Régóta figyelem és minden alkalommal megsüvegelem a Harmónia Jazzműhely Jazz Csillagvizsgáló sorozatát, amelyben teret és rangos fellépési lehetőséget ad a feltörekvő fiatal jazzereknek. Szerencsére sok a valóban tehetséges fiatal, az elmúlt évekbéli általam látogatott koncertek közül nem emlékszem olyanra, amely után csalódottan tértem volna haza. Csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy befutott, ismert zenészek esetében viszont már előfordult ilyesmi, szerencsére ott sem sűrűn.

Október 21-én a Harmónia Jazzműhely a programsorozat keretében ismét telitalálattal rukkolt elő, négy fiatal, jelenleg is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének „hallgatóiból” álló szaxofonos eldorádót állított ki a pódiumra. A hallgató szót azért tettem idézőjelbe, mert egyfelől tudom, hogy ez a helyes kifejezés a felsőoktatási intézetekben tanulók esetében, de pont a zenészeknél nem stimmel teljesen a megnevezés, hiszen nyilván hallgatnak rengeteg zenét és értő oktatást is, de emellett – a közönség örömére - nagyon is hallatják az egyre erősödő hangjukat. Így volt ez a mostani koncerten is.
Az 1950-es évekbéli aranykorban váltak szokássá főként a Prestige lemezkiadónál, de másutt is a több szaxofonossal és természetesen a hozzájuk illő kegyetlen ritmusszekcióval készült közös lemezfelvételek. Ezeken a „Blowing Session” meg „Tenor Conclave” és még ki tudja milyen néven illetett, jam jellegű stúdiófelvételeken a jazz történetének nagy szaxofonosai játszottak óriási kedvvel, a mai napig rendszeresen hallgatom ezeket a kortalan, csodálatos lemezeket.

A Budapest Jazz Club színpadán most folytatódott a hagyomány. Balogh Máté szoprán- és altszaxofonon játszott, Vadász Gellért is altón, Nagy Czirok Csaba tenoron, Gergely Edvárd pedig baritonszaxofonon próbálták lefújni a csillagokat az égről. A kísérő ritmusszekció is nagyon rendben volt, a szintén LFZE növendékekből álló Horváth Szabolcs – Suke Sándor – Fazekas Tamás trió remekül szólt végig, komoly, ízes szólókat hallhattunk tőlük, méltán kapott komoly tapsot minden villanásuk.

A koncert előtti hangbeállás is igen érdekes volt, ugyanis a fiatalok mellett két igazi kiforrott nagy muzsikus, emellett valóban nagybetűs „Tanár úr” is jelen volt a Tanszékről. Borbély Mihály és Elek István mindent értő óriási rutinnal adtak zenei ötleteket a fiataloknak. Használható és emellett igen barátságos, vidám hangulatú kommentekkel, instrukciókkal színesítették a műsor részleteit mindketten. Élmény volt hallgatni ezeket a szakmai miniatűröket, az alkotás folyamata mindig izgalmas számomra.

Minden szaxofonos két-két számot játszott szólistaként, illetve mellé becsatlakozott még valamelyik társuk is.

A négy ifjonc mind másként játszott – szerencsére – és egyéni hangot mutattak már most. Nagy-Czirok Csaba kezdett a tenoron. Kiérlelt, szép szólókat nyomott, aztán Gergely Edvárd következett.
Borbély Misitől hallottam, hogy az eredetileg altszaxin játszó Edvárd csak mostanában kezdett baritonozni. Örvendetes, hogy ezen a ritka és nehéz hangszeren milyen ízesen, jó sounddal játszott. Az "On The Sunny Side of The Street" jól szólt a két fúvóssal, tetszett, hogy picit lassabban játszották. A kis cool után jött a nagy hot. Balogh Máté nem éppen a Miles Davis által hangoztatott „a kevesebb több” filozófiát követi (egyébként a Miles zenekarában játszó szaxofonosok, élükön John Coltrane-nel, szintén nem vették komolyan a mágus minimál koncepciós elképzelését, de hát így születtek azok a felülmúlhatatlan felvételek, amelyekre még ma is mindenki mérföldkőként tekint).

Elvin Jones amúgy is uptempós, zúzós "Three Card Molly" című számában Máté igazi hangáradatot varázsolt a szopránon, de a hangdömping nem tűnik erőltetettnek, művészkedésnek, Máté amint belefúj a csőbe, azonnal látszik, hogy egyszerűen szereti és nagyon is tudja cifrázni a zenét. Nagy jövő áll előtte is.

A szünet után Vadász Gellért egy saját, a koncertbe szépen illeszkedő kompozícióját játszotta. A méltán híres Gerry Mulligan-féle "Line for Lyons" ezúttal is gyönyörűen, fülbemászóan szólt, Edvárd mellett Vadász Gellért is nagyszerűen, fantáziadúsan fújt ebben a klasszikusban is.
Hazafelé Irk Réka ismét említette, hogy Máté játéka a fiatal Lakatos Tónira emlékezteti. Ő is nyílt sisakkal, óriási energiákat megmozgatva játszott már tizenévesként is, azóta pedig méltán világklasszissá vált, és még az energiák sem csökkentek a játékában, sőt…

Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy koncertet nem tudok végighallgatni, most a második rész felénél nagy sajnálatomra el kellett hagynom a tetthelyet, de remélem, lesz még alkalmam ismét meghallgatni ezeket a csillogó tehetségű fiatalokat. Mindenesetre ENSz-megfigyelők és egyéb megbízható források jelentései alapján a koncertet záró 2 szám és a ráadás is rendben megvolt.
Antoine-Joseph „Adolphe” Sax bácsi biztosan örült volna, ha megérhette volna az általa megalkotott hangszer négy változatának mostani megszólalását. Remélem, elég hangerővel szólt minden hang.

Balogh Máté – szoprán- és altszaxofon
Vadász Gellért – altszaxofon
Nagy-Czirok Csaba – tenorszaxofon
Gergely Edvárd – baritonszaxofon

Horváth Szabolcs – zongora
Suke Sándor – bőgő
Fazekas Tamás - dob

Harmónia Jazzműhely / BJC, 2024. október 22. 

 Fotó: Sztraka Ferenc