A huszonnyolcszoros Grammy-díjas, akit nyolvanszor jelöltek Grammy-re, az egyik legnagyobb befolyású zenész és producer volt, többek között zeneszerző, producer (film, TV és lemez), hangszerelő, karmester, lemezcég vezető, magazin alapító és nem mellesleg trombitás, időnként zongorista is. Mestere volt a különböző stílusú zenék ötvözésének, új hangzások keverésének, mind pop, soul, klasszikus zene, jazz, hip-hop, vagy akár az afrikai és brazil zene fúziója.

A Berklee-n tanult, majd trombitásként vált ismertté Lionel Hampton és Dizzy Gillespie zenekaraiban, de dolgozott együtt Miles Davisszel is. Világhírre 1985-ben tett szert, mikor összegyűjtötte az akkori legnépszerűbb amerikai énekeseket és felvették a „We are the World” című kompozíciót, aminek társszerzője volt, és amivel az Etiópiában pusztító éhínségtől szenvedőknek gyűjtöttek pénzt. Nevéhez köthető több zenész felkarolása, nemcsak a jazzben, hanem popzenében is.

Barack Obama mondta Quincyről: „Figyelemre méltó karrierjének minden szakaszában ő volt az első. Ő volt valaki, aki mindenki más előtt belépett azon az ajtón. Valójában Quincy áttörte a korlátokat a zeneiparban, és ő lett az első magas szintű fekete vezető egy bejáratott nagy lemeztársaságnál, amikor 1961-ben a Mercury Records alelnöke lett. A filmes korlátokat is áttörte azzal, hogy a jazz és soul elemekkel újjáélesztette a filmipart.”

Egyszer járt hazánkban, 2018-ban, amikor világsztárokkal és magyar művészekkel ünnepelték a 85. születésnapját a Get Closer programiroda szervezésében.
A Get Closer vezetője, Kleb Attila mesél izgalmas és vicces történeteket az egyetlen Q-napi magyarországi koncertről:

Q 
Csak így, egyszerűen: Q
Q, azaz Quincy Jones egy fogalom volt, élő zenetörténet, korszakos zseni. Zenészként is maradandót alkotott, de igazán nagy hatással a modern zenére, hangszerelőként és producerként vált.
Hosszan lehetne sorolni, hogy kikkel dolgozott, kiket fedezett fel, de azt hiszem a kikkel nem sor rövidebb lenne. Elvis, Charlie Parker, Miles Davis, majd Frank Sinatra és Ella itzgerald. Michael Jackson, We Are The World, Jacob Collier, Alfredo Ridriguez…
A szakmát hagyjuk a szakmára.

El nem mesélt történetek

2017 nagyon sűrű, intenzív év volt számomra. Rengeteg munka, kihívás, fáradtság. Elhatároztam, hogy a következő év elején egy hónapra kivonom magam a forgalomból, elmegyek a világ végére feltöltődni. Január végén egy hátizsákkal és a fotós cuccommal elindultam Ecuadorba. Bármennyire is igyekeztem kizárni a hazai dolgokat az életemből, az emailek csak kopogtak a zsebemben. Néha átfutottam, hogy van-e köztük valami fontos, ami nem várhat. Így került a szemem elé az olvasatlan levelek tömege közül egy, ami így szólt: Quincy Jones 85. Ismerős helyről jött, egy olyan ügynökségtől, akikkel sokat dolgoztunk. Kíváncsian megnyitottam, olvastam, hogy júliusban Peruigiában, az Umbria Jazzen lesz egy Q85 gálakoncert, amihez esetleg lehetne csatlakozni. Gondoltam, egy próbát megér. Egy hét múlva már aláírt szerződés lapult a „zsebemben”. A hazaút nagyon stresszesen telt, hiszen olyan vállalást tettünk, amilyet soha korábban, és mint később kiderült, utána sem tettünk. Nagyzenekar, big band, Dee Dee Bridgewater, Richard Bona, John Clayton, Alfredo Rodriguez, Radics Gigi, Andreas Varady és persze Q.

Érkeztek a kották, összeállt a zenekar. És érkeztek a kívánságok is. Private Jet Perugiából, napi 6 (hat) kiló diétás fagyi, futópad, szobakerékpár. Persze mindezt a Kempinski elnöki lakosztályába. Q július 14-én érkezett, amikorra hivatalos voltam a francia követség rezidenciájára az ünnepi fogadásra. Q, mint a francia becsületrend birtokosa, automatikusan bejárást kap minden ilyen rendezvényre. Még előtte kaptam egy megkeresést az amerikai követségtől, hogy a nagykövet feltétlen szeretne találkozni a mesterrel.

 Fényes Gábor fotója

Megállapodtunk, hogy a lehető legalkalmasabb helyszín és időpont a 14-i fogadás, ahová sikeresen meg is érkeztünk, bár nem volt egyszerű megközelíteni a Csaba utcai kaput a hatalmas SUV-ok között. Mivel ez egy kerti állófogadás, komoly feladat volt széket szerezni Q-nak. Nagy nehezen hozzájutottunk egy fehér, műanyag kerti székhez. Q elhelyezkedett, boldogan fogadta a közös fotót kérőket. Közben arra figyeltem fel, hogy az amerikai nagykövet a testőrök gyűrűjében távozik, úgy, hogy a találkozó még nem jött létre. Átverekedtem magam a tömegen, rohantam az egyik nagy fekete autó irányába. A következő pillanatban már a motorháztetőn feküdtem, ahová a testőrök hajítottak fel. Jeleztem nekik, hogy eszem ágában sincs megölni a nagykövetet, csak a kért és elmaradt találkozó miatt rohantam ki. Pár másodperc múlva már nagy nevetve sétáltunk vissza a nagykövettel, és létrejött a találkozó kettejük között. Alig, hogy végeztek, elkezdődött a program hivatalos része, az ünnepi beszédek. Valaki szépen besétált előre és épp egy-két méterrel, de Q előtt állt meg a beszédet hallgatni. Q intett, hogy szeretne valamit mondani. Odahajoltam hozzá, a fülembe súgta, hogy tereljem el előle a fiatalembert, mert nem látja tőle a tolmácslány lábát, amit meglehetősen szépnek talált.

14-én is zajlottak a próbák, de 15-ére terveztük az igazi összpróbát, amelyiken jelen van az összes meghívott vendégzenész és az összes hazai muzsikus is. Dee Dee-vel kezdett a zenekar, majd vittük vissza a szállóba, hogy Bonával folytassuk. A Kempinski előtt tűzoltóautók állták el az utat. Se ki, se be. Kiderült, hogy elektromos tűz ütött ki épp azon az emeleten, ahol Q is lakott. Ha jól emlékszem, a hetedik vagy nyolcadik volt. Mivel biztonsági okokból ilyenkor a lifteket is lezárják, így gyalog, pizsamában és köntösben kellett lesétálnia a földszintre, ahol a legnagyobb nyugalommal várta, hogy visszatérhessen a lakosztályába. Közben Dee Dee majdnem pánikrohamot kapott, mert a kutyája a szállodai szobában volt, ahova nem engedték be, ahogy Bonát sem, aki fent felejtette a pedáljait. Két ideges zenész az utcán, a mester pedig a lobbyban, pizsamában. Mit lehet tenni ilyenkor? Rögtönözni. Betereltem Dee Dee-t és Richardot a buszba, elmentünk egy jó gulyáslevest és túrósrétest enni. Ennél jobb nyugtatót nem lehetett volna találni. Később kiderült, hogy a Kempinski történetében ez volt az első tűzeset. Mikor, ha nem akkor, amikor életünk koncertjét csináljuk. Az incidens miatt Q már nem tudott próbálni a zenekarral, így vele először csak július 16-án találkoztak a hazai zenészek.

Q-Day, csak így hívtuk egymás között a koncert napját, július 16-át. Reggel kapom a hívást Q stábjától, hogy sürgősen ki kell szaladni Ferihegyre, behozni valakit. Előző este kitalálták, hogy Londonból elhozzák az ott ismert vokalistát, Vula Malingát a koncertre. Sokáig nem értettem miért, de az este mindenre magyarázatot adott. Délután stábfotózás, azaz Q, a vendégek és a nagyzenekar, majd hangbeállás, próba. Ezek számomra a legstresszesebb periódusai a munkámnak, mert az ösztöneim, a hivatásom fotóssá helyeznek, ugyanakkor mindenen rajta kell tartsam a szemem, rohanni kell, ha probléma van.

 Fényes Gábor fotója

Fagyi hegyek az öltözőben, dekoráció, bútorok a helyén. A színpadon is két csinos kanapé, kamerák a helyükön (bár a tűzoltóság odébb helyeztette őket), szinkrontolmács, mert a koncert alatt a számok között Nic Harcourt, a legendás kaliforniai KCRW rádió zenei igazgatója és műsorvezetője sztorizik Q-val. Elképesztő hangulat, a zenészek varázsolnak, Révész Ricsi Dee Dee-vel, Mogyoró Kornél Bonával parolázik a színpadon. Dee Dee csókjaival pirosra festi Q arcát, majd megjelenik a színpadon Vula, aki Michael Jackson slágereit énekli, de úgy... Az aréna felrobban, a közönség a székeiket hátrahagyva táncol. Vége.

Richard Bona és Mogyoró Kornél

Vége. Egy korszak lezárult és egyre felfoghatatlanabb, hogy megcsináltuk, hogy el tudtuk hozni Magyarországra Q-t. A Q-t vissza kéne vonni, ahogy a csapatjátékosok esetében a mezszámot.

Dee Dee Bridgewater és Révész Richárd

Quincy Jones
1933. március 14. Chicago - 2024. november 3. Los Angeles

Fotó: Fényes Gábor, Kleb Attila