A több mint félévszázad óta Németországban élő muzsikus hatvan éven át volt a pódiumon. Sokoldalú tevékenysége során mindig hangsúlyozta magyarságát és ez a művészetében is tetten érhető volt. Számos magyar kompozíciót tűzött műsorára, saját szerzeményeiben is felbukkantak a magyaros motívumok.

„Hivatásos jazzrajongó”-ként én is csatlakozni kívánok a megemlékezők táborához.

Az, hogy egy Zdenek nevű prágai jazzrajongóval már évek óta levelezésben voltam biztosan döntő szerepet játszott abban, hogy vállalva a sokórás vonatutazást feleségemmel együtt elmegyünk a II. Prágai Nemzetközi Jazzfesztiválra. Nem is csalódtunk, mert még a vártnál is sokkal érdekesebb és eredményesebb volt az első külföldi fesztivállátogatásunk.

A jazz aranykorának minősíthető, a világháború utáni évtizedekben számos jazzkoncertet rendeztek a legendás épületben Ella Fitzgeraldtól Duke Ellingtonig, Oscar Petersontól Miles Davisig. Ezek közül sokat hanglemezen is megjelentettek. Nos, ebben a patinás teremben voltam résztvevője annak az óriási sikerű koncertnek, amelyet a világhírű bőgős, Charles Mingus nagyzenekara adott 1996. október 14-én. Mingus ugyan sok évvel korábban elhunyt, de a különleges zenei világát képviselő együttes tovább folytatta missziónak mondható tevékenységét, Mingus páratlan zenei örökségének gondozását.

Aligha kell bizonygatnom, hogy mennyire kiéheztünk már az élő zenére. Rám aztán biztosan érvényes ez, hiszen aki olvassa az írásaimat, szinte már unhatja a befejező szlogenemet, mely szerint „az élő zenét semmi sem helyettesíti”. Nos, kedden estére meghívást kaptam a Háló klubestjére, ami persze live stream adás okán zártkörű rendezvény volt, de örömmel rohantam, mert utoljára október 25-én a Hajdu Klára Quartet koncertjén volt részem élő jazz élményben!

Alighanem egyetért velem akár a világ jazztársadalma is, hogy a félévszázada, pontosan 1971. január 1-én, Chicagóban született ikonikus jazzmuzsikus a tenorszaxofon legnagyobb művelőinek igen szűk elitjébe tartozik. Mi több még a nádfúvós hangszerek közül olyan további instrumentumok mestere is, mint a szopránszaxofon vagy a basszusklarinét.

Az Echoes of Swing nem a lemez fantáziacíme, hanem egy német zenekar megnevezése, akik mindenki által befogadható zenét játszanak ezúttal a kies Elmau kastélyában, mégpedig 2018-ban, a karácsony előtti napokban. Mi több, egy kitűnő, bár kevésbé ismert amerikai énekesnő szerepel minden dalban, ami csak emeli az ünnepi hangulatot. Előrebocsáthatjuk, hogy a sok „önmegvalósító” produkció között azért jól esik egy ilyet is felfedezni, és kellemes ráhangolódást jelent a karácsonyi ünnepkörre.

Többször értekeztem már arról, hogy a gyengébb nem uralkodik a jazzvokálban. Ezt a véleményemet változatlanul fenntartva, érdekes, hogy az utóbbi hónapokban több férfiénekes lemezről volt/van szerencsém írni. Nos, vagy az a helyzet, hogy több ilyen lemez jelent meg mostanában, vagy pedig én választok ilyeneket, amikor lehetőségem van rá.

Kiváló lemez, a svéd jazz tisztelgése (Sir) Paul McCartney előtt. Három olyan jazzmuzsikus, akik egyenként is igazi karriert építettek fel: a ma már hatvanon túli gitáros, Ulf Wakenius, aki tíz évet töltött az Oscar Peterson Quartetben, Lars Danielsson, aki  máig is az egyik legfoglalkoztatottabb európai bőgős, számtalan kiemelkedő projekt (és lemez) szereplője, valamint Magnus Öström, aki a világhírű E.S.T. dobosaként lett ismert.

Napjaink erősen megváltozott művészeti világában (amelyben persze elsősorban kedvenc műfajunkra /is/ gondolunk) a vokális jazz nem tartozik olyan mértékben a közönség által favorizált kategóriába, mint hajdanában. A „gyengébb nem” képviselői közül még mindig sokkal többen lépnek a világot jelentő deszkákra (gondoljunk csak a hazai énekesnő-dömpingre), a férfiénekesek viszont sokkal mostohább megítélés alá esnek. Így aztán a nyugati világban is jó, ha negyedannyi kiemelkedő „male singer” akad, mint a „female” kategóriában.  Azért egy kiemelkedő kivétel akad: Gregory Porter!