Nos, az én stockholmi utam igazából olyan volt, mintha itthon maradtam volna, se hidegebb, se melegebb nem volt, szóval felejtsük is el az egész első bekezdést, és próbáljunk meg úgy tenni, mintha nem kellett volna valami bevezetőfélét írnom. Utazásom célja a Stockholm Jazz Festival, azon belül is a Djangofestivalen elnevezésű manouche találkozó volt, ahová a Valami Swing zenekart kísértem. Nem zenészként érkeztem, így engem nem kötöttek próbák (a srácok már nem sokkal megérkezésünk után nekiláttak a gyakorlásnak). Rendelkezésemre állt tehát két és fél nap, hogy felfedezzem a várost és…hogy koncerteket látogassak. Így is tettem.

Nos, mégis csak sikerült még egy bevezetőt írnom. De senki ne aggódjon, most már tényleg a lényeg jön. Mi is a Stockholm Jazz Festival? A városi legenda szerint Svédország egyik leghosszabb hagyománnyal rendelkező fesztiválja. Az első évben, 1980-ban még Stockholm Jazz and Blues Festival néven indult, és bár a blues a névből kikopott, a programból szerencsére nem. Harmincegyedik évében is töretlenül népszerű, a város egyik meghatározó kulturális programsorozata. Magáénak érzi idős és fiatal, és ez nem poros marketing szöveg, ezt saját szememmel láttam: ilyen heterogén közönség nem mindennap látható jazz eseményeken – erről azonban kicsit később. 2009 óta Tove és Ingvar Jensen a brand tulajdonosai, akik számos más kulturális programot támogatnak még Stockholmban és környékén. Az a szerencsés helyzet áll fenn, hogy bár a szponzoráción túl arra is odafigyelnek, hogy mi történik a tíznapos fesztivál negyvenöt (!) helyszínén, mégsem telepednek rá a szervezésre. A megszámlálhatatlanul sok koncerten nagyon-nagyon sok zenész lép fel, köztük olyan húzónevek, mint Kenny Garrett, vagy az európai turnéja keretében október 22-én nálunk is koncertező Gilberto Gil. A program rendkívül sokszínű, ám közülük is kiemelt figyelem övezi a kísérletező zenészeket, illetve a legjobb értelemben vett (értsd: nem bazári) world music jeles előadóit.

Saját programom összeállításában nagy segítségemre volt Sara Asplund, a fesztivált szervező jazzklub, a Fasching munkatársa. Svédországban ez a hely A Jazzklub. Ha három nap alatt húszszor nem hallottam a „legendás” jelzőt, akkor egyszer sem. El is hiszem, mivel igen pofás hely, de erről is majd később. Sara listát kért az általam kiválasztott koncertekről, majd szinte csont nélkül el is intézte, hogy mindre bejussak (nagy bánatomra már nem fértem be Emma-Jean Thackray koncertjére, igaz, a klub előterében/kocsmájában végighallgathattam a hangszórókból – az is valami). A fejemben összeállt a kép: olyan előadókat szerettem volna meghallgatni, akik esetében nem sok esélyt láttam arra, hogy valaha is föllépnek Magyarországon. Én már csak ilyen purista-féle vagyok: nem feltétlenül eszem pizzát Hamburgban, sushit Pozsonyban és osztrigát Budapesten. Meg gulyást Amsterdamban, na azt biztos nem. Nem titkolt célom azonban, hogy megismertessem ezeket a zenészeket e sorok olvasóival, remélve, hogy valaki egyszer lesz annyi pályázati támogatás birtokában, hogy egy keveset elégessen belőle a kultúra oltárán, és elhozzon legalább egyet azok közül az elképesztően izgalmas alkotók közül, akiket szerencsém volt élőben hallani. Emlékeztetőül elmondanám, hogy a tíznapos fesztiválból hármon tudtam részt venni. Bár van ismétlődés a programban (ez érhető), kétségtelen, hogy még rengeteg izgalmas fellépő van, akikről most lemaradtam.

Amit hallottam:

• The Great Escape
• Siri Karlsson & Lars Skoglund
• Horncraft
• Nacka Forum

Ezen kívül természetesen részt vettem a Djangofestivalen három koncertjén:

• Filip Magnusson
• Valami Swing
• Duved Dunayevsky & Rares Morarescu

Nem unatkoztam, ellenben feltöltődtem: napsütéssel, illetve gyönyörű és izgalmas zenékkel.

Péntek reggel landolt a gépünk, majd röpke két óra múlva (csak úgy repül az idő, amikor az ember alszik) már vendéglátónk, Lennart házában voltunk. Lennart a vasárnapi Django buli egyik szervezője, a Svenska Django Reinhardt Sällskapet, tehát a Svéd Django Reinhardt Társaság titkára, aki rendszeresen jár Budapestre. A hazai manouche swing egyik legaktívabb zenekara, a Valami Swing elkötelezett rajongójaként már régóta szerette volna meghívni őket Stockholmba. Meg is érkeztek, oldalukon kettő kísérővel, egyikük voltam én. Képzeljen el mindenki egy tágas, kertvárosi svéd házat. Szerintem nagyjából mindenki egyre gondol: természetes anyagok, egyszerű, de otthonos díszítés, otthonos, otthonos, otthonos. Lennart nagy szerényen kifejtette, hogy idén sajnos nagyon megcsappant a város kultúrára adott támogatása, így sajnos minket nem volt lehetőségük elszállásolni a jazz klubbal szembeni hotelben. Sajnos. Nagy szomorkodások közepette elfogadtuk a helyzetet, hogy egy olyan házban kell eltöltenünk három napot, ahol három gitár és egy ukulele lóg a falról, egy szempillantás alatt felmelegedik a szauna, birs és alma nő a kertben, és egy félprofi szakács készíti a reggelit.

Sok időm nem volt lebzselni, 17:30-kor jelenésem volt a Kung Carl’s Backeficke nevű helyen, ahol a The Great Escape nevű együttes lépett fel. Nos, 17:55-re sikerült is odaérnem (tudom, szégyen és gyalázat), csakhogy közöljék velem, hogy a zenekar 5 perc múlva kezd. Sikerült még előtte elkapnom Simont, a zenekar vezetőjét, aki tisztázta a helyzetet. A zenekar aznap kétszer játszik: először egy bevallottan bemelegítőnek szánt, standardekből álló vacsoraműsor megy le, majd 20:30-tól, oktetté bővülve adják elő azt a programot, amire valójában érkeztem. Ez némileg megkavarta az estémet, de nem bántam annyira, mert izgalmas volt a két fellépésük közötti kontraszt.

Simon Zion sokoldalú, izgalmas fiatal zenész, akit ebben a szűk öt percben igyekeztem kikérdezni. Mindig megszeppenek egy kicsit, amikor valakiből ennyire árad a magabiztosság, amikor a tehetség aurája lengi körül (ah, de szép), és Simonnak van is mitől magabiztosnak lennie. Összetartja a város egyik legfelkapottabb éttermének házi zenekarát, ügyesen menedzseli a saját szóló projektjét, hamarosan (szerintem borítékoltan sikeres) lemezt vesz fel egy kirobbanó erejű nyolcfős zenekarral, és mindeközben iszonyúan élvezi, amit a színpadon csinál. Erre szokták mondani könnyelműen, hogy szerencsés ember. Tudja fene, talán az, de mindenesetre elégedettnek tűnik.

A „lounge act” felét sikerült meghallgatnom, majd nekiindultam, hogy időben odaérjek az óvárosban található Källarbynbe. A budapesti közönségnek ismerős lehet a miliő, hasonló helyek nálunk is vannak: boltíves pince, mindenféle szedett-vedett ülőalkalmatosságok (mindig is le akartam írni ezt a szót), „bohém” beltér. Alkoholt rendes esetben nem is szolgálhatnának föl, na de egy jazz fesztivál mégiscsak különleges esemény. Nagyon tetszett, hogy a fellépőket körbeülte a közönség.

A Siri Karlsson név nem egy embert jelöl, hanem Cecilia Österholm és Maria Arnqvist kettősét. Régen láttam ennyire elemi, izgalmas, vicces és felszabadult zenészeket. A zenéjük meghökkentő, szórakoztató és elgondolkodtató. És szép. Nagyon szép. Nagyon fáj, ahogy ezt teszem, de leírom: world music. Tényleg fáj, de a sok folk elem, a jazz és a kísérletező jegyek nem nagyon hagynak más lehetőséget számomra, de simán lehet, hogy én vagyok korlátolt. A nyckelharpa (billentyűs hegedű vagy kulcshárfa) a svéd koncerttermekben ma már nem annyira meglepő látvány, és nem is annyira ritka: aznap a fesztivál két másik koncertjén is megszólalt. A színpadon zongora, szaxofon, dob és annak mindenféle kiegészítői, valamint három elképesztően tehetséges és érzékeny ember. Meglepett, hogy a svéd népzenei alapok ellenére a legtöbb dal szövege angol, de ez nem volt zavaró. Két csodálatos énekhang, egészen megdöbbentő hangterjedelemmel. Néha annyira homogén volt a hangzás, hogy lesnem kellett, ki melyik szólamot énekli. És amiért külön jár a pirospont: a kísérletezés, a merészség. Nagyon imponál, amikor énekesek mernek furcsa, szokatlan hangokat kiadni, hangulatfestő eszközként tekintenek arra: túllépnek a klasszikusan értelmezett énekhang határain.  És ezáltal pont arra és úgy használják a hangjukat, amire eleink is, akik elkezdtek kommunikálni az első kezdetleges nyögésekkel, hörgésekkel, hümmögésekkel. És mindezt természetesen, könnyedén, minden manír nélkül. Egészen felszabadító volt ezt átélni.

Az egyértelmű, hogy ők összeszokott páros, ám az este csatlakozott hozzájuk Lars Skoglund dobos, akinek La La Lars néven kiadott lemezei már önmagukban elcsábítottak volna erre a koncertre. Abban biztos voltam, hogy ha ezt a két világot összeengedik, azt érdemes lesz élőben megtapasztalni, és nem is csalódtam.

Cecilia és Maria nagyon kedvesek voltak, leültek velem beszélgetni egy negyedórát. De aztán elindultam vissza az előző helyszínre, hogy megnézzem, milyen is az, amikor Simon a kis színpad minden négyzetcentiméterét kihasználva tanítja funkra a svéd vacsoratársaságot. A bőgőt basszusgitárra cserélték, jött a konga, valamint egy trombitás és még egy szaxofonos. Az új zenészekkel érkezett a hangulatváltás is, a dinamikusabb számok, ahol végre Simon is komolyabban beleállhatott a rockosabb szólókba. Az már az előző fellépés során is kiderült, hogy piszok jó hangja van, na de itt tényleg kiviláglott, hogy ösztönös zseni ez a srác, aki nagyon sok stílusban megfordult már. Akkora bulit csaptak, hogy a végén a fúvós szekció végigmenetelt a közönség sorai között. Ezt látva az eddig is csak gyíkmozgással boldoguló pincérek teljesen feladták, megállt minden, kivéve a fankvonatot (ezt is le akartam egyszer írni, de többet nem fogom, ígérem). Nagyon várom, hogy mi lesz a novemberi lemezfelvételük végeredménye.

Az éjjel azonban nem érhet véget, mert bár Stockholmban jazz fesztivál van, rendes esetben a város sajnos nem buzgárkodik, ha jamelni kell. Ki kell hát használni az alkalmat, ezért csatlakoztam hétvégi lakótársaimhoz a Faschingban, ahol még meghallgattam (igazából csak félig-meddig hallottam) Emma-Jean Thackray második szettjét, ahogy azt már korábban említettem. Hamar rátaláltam kedvenc stockholmi pultosomra, Magnussra, aki miután megtudta, hogy a zenekar itt lép fel vasárnap, én meg velük jöttem, már az első körtől fogva, majd egész hétvégén „baráti áron” adta a sört. Ne legyenek illúzióink, még mindig Svédországban vagyunk, szóval 40 korona (1 SEK kb. 35 HUF) 3 deci sörért barátok között is…sok. De Magnussnak vajmi köze van ehhez, ő megtett minden tőle telhetőt, és ezért nagyon hálásak voltunk.

A koncert a végéhez közeledett, én pedig kimentem egy szendvicsért az éjjel-nappaliba. Amit ekkor láttam, eléggé ledöbbentett. Nagyjából 25-30 méteres sor állt a klub előtt. Az átlag életkor közelebb a húszhoz, mint a harminchoz. És ezek a fiatalok mind egy jam session miatt álltak sorba. Ennek megfelelően fél óra múlva már olyan tömeg volt bent, hogy kétszer is meggondoltam, elindulok-e újra a pulthoz. Befoglaltunk egy asztalt a galérián, ahonnan kiválóan láttunk rá a zenészekkel teli színpadra. De a legérdekesebb látvány akkor is a közönség volt: huszonéves fiatalok TOMBOLTAK. Csapkodták a színpadot, őrjöngve tapsolták meg a szólókat, veregették a zenészek vállát. Egészen szürreális élmény volt. Még mindig jazz szólt, de nem 1940-ban, hanem 2021-ben. Én ilyet még azelőtt nemigen láttam, talán csak a régi Lamantin táborok során. Hitetlenül csóválgattuk a fejünket, és bizony megborzongtam párszor. Ez mindenhogyan szívmelengető látvány volt, az elmúlt közel két év tekintetében pedig pláne.

A jam fél háromig tartott, utána hazataxiztunk. Másnap korán keltem, mert azért bele tellett egy kis időbe, hogy a városba jussak, nekem pedig küldetésem volt: mindenáron sült heringet akartam enni. Szerencsére a városnak van erre egy tökéletes megoldása egy kis bódé, a Strömmingsvangen személyében, és bár úgy tűnt, minden helyi jól ismeri, nem kellett nagyon könyökölnöm, hogy rendelhessek. A napsütéshez és a jó meleg krumplipüréhez Sidsel Endresent szolgáltam fel magamnak a fülhallgatóban. Passzoltak egymáshoz.

Miután stílusosan megebédeltem, elindultam az egyik legérdekesebb helyszínre, az Eggeby tanyára, hogy meghallgassam a Horncraft nevű, igen egyedi felállású zenekart.

A Strömmingsvangentől emígyen az út: séta a Kungsträdgården állomásig, onnan pedig 43 perc utazás a 10-es vonalon. Megéri, mert a város metróállomásai nagyon szépek és sokfélék. Rinkeby állomásra érve a város egyik bevándorlónegyedébe fut a kocsi, ahol a felszínen akkora bazári élet fogadott, hogy csak a fejemet kapkodtam. Focizó kölykök, két bevásárlás között csevegő családok, öregek a padokon – csak a szokásos idill. Egy nagyon szép, rendezett, zöldövezetes lakótelepen átsétálva (közben szorgosan viszonozva a „Salaam!” köszöntéseket), egyszercsak egy réten találtam magam. Puff, vége a városnak. Meglepődtem, no. Itt a réten átsétálva (amelynek egyik ösvényét jegyzi a Google Map, és ahol szedtem egy kis csipkebogyót is), hamarosan a tanyához vezető bekötőúton álltam, majd három perc múlva már a „Studion” elnevezésű koncertterem előterében, sok-sok kedves svéd ember és kortárs festmények társaságában. Ez már egészen más miliő volt, mint a tegnapi megvadult zsazzista nájtklub, inkább emlékeztetett veszprémi konzis éveim kiállításmegnyitóira, ahol nagyjából mindenki ismert mindenkit: szerettek együtt pogácsázni és festményeket nézegetni. A helyi pogácsa egyértelműen a kanelbulle, vagyis az északi és balti országokban kivétel nélkül fellelhető fahéjas csiga. Megjegyzem, ez volt az első hely, ahol nem lehetett kártyával fizetni – nálam meg egy kanyi „nyomtatott vas” nem volt, tehát le is mondtam arról, hogy a többiekhez hasonlóan a hosszúkávé-kanelbulle párost szorongatva vegyüljek.

Betereltek minket a kis koncertterembe, ahol gyorsan találtam magamnak egy széket. Az előadást Håkan Nyqvist zenekarvezető nyitotta meg. Mivel szerencsém volt jó huszonöt percet beszélgetni vele a koncert végén, ezért tudom, hogy kifejezetten jó humorú ember, de hát sajnos a svéd felvezetésekből erre nem jöttem volna rá, csak elhittem, hogy a közönség őszintén nevet. Az angol címeket viszont értettem, ami hasznos volt, amikor nem feltétlenül ismertem (fel) a műveket.

De a zenekarról is pár szót: standard zongora (pianinó)-dob-bőgő ritmusszekció + harsona + szoprán/alt szaxofon + trombita/szárnykürt + … és igen, itt jön a truváj: három vadászkürt. Ez az egyik fő oka annak, hogy ezt a koncertet látni akartam, és nem csalódtam. Egyszerűen imádom a kürtök hangját. Évekig a Tannhäuser nyitánnyal keltem, libabőrőzés fog el már a gondolatára is. Szerencsére a Horncraft teljes mértékben kielégítette a rézmániámat. A tizenegy szerzeményből hét Håkan sajátja volt, de a többit is ő hangszerelte. És milyen jól…az arányok egészen csodálatosak voltak. Azért három kürt és egy harsona mellett a szaxofon és a trombita…hmm…kíváncsi voltam, hogy ki fogja elnyomni a másikat. Nos, senki senkit. Håkan maga klasszikusan is képzett zenész, ami érthető, jazz kürt szak viszonylag kevés iskolán akad. Ennek megfelelően két hangszertársa is komoly szimfonikus zenekarokban edzett klasszikus zenész, és, bocsásson meg minden jazz-zenész, de ez a biztos intonációban és az egészen mesteri hangképzésben hallatszott is. A betonbiztos anzac pedig csodálatos magasakat hozott ki a kürtökből, amik így gyakran a szaxofonnal és a trombitával súrlódtak, egészen egyedi hatást keltve. És mindezt olyan kontrollal, hogy a pici koncertteremben a zenekar egyszer nem volt zavaróan hangos, az arányok kiválóak voltak, a szólók alatt pont annyit hallottunk mindenkiből, amennyit kellett. Egyértelmű, hogy Håkant nagyon elkapta az ötvenes-hatvanas évek jazz-zenéje, így nem lepett meg, amikor a Naimát konferálta fel. Ez a zenei világ volt a meghatározó a set során. Mindezt pedig csodálatosan izgalmas zongorajáték, tight-as-hell ritmusszekció kísérte. Minden szempontból érdemes volt „kibumlizni” a tanyára.

Sötétedett, mire magam mögött hagytam az Eggeby gårdot, hogy visszatérjek a belvárosba. A Nacka Forum nevű avantgard (vagy milyen) zenekar játszott a Kulturhuset, tehát a Kultúrház egyik termében. Ne az állami alamizsnából vergődő, épp csak túlélő művelődési házat képzeljük el, hanem egy (engem) plázára emlékeztető, hatalmas multifunkcionális kulturális komplexumot (bleh). Jonas Kullhammar, a Nacka Forum vezetője 2000-ben alapította meg Moserobie névre keresztelt unortodox, anti-establishment zenei kiadóját. Ahogy manifesztójuk egyik pontja mondja: „Our main purpose is neither innovation nor tradition, but simply personal expression.” (Fő célunk nem az innováció vagy hagyományőrzés, egyszerűen csak az önkifejezés.)

Ennek teljes mértékben meg is feleltek. A különutas kollektíva huszadik születésnapját ünnepelte a négyfős zenekar sok-sok, a kiadóhoz vagy annak zenei hitvallásához köthető vendéggel. Impozáns volt a lista, de a legnagyobb csodálat, tisztelet és ováció talán Gilbert Holmström, a svéd free jazz mozgalom egyik monolit alakját érte. Hamar belefájdult a szemem és a fejem abba, hogy összeszámoljam a színpadon szereplő hangszereket…egy kicsit mindenki játszott mindenen. Volt ott baritonszaxofon, vibrafon, koncertzongora, konga, csörgődobok, sípok, pörgettyűk, steel guitar, egy méretes dobfelszerelés, pikoló fuvola, egy millió szaxofon…nem tűnne soknak, ha a programfüzetben Santana zenekara vagy egy Zappa tribute szerepelne, de itt négy ember állt a színpadon. És természetesen minden egyes újabb vendéggel újabb hangszerek kerültek a szemünk elé, és olyan hangverseny kerekedett, hogy beleszédültem. Ugyanaz az érzés fogott el, mint a Siri Karlssont hallgatva-nézve: ezek az emberek iszonyatosan élvezik, amit csinálnak. Háromszor írtam fel a noteszembe: ezek azért jöttek ma, hogy jól érezzék magukat. A programfüzet semmit nem ígért, állítólag egy Nacka Forum koncerten sosem lehet tudni, mi fog történni. Gondolom ezt sokan elsütik, de van amikor ez tényleg így van. Szó szerint kapkodtam a fejem, hogy ne maradjak le semmiről. Természetesen a laza szerkesztés ilyen kaliberű zenészeknél sokszor csak porhintésnek tűnik, mert a legváratlanabb ponton áll össze a zenekar olyan kiállásokra, hogy azt beszámolásra is nehéz lenne így elkapni. Aztán megint pillanatok alatt szedték szét az afrobeatet, hogy afféle free négyezésbe kezdjenek, míg a steel guitarból Romero-filmeket idéző agyontorzított szőnyeg áramlott, mindeközben a dobos punk swinget dübörgött, majd hangszerét hátrahagyva a zongoránál egészen finom billentéssel fűzte a furábbnál furább súrlódásokat.

Mert bár ezek az emberek ismerik egymást, és a legtöbbjük sokat zenélt együtt az elmúlt két évtizedben, erre a koncertre…nos, volt aki próba nélkül érkezett. És mégis úgy összeállt, hogy lábujjhegyen ültem, hogy jobban halljam. Hogy aztán minden a helyére kerüljön, betoltak egy hárfát, amin, talán a hangszer karakterisztikájából adódóan, a szaxofonnal érzékien duózva a koncert legfinomabb dallamai szólaltak meg.

Az est során szólt itt fanfár, klezmer, sanzon, bossa, rockabilly, és persze rengeteg, rengeteg szóló, ami megjárta az összes mélységet és magasságot. Mindez pedig egy elképesztően hálás közönség előtt: bekiabáltak, tapsoltak, térdüket csapkodva nevettek, és buzdították a zenekart, hogy menjenek még messzebb, még tovább… Persze itt is kacagtató konferanszok, amikből egy mukkot nem értettem. A koncert végére behoztak egy nagy zászlót, rajta „Leve Moserobie”, „Éljen Moserobie”…amire persze a válasz óriási üdvrivalgás volt. Egy közösséget, egy nagy családot láttam a színpadon, de nem csak ott, hanem a közönség soraiban is. Itt mindenki együtt ünnepelt.

A koncert után megint a Faschingot vettem célba. Hiába, hamar a törzshelyünk lett, mondjuk ebben valószínűleg a kedvezményes sör is szerepet játszhatott. A kontraszt egészen megejtő volt: mára nem jam volt a terítéken, hanem „Rare Grooves” buli – a tegnapi jam helyszínén teltházas „táncest” disco és funky dallamokra. Nos, a zene nem volt rossz, a klub pedig valószínűleg komoly számokat produkál egy ilyen este, szóval érthető, hogy miért nincs minden nap jam. Ez is egy módja a fennmaradásnak.

Harmadik napomon érkezett el a Djangofestivalen, amiért igazából jöttem. Bár eddig nem dicsekedtem el vele, de társszervezője voltam az idén nyáron a Kobuciban megszervezett Django Fesztnek. Lennart is ott volt, így végre személyesen is megbeszéltük utazásunk részleteit. A mi fesztiválunk újszülött, az övék már évek óta fut a SJF ernyője alatt. A miénk nyári, kültéri móka, az övék októberben fut egy jazzklubban. Lényeges különbségek, viszont az közös, hogy mindenki megszállott djangista.

A már említett Svenska Django Reinhardt Sällskapet, a Svéd Django Reinhardt Társaság három koncerttel készült. A terem tele, minden asztalt előre lefoglaltak. Lennart elmondása szerint húsz éve fut a fesztiváljuk. Korábban sok helyszínt kipróbáltak, de most már öt éve a Fasching az otthonuk. Mivel itt asztalfoglalás van, és a legtöbben vacsoráznak is, ez azzal jár, hogy a többi vendég érkezési sorrend szerint talál magának helyet: ki áll, ki a lépcsőn ül, és vannak szerencsések (szemesek), akik a bárnál ülnek. Emiatt a manouche rajongók egy tábora, leginkább az idősebb közönség nem feltétlenül rajongott az ötletért, hogy a rendezvény ide költözzön, és ezért sajnos nem is nagyon látogatják mostanában. A Társaság korábban egy négy-ötszáz fős színháztermet is meg tudott tölteni, ott azonban a jól ismert sorokba ültetett közönséges jazzkoncert jöhetett csak szóba – osztottak-szoroztak, és arra jutottak, hogy a Fasching által nyújtott hangulat (és nem utolsósorban a presztízs) ér annyit, hogy kevesebben jussanak be, no meg kevesebbet is keressenek. Én teljesen megértem a döntésüket, de tudom, hogy nem volt egyszerű meghozni. (Cserébe év közben is rendszeresen vannak jamek, koncertek, szóval nincs teljesen kizárva az se, aki ilyenkor kimarad.)

Elsőként Filip Magnusson hegedűs lépett fel, aki a vizsgakoncertje anyagát hozta el. Három saját swing szerzeményt játszott, illetve zárásként a Swing 39 című Grappelli-Reinhardt dalt. Filip sokoldalú zenész, egyéb projektjei teljesen más vizeken utaznak, van a táskájában indie-folk, fúziós jazz…kezdem azt gondolni, hogy ez a fajta sokoldalúság alap a svéd zenészeknél. Természetesen fotózik is. A félórás koncert után jött a Valami Swing. Idestova négy éve, hogy először beléjük botlottam. A Bartók Béla úton található Béla bárban másfél éven át futott egy közösen szervezett koncertsorozatunk, hetente egy, egy idő után két alkalommal. Elég jól ismerem a srácok zenéjét, a tagok közti dinamikákat, a zenei összekacsintásokat. A fesztiválra nem a teljes, énekkel kiegészült öttagú felállásban jöttek, inkább a „klasszikus”, instrumentális programmal készültek.

Egy ideje amúgy is két vonal fut náluk: van ének, nincs ének. Énekessel teljesen más egy koncert, mint nélküle. Más a repertoár, és valószínűleg a közönség is, és a szervezők itt most ezt szerették volna hallani. Ami kiemeli őket a manouche közösségből, az az elektromos gitár: sajnos már sose tudjuk meg, Django merre haladt volna tovább, ha nem hal meg olyan fiatalon. Halála előtt egyre többet kacsintgatott az elektromos gitár felé. Ismervén folyamatosan újító szellemét, valószínűleg érdekes dolgokhoz fogott volna.

Mielőtt túlgondolnám, és azt mondanám, hogy a zenekar olyasmi zenét játszik, amilyet a Keresztapa alkothatott volna, azért ebben van valami: a manouche swing gyakran múzeumi korlátok közé szorul, mivel megszakadt a vonal. Elképzelhető, hogy ilyen-olyan alműfajai alakulhattak volna ki, amik bár nem szigorúan követik a Hot Club hangzást, de hordozzák a jegyeket, és ezért odasorolhatóak lettek volna. Szeretek így gondolni a Valami Swing zenéjére is. Nem mindig tisztán manouche, ezért is hívják ezt ők maguk úgy, hogy hot jazz & cool swing. Makk Andrissal, a zenekar egyik alapítójával, szólógitárosával már beszélgettünk ilyesmikről korábban, viszont a fesztivál programszendvicsében, két autentikusabb zenekar között még kirívóbb volt ez a különbség. A svéd közönségnek nagyon tetszett a zenekar. Én a koncert nagy részét a pultnál ülve hallgattam végig, mivel szerettem volna megkóstolni a konyha aznapi ajánlatát. Minden nagyon-nagyon finom volt, de most nem is ez az érdekes, hanem inkább az, hogy mindezt Kenny Garret és zenekara közvetlen közelében tettem. Kenny egy nappal korábban lépett föl ugyanazen a színpadon, a zenekar utána el is kapta egy fotóra.

Megígérte nekik, hogy beugrik másnap, hogy meghallgassa őket, és mit ad isten, ott is volt a banda pár tagjával. Nagy meghatódottságomban csak annyit tudtam kinyögni neki, hogy köszönöm, hogy annak idején eljött hozzánk Chick Coreával Veszprémbe, a Dohnányi konziba. Bár én sajnos nem lehettem ott, az iskolatársaimnak életre szóló élményt szereztek, amiért hálás vagyok nekik. Hát, ilyen is történt aznap este.

Az est „fő” fellépői, az „est sztárvendégei, akik jelenlétükkel emelték az est fényét” (erre emlékszik még a nyájas olvasó?) Duved Dunayevsky és Rares Morarescu voltak. Duved Dunayevksy. Mit is lehet írni egy ilyen gitárosról? Jó. Nagyon jó. Ördögi. Mesteri. Durrogtatom még a jelzőket szívesen, de érdemes inkább meghallgatni. Egyértelműen a nemzetközi djangisták egyik legújabb darlingja, aki Párizs és Ámerika között ingázva gyűjti a cikornyás jelzőkkel egyre egymás fölé licitáló kritikusok hozsannáit. Ha Simon Zion esetében ösztönös zseniről beszéltem, nos, akkor itt sem fukarkodok vele. Ahogy egy YouTube kommentben valaki megfogalmazta: mintha Prince Djangót nyomna. És ül a hasonlat: megvan a kötelező bajszocska, a kimért, de végtelenül cool öltözék és az attitűd, amire nincs jobb szó, mint a smooth. Mellé meg a csodálatos gitározás – megfontolt, de virtuóz. Benne összeállt egy jelenség, és ezt nagyon ügyesen ki is aknázza, szóval érdemes őt közelről követni.

Rares Morarescu román hegedűs évekig élt Olaszországban, jelenleg Párizs mellett lakik. Közvetlen, mosolygós fickó, akivel jó elbeszélgetni egy koncert után, koccintani egy borral és magunkba szippantani a lényéből áradó sós mediterrán levegőt. Játéka a műfaj minden sajátosságát magán viseli, virtuóz, ötletes, és ellenállhatatlanul dallamos. A manouche veszélye sokszor abban rejlik, hogy a tekerés elviszi a hangsúlyt a dallamosságról, pedig az a kulcsa mindennek. Szerencsére Rares fürge ujjai nem telepednek rá a füleire, szóval működik, amit csinál. Főleg, amikor úgy dönt, hogy olaszul énekel Hot Club slágereket. Szóval valami hasonló spontaneitás és könnyedség lengi körül. Érdekes ellenpárja Duved szótlan, fegyelmezett lazaságának. Nem említettem még a manouche meg nem énekelt hőseit, Leonardot, a zenekar ritmusgitárosát és Hampust, a bőgőst. Az ő sorsuk ebben a zenében a szigorúan vett kísérés, ami nélkül, persze, nincsen a másik két tag (hányszor kell ezt elmagyarázni, pedig teljesen egyértelmű, nem?)

A koncerteket egy rövid szünet után jam session követte. Kicsit mindenki beszállt, akit az este során a hivatalos programban hallani lehetett, sőt jöttek még mások is a színpadra. Én pénteken és vasárnap este is úgy jártam, hogy amint a kezembe került a mikrofon, pont lefújták a muzsikálást. Messzemenő következményeket nem akarok ebből levonni, de azért jó csúnyán néztem még egy pár másodpercig, hogy aztán elengedjem az egészet, és vegyüljek még egy kicsit ebben az őrült társaságban, akik ezt az avítt, uncsi jazz-zenét még mindig nem képesek elengedni, úgy ragaszkodnak hozzá, mint valami gyerekkori plüssfigurához. Szóval jól éreztem magam, na.

És hogy mit tanultam Stockholmról? Szeles. Hűvös. Szép. Bővebben? Nagyon szép. Az emberek már-már karikatúra-szerűen kedvesek, és valamiért egy csomóan hasonlítanak Benedict Cumberbatchre. Szeretik a kaviárt pasztaként nyomni tubusból, és nem fáj nekik, ha szóba kell elegyedniük valakivel a sorban. Értik az iróniát, és használják is. Akár magukra is céloznak vele. De ami számomra e cikk szempontjából a legfontosabb: értékelik a jazz-zenét. És úgy általában véve is valami döbbenetesen sokszínű és magas szintű zenei kultúrával rendelkeznek. Ha valaki bírja tárcával, csak ajánlani tudom, hogy nézzen szét pár napig ebben a barátságos, kedves, tiszta városban, és ha arra is van lehetősége, látogasson meg pár koncertet. De mindenekelőtt hallgasson bele az általam bemutatott zenekarok és zenészek munkásságába. Engem rengeteg jó hatás ért ez alatt a hétvége alatt. Kedves emberek gyönyörű zenéit hallgattam, megosztottam veletek, úgyhogy most rajtatok a sor. Leve Stockholm!

Stockholm Jazz Fest, október 15-24.

Fotó: Stockholm Jazz Fest, Tasner Levente, Babindák István, The Swedish Django Reinhardt Society
Horncraft: Leonardo Wehlander
Valami Swing: Score Danielsen Photography
Siri Karlsson + Simon Zion: Kádár Dávid
The Great Escape: Art Svanberg