, hogy számára ez volt a világrajövetel, itt kezdődött az ismertsége, hiszen a megnyitón a teljes magyar jazzélet minden fontos képviselője megjelent, továbbá ott poharazott az akkori sajtó zenéhez értő része is. Béla azt is hozzátette mindig, hogy az est során Szakcsi és Kőszegi nem voltak vele kíméletesek, úgy megforgatták, hogy azt sem tudta, mi merre, hány méter. De az ismert mondás szerint teher alatt nő a pálma, így esett meg, hogy a másnapi koncerten is ebben a felállásban játszottak, majd még utána is, sokszor. Béla azt is hozzátette a történethez, hogy mindezért nagyon hálás volt mind Szakcsinak, mind Kőszeginek, mert egyfelől, bevállalták a nagy presztízsű megnyitón való fellépést az eddig ismeretlen újonccal, másrészt végig egyenrangúként kezelték, ami számára óriási elismerést jelentett.

A Petőfi Sándor utcai Építők Műszaki Klubja, az Ybl klub kultikus hely volt a magyar jazz történetében, igazából ez volt „A jazzklub” akkortájt a hetvenes-nyolcvanas években. Csütörtökönként 18-tól 21 óráig szólt itt a jazz, megannyi legendás koncert történt ebben a klubban, sajnos, ezek az egyedi és egyszeri zenék is nyom nélkül tűntek el, mint maga a klub. A „Petőfi Sándor utcában” az is jó volt, hogy – hasonlóképpen a mostani Budapest Jazz Club hozzáállásához – ez a klub is bátran teret adott a fiatal, feltörekvő zenészeknek. Magam is itt hallottam játszani az akkori fiatalok javarészét. Csak még egy mondat a helyről: a későbbi, még a Múzeum utcai BJC kialakításához hasonlóan, a balladák, lassú számok igencsak igénybe vették mind a zenészek, mind pedig a közönség tűrőképességét, ugyanis a teremmel egybenyitott söntésből a söröskriglik csörömpölése simán überelte a Body and Soult, meg a többi szépséges lassúságot. Amikor Béla elkezdte a jazzkonzit, pillanatok alatt elterjedt, hogy a Pege Ali – Berkes Balázs – Vajda Sanyi szentháromság mellé bejelentkezett egy új fiú is. Hirtelen gyűlni kezdtek a koncertmeghívások, fellépések, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Béla még csak pár hete kezdte el a jazztanszakos tanulmányait, és a tanárain, meg néhány jazzlegendán kívül csak az osztálytársait ismerte. Az egyik csütörtökön a zseniális Füsti Balogh Gábor a Kis Rákfogó alapjaira épülő zenekara játszott, Füsti zongorázott, Tony Lakatos szaxizott, és ha jól emlékszem, talán Jotisz Panajotis gitározott. Lakatos ’Kis Pecek’ Lacika éppen nem ért rá, őt Balogh ’Szivacs’ Jenő helyettesítette a doboknál. Valamiért Kunu Laci sem tudott eljönni, így Füsti Bélát hívta el a koncertre. Ott ültem a második sorban, baloldalt, pont a zongora és a nagybőgő közti székek egyikén. Béla csak Tónit és Füstit ismerte a zenekarból, a többieket nem. A dobosról is csak a becenevét hallotta ekkor még. A harmadik szám egy lassú darab volt, a gitárszóló alatt Füsti odaszólt Bélának: „Te, szólj már a Jenőnek!” Béla egy pillanatra kizökkent az együttmuzsikálás okozta másállapotból és riadtan visszakérdezett: „Ki az a Jenő?” Na, Füsti ekkor majdnem lefordult a zongorától, szó szerint a térdét csapkodta a nevetéstől. A koncert után a rá jellemző örök csipkelődéssel és egyben nem kevés szarkazmussal gyakran megkérdezte Bélától, hogy ismeri-e a többieket, akik mellette állnak a színpadon, mert ha nem, akkor szívesen bemutatja őket.

Egy másik pillanatkép, szintén a Petőfi Sándor utcában László Attila, Snétberger Feri és Gadó Gábor – micsoda egyszer volt felállás! – gitároztak, Béla bőgőzött. A végén a közönség egyszerűen nem akarta leengedni a zenekart a színpadról, de akkortájt szigorú szabályok vonatkoztak a zárásra, muszáj volt befejezni a bulit. Jó volt látni az ifjú titánokat, amint szembesültek a közönség szeretetével.

Eszembe jut, amikor szintén ebben az időszakban, talán 1981-ben kölcsön kaptam Keith Jarrett: Sun Bear Concerts című 10 db LP-n kiadott japán szólózongora koncertjeit, fantasztikus felvétel. Szóltam Bélának, hogy azonnal jöjjön fel hozzánk és hallgasson bele ebbe a csodálatos zenébe. A lemez a Kyoto koncerttel kezdődik. Elindítottam a lemezjátszót és valamiért kimentem a szobából. Amikor néhány perccel később visszatértem, Béla az ágy szélén fekve hallgatta Jarrett varázslatát, és közben folytak a könnyei.

Oscar Peterson & The Bassists című 1977-es felvételét a Montreux-i Jazz Fesztiválról a dorogi ócska rádiónkon hallgattuk késő este. Ezen a felvételen Oscar Peterson mellett két bőgős játszik, Ray Brown és NHOP, csak így, hármasban jamelnek. Ezután Béla hetekig csak ezt a felvételt emlegette. Persze, közben jöttek a basszusgitárosok is, akiket világítótoronyként állított maga elé Béla, időrendben Anthony Jackson, Stanley Clarke, Jaco Pastorius. És valahol utánuk lassan felbukkant Lattmann Béla is.

A nagy amerikai legenda, George Duke koncertezett a MüPában 2009-ben a Budapest Jazz Orchestra vendégeként, a rockosabb számokban Béla basszusgitározott. A koncert után láttam, amint Duke megöleli Bélát és élénken gesztikulálva mondott neki valamit. Később Béla elmesélte – nem eldicsekedett vele, mert sohasem volt egy önfényező ember, hanem csak egyszerűen elmondta – hogy Duke nagyon megdicsérte a játékát. Ez az elismerés Bélának sokkal többet jelentett, mint bármilyen más kitüntetés, vagy díj.

  bal felső kép: Tommy Campbell, Lattmann Béla; bal alsó kép: Lattmann Béla és Victor Bailey; jobb felső kép: Lattmann Béla és Victor Bailey között Dean Brown áll; a jobb alsó kép: László Attila, Ilaiyaraaja, Nagy Jancsa, Lattmann Béla és Németh Feri.

Nem jazz, de jellemző. Lattmann Bélával sok mindenben megegyezett az ízlésünk. Ha az egyikünk javasolt valamilyen zenét, könyvet, filmet stb., akkor az többnyire a másikunknak is tetszett. Bár nem vagyok nagy filmfogyasztó, egyszer javasoltam Bélának, hogy nézzük meg Ingmar Bergman akkor frissen bemutatott Kígyótojás című filmjét a Puskin moziban. A film remekmű, de engem borzalmasan megviselt. A film végén összeszorult gyomorral kotródtam ki a moziból, Bélát is alig vettem észre, amint lehajtott fejjel ott bandukol mellettem. A Kossuth Lajos utcán mentünk az Erzsébet híd felé, mindketten a flasztert bámulva, totál magunkba roskadva. Már a Petőfi Sándor utcánál tartottunk, amikor Béla meglökte a karomat és tőle egészen szokatlan, halk, vékony hangon azt rebegte: „Te, milyen filmre hoztál engem?” Csak bámultunk egymásra, aztán kényszerűségből egyszerre tört ki rajtunk a nevetés. Még bementünk az akkor virágkorát élő Mézes Mackóba sonkás, tormakrémes molnárkát enni, de akkor ez a finomság sem segített a lelki állapotunkon. Voltak további közös filmélményeink is, de azoknál már mindketten óvatosabbak voltunk.

Hármasban, egy dorogi barátunkkal végig barangoltuk és autóstopoltuk a Balaton-felvidéket, kerti asztalon aludtunk, aztán az akkori esztergomi barátainkkal éveken át heteket sátoroztunk a Bükkben és a Szigetközben. Fölmásztunk a Dorog környéki, az elhagyott bányák mementójaként álló aknatornyok tetejére, a Gerecsében sziklákon egyensúlyoztunk, még abba a buliba is együtt mentünk, ahol megismertem a feleségemet. Rengeteg jobbnál jobb kalandunk volt mindenfelé, de bármit is tettünk, bármi vette is éppen körül Bélát, mindig és mindenütt ott szólt a lelkében a jazz.

Volt egy időszak, amikor Béla úgy 17-18 éves lehetett, és ekkor kapta kölcsön tőlem a Winnetou című ifjúsági indián kalandregényt. Ezt a könyvet inkább fiatalabb korban szokás olvasni, de Bélát ez nem zavarta.  Innentől kezdve bárkivel, bármiről esett szó, Béla a könyvből kiollózott indián „szakkifejezéseket” alkalmazott. El lehet képzelni, hogy milyen elképedten bámultak a buszmegállóban álló, mit sem sejtő emberek, amint meghallották Bélát, aki észrevett egy jó csajt és odafordult hozzám: „Uff! Milyen jó squaw lovagol ott a musztángon. Biztos szárított medvetalpat fog vacsorázni a tipijében.” Nagy látvány volt, még a legutóbbi beszélgetéseink során is szóba kerültek ezek a történetek.

A feleségemék révfülöpi hegyoldalban álló vityillójában hédereltünk meglehetősen mostoha körülmények között. Gabi, életem párja ettől függetlenül finom levest készített reggelire. Ócska kempingszékeken ültünk, ráadásul az udvar is lejtett. Béla már nagyon éhes volt, folyton Gabit piszkálta, hogy mikorra készül már el „az a középszerű leves” és azonnal elhappolta az első adagot a fazékból. Mindössze azt nem kalkulálta be, hogy a lejtőn oldalt ülve, kezében a forró levessel meglehetősen korlátozott a mozgásszabadsága. És mint a filmekben történni szokott, a kempingszék szép lassan, ámde biztosan dőlni kezdett. Bélában tudatosult, hogy itt behatároltak a lehetőségek, kétségbeesetten nézett ránk, a forró levest pedánsan eltartva magától, úgy eldőlt, mint a kuglibábu. Egyébként jól csinálta, mert nem forrázta le magát.

1981. január 18-án Klotildligeten vendégeskedtünk a feleségem nagyszüleinél. Tél volt, éppen komoly hó borított mindent. Béla kitalálta, hogy jó lenne szánkózni a falu fölötti Nagy-Kopasz hegyen. Nem lehetett eltántorítani, pedig már indultunk volna vissza Dorogra. A sufni mélyéről nem kevés munkával kibányásztunk egy ősrégi, öntöttvas vázú, így dögnehéz szánkót. Nagy nehezen fölértünk a hegycsúcsra, tényleg jártányi erőnk sem sok maradt a nehéz szánkó miatt, amely valamiért egyáltalán nem akart csúszni, hanem jól látható rozsdás csíkokat hagyott magunk mögött. Lehet, hogy a hó sem volt ideális állapotban, de ezt nem vettük figyelembe akkor. Béla egész úton fölfelé arról magyarázott, hogy milyen jó lesz majd leszáguldani a hegyről. Miután kigyönyörködtük magunkat a szép kilátásban, mindhárman ráültünk a szánkóra a meredek tetején, és próbáltunk elindulni lefelé, de nem történt semmi. A szánkó olyan volt, mint a makacs öszvér, egyszerűen nem akart csúszni még lefelé a meredek hegyoldalon sem. Nagy nehezen tudatosult bennünk, hogy itt most nem lesz száguldás, aztán, mint a vert sereg, szégyenszemre lefelé is végig húztuk a szánkót hazáig. Azóta, ha telente éppen havazott és összefutottunk valamelyik koncert előtt, mindig megkérdezte, hogy megyünk-e egy jót szánkózni?

Néhányszor elvittem repülni Bélát. Imádta. Az egyik alkalommal a hátsó üléssorból fényképeztem, Bélát beültettem a másodpilóta helyére, és a gép kapitánya megengedte neki, hogy két órán át ő vezesse a gépet. A teljes Észak-Dunántúlt végigrepültük a Balatonnal és még tengernyi látnivalóval együtt. Béla azt mondta a leszállás után, hogy az élete egyik legnagyobb élménye volt ez a repülés.

Másik alkalommal egy reggeli, a Farkashegyi Repülőtérről történő felszállás a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán egész délutánig halasztódott. Béla hátul ült a Cessnában. Szokás szerint levett ajtóval repültünk. A Bükkben és a Mátra-vidékén keveregtünk. Igen ám, de aznap este 19:00 órakor Bélának találkozója volt Berki Tomiékkal az Aquincum hotelnél, ugyanis éppen a Sziget Fesztiválion játszottak. A késés miatt már a repülés elején látszott, hogy elég necces lesz a visszaérkezés időpontja, pláne, amikor kiderült, hogy Béla gitárja, az erősítő és a fellépő nadrágja Pilismaróton van a hétvégi házukban. A fedélzeten azonnal vésztanácskozást tartottunk, és hosszas ötletelés után oda jutottunk, hogy nem közvetlenül Farkashegyre megyünk vissza, hanem előtte teszünk egy kitérőt Esztergomba, ott is van reptér, ráadásul Pilismarót onnan csak pár kilométerre fekszik. Felemelkedtünk 4000 lábra, a motort alapjáratra szabályoztuk, hogy a nyitott ajtó és a bömbölő motorzaj mellett, ha ordítva is, de lehessen telefonálni. Béla felhívta Irént (a felesége - a szerk.), hogy most éppen egy repülőgépen tartózkodik, és ha lehet, hozza el a dolgait Pilismarótról az esztergomi reptérre. Irén hitte is, nem is, de amikor leszálltunk Esztergomban, ott állt a hangár előtt a gitárral, az erősítővel és a messziről sárga rongynak, látszó fellépő gatyával. Ekkor további problémaként kiderült, hogy az erősítő is csak komoly műszaki trükkök árán fér be a Cessna kis csomagtartójába, ezzel is elment tíz perc. A gitár Béla ölében utazott Farkashegyig. Onnan rohanás a találkozóra, Béla mindössze öt percet késett. Amikor a többiek kérdezték a késéről, elnézést kért és előadta a történetet, hogy repülőgéppel kellett elhozni a cuccait, de ezt senki sem hitte el a zenekarból. Mondták is neki, hogy legközelebb valami életszerűbb történetet találjon ki magyarázatként.

Tengernyi emlék, ahogyan írom ezeket a sorokat, mintha egy filmtekercset néznék, egyre csak további közös történetek sora villan fel előttem.

Nem személyes emlék, de ide kívánkozik még végezetül, mert Bélára jellemző tipikus történet. A temetés utáni baráti beszélgetés közepette Béla régi iskola-, majd zenésztársa Flier Edit, a nagyszerű zongoratanárnő mesélte, hogy a klasszikus konzis időszak végén, amint Béláék a klasszikus zongoratanulmányok mellett már javában ’dzsesszeltek’ Győrben, egyszer megkérdezte tőle: „Te honnan tudsz így improvizálni?” Mire Béla ránézett, várt egy kicsit, majd mosolyszikrákkal a szemében így válaszolt: „Hát, csak egyszer lefújta a szél a kottákat a tartóról, így muszáj volt valamit játszanom.”

 László Attila Quartet: László Attila, Oláh Kálmán, Lattmann Béla, Kőszegi Imre; bal alul Pallai Péter, 2005

Végül, találtam egy fényképet, amely kapcsolódási pontot ad a közelmúltban eltávozott barátaimról. A Nyitott Műhelyben 2005. június 3-án a Harmónia által szervezett koncert, amelyen a László Attila Quartet játszott a László Attila, Oláh Kálmán, Lattmann Béla, Kőszegi Imre összeállításban. Ezen a koncerten ismerkedtem meg Pallai Péterrel, ő is látszik a képen.
Szomorú, hogy három nagyon különböző habitusú, de a magyar jazzért mindhárman megszámlálhatatlanul sokat és jót cselekedett óriási egyéniség hagyott itt bennünket egészen rövid idő alatt. De sajnos, így történt, ezért emlékezzünk mindhármukra, méltón, megérdemlik.

 Lattmann Béla, Sztraka Ferenc, Csanyi Zoltán

Fotó: Sztraka Ferenc, László Attila archívum