A felvételen Ávéd János szaxofonozik. Az évek során egyre határozottabb, robusztusabb zenészt ismertem meg Jánosban. Igazi nagyágyú. Játékában hallani a nagy elődök hatását. Michael Brecker és Wayne Shorter díszítményeit vélem néha felfedezni, de a modern középutas jazzszaxofonozás eszköztárába bele-beleszövi a keleti vagy éppen balkáni díszítményeket is. Ennek Magyarországon már nagy hagyománya van, Borbély Mihály és Dresch Mihály törték ezen a téren az utat. 

A grunge hangzásért leginkább az együttes gitárosa, Komjáti Áron felel. A túlvezérelt gitárhangok, nagy terű zengetők, a gondosan kivitelezett osztinátók idézik az eredeti felvételek hangzását, de meg is haladják azokat. Amúgy a modern jazz gyakorlatában már bevett szokás használni ezeket a hangszíneket, de ezen a lemezen telitalálat. Áron nagyívű szólóival méltó partnere Ávéd Jánosnak. 
A zenekarvezető Varga Bendegúz és a zenekar nagybőgőse Bögöthy Ádám tökéletes modern jazz ritmusszekciót alkotnak. Diszkrét és dinamikus kíséretükkel megnyugtató, mégis izgalmasan mozgalmas szövetet hoznak létre. 

Koncz Kriszta bársonyosan meleg hangszínén előadott dalok sallangmentesek. Frazeálása diszkrét, hajlításai, hangszínváltoztatásai sohasem öncélúak, mindig az adott dal érzelmi töltését hivatottak támogatni.

A lemez koncepciója jól érthető. Az úgynevezett grunge zenei stílus legfontosabb előadóitól dolgoztak át darabokat. Számomra ennek a zenei stílusnak a legnevesebb előadói a Nirvana és a Foo Fighters. Bevallom nem vagyok a grunge szakértője. Amikor elkezdődött ez az irányzat, már elkötelezett jazzmuzsikus voltam, de egyrészt emlékszem jazz-zenésszé válásom előtti rajongásomra az akkori idők, főként angol rockegyütteseiért, másrészt még elvakult jazzrajongásomon is átjött ezeknek a daloknak az ereje, szépsége, így számomra egyáltalán nem volt meglepő, hogy Varga Bendegúz, jazz-zenésszé válása előtti időszakának kedves darabjaihoz nyúlt. 

A modern jazz születésénél a zenészek sokszor a kor népszerű dalait dolgozták fel. Ma ezek a dalok alkotják a jazz-zenészek közös nyelvének, az úgynevezett standardeknek a zömét. Ha a világ egyik legjelentősebb jazz-zongoristájára, Oscar Petersonra gondolunk, évtizedeken keresztül játszotta azokat a dalokat, amelyek gyerekkori kedvenc zenéi voltak. Például Nat King Cole hatása egész pályáján átívelt. A rockzene megjelenésével a közönség inkább pontosan arra a hangzásra vágyott, amit a lemezeken hallott. A lemezjátszók elterjedésével ennek a technikai feltételei adottak voltak, ezért a hatvanas évek végétől szinte alig lett népszerű dalból, pop vagy rock slágerből jazz standard. Voltak kísérletek új standardek kanonizálására, például Herbie Hancock New Standards című lemezei, turnéi bevallottan ezt a célt szolgálták, de kijelenthetjük, hogy az általuk játszott dalok sem lettek a jazz-zenészek közös kánonjának részei.

Manapság érdekes jelenség, hogy úgynevezett cover bandek adják elő a korábbi rockzenekarok repertoárját, pontosan leutánozva az eredeti hangzást, néha még a külsőt is. Mondhatjuk, hogy ez a rockzene klasszicizálódása, hiszen egy klasszikus együttestől is azt várjuk el, hogy többé-kevésbé pontosan interpretálja, mondjuk Beethoven elképzeléseit. Egy jazz-zenész számára viszont ez nem opció. Mi a dalokban lehetőséget látunk. Teret a kreatív energiáink kiteljesítésére. Bendegúzék lemezében éppen ezt a kreatív energiát érzem a legkiemelkedőbbnek. Az újraértelmezés lehetőségét és képességét. Az ismerős dallamok, harmóniafordulatok lehetőséget adnak a biztonságos kiindulásra, de az új hangzások, improvizációk meglepetést okoznak. Nikolaus Harnoncourt ír valami olyasmit, hogy a zenének, és talán minden művészetnek a lényege a megnyugtatás és a meglepetés kellő aránya. Bendegúzék lemezénél ez tökéletesen sikerült. Sok szeretettel gratulálok!

 Fotó: Varga Bendegúz archívum