Magam is annak idején a közönség soraiban, mint sokszor mellettem, mögöttem ülő fanatikus koncertlátogatóként ismertem meg, akiről később tudtam meg, hogy dobol, és kisebb klubokban fel is lép zenekarával. Aztán már a nagyok, a BJC, az Opus és az iF programjai között is feltűnt alkalmanként. Csütörtökön én is megragadtam végre egy ilyen alkalmat, a Budapest Jazz Clubban lépett fel a Kalmár Zoltán Quartet, melyben Raboczki Balázs alt- és szopránszaxofonon játszott, Cseke Gábor zongorázott, és Fonay Tibor bőgőzött.

 Ebben az akár all stars-nak is nevezhető felállásban kétségtelenül az immár a középgenerációhoz tartozó dobos-zenekarvezető ismertségi indexe a legkisebb. Társaival ellentétben nem robbant be fiatalon az élvonalba, nem nyert versenyeket, de nem is szokványos zenészkarrier az övé. Debrecenben, 1976-ban született, zeneszerető, de nem zenész családban. Matematika tanár szülei hamar felfigyeltek ütős hangszerekhez való vonzódásához, és 14 évesen beíratták zeneiskolába, amit gimnáziumi tanulmányai mellett, el is végzett. Tanára, Toldi Éva „fertőzte” meg a jazzel, mikor mutatott egy régi Oscar Peterson Trio lemezt, amelyen Ed Thigpen dobolt. Az addig a rock, főleg a Led Zeppelin bűvöletében élő kamasz figyelme egyre inkább a jazz felé tolódott, és felvételt nyert a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolába. Ide viszont mindössze egy évig járt, ugyanis a következő évtől a Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi Karán kezdte tanulmányait. Mint mondta, szabad akaratából, egyáltalán nem szülői nyomásra felvételizett a közgázra, de természetesen a zene iránti vonzalom az egyetemi évek alatt sem lanyhult, továbbra is rendszeren zenélt és gyakorolt, valamint mindent megragadott, amivel bővíthette ismereteit. Így lett a Miskolcon egy ízben dob kurzust tartó Szendőfi Péter, majd Péter egykori tanára, Németh Gábor tanítványa, akikhez vonattal utazott hetente Pestre órákat venni. 2002-ben megismerkedett a New Yorkból hazaköltöző harsonás és zongorista-zeneszerző Zakar Zoltánnal, akivel a helyi klubokon túl rendszeresen felléptek Budapesten, az egykori Jazz Gardenben is. Elszántságát látva később a tanítással nem igazán foglakozó Balázs Elemér is bevállalta, nála a swing dobolás mellett a hallatlan muzikalitást próbálta elsajátítani. Diplomás közgazdászként 2008-ban költözött a fővárosba, ahol a kezdetektől multi cégeknél a végzettségéhez megfelelő állást és versenyszférához illő fizetést kapott. Kezdte kinőni „a közgazdászok között a legjobb dobos, a dobosok között a legjobb közgazdász szerepkört”, olyan kiváló főfoglalkozású zenészek fogadták partnerül, mint Szalay Gábor, Hárs Viktor, Fenyvesi Márton, Gyárfás István, Pataj György, és persze a sor folytatható. Saját zenekart is alapított, melyben főleg a szaxofonos és bőgős poszton történtek változások, a csütörtökön fellépettek előtt Zana Zoltán és Horváth Balázs játszott pár évig a kvartettjében. A koncepció azonban nem változott, a repertoárban a kezdetektől a fősodorba sorolható leginkább jazzszerű jazz, azaz a hard bop ismertebb, és rejtettebb kincsei szerepelnek, természetesen a mai hangzáshoz idomulva. Úgy, ahogy a kvartett rangidőse, 2004-2006-ig az év legjobb jazz lemezén közreműködő zongoristaként Emerton-díjat kapott 1971-ben született Cseke Gábor, a 2013-as Orszáczky Jackie basszusgitár tehetségkutató verseny győztese, az 1987-ben született Fonay Tibor, a 2017-es „Az év fiatal jazz-zenésze” közönségdíjasa, az 1989-ben született Raboczki Balázs, és Kalmár Zoltán ezen az estén megfogalmazta.

A kezdésre egyből egy ütős számot választottak, a „Blues for Wood”, a tragikus sorsú trombitás, Woody Shaw szerzeménye remek alkalmat kínált a kvartett minden tagjának, hogy letegye névjegyét. A szólók után felcsattantak az első bátortalan tapsok, a közönség egyre jobban ráhangolódott a zenére, és a végére a tapsok is erősebben szóltak. Wayne Shorter az 1965-ben megjelent „JuJu” című lemezén polemizált McCoy Tyner, Reggie Workman és Elvin Jones társaságában a „Yes or No” kérdésről, én úgy éreztem, a Kalmár Quartet az „igen” mellett voksolt. Ezután már önfeledten tarthattunk tovább a zenekarral, engedve a zenekarvezető „Come with Me” című szerzeményének. A kicsit lazább tempó után újra pörgősebbek jöttek, egy Shorter szerzemény, ezúttal 1966-ból, a „Speak No Evil” lemezről (ezen is Elvin Jones dobolt) a „Witch Hunt” és az első részt záró „Recorda Me”, Joe Henderson sok feldolgozást megélt kompozíciója.

A szünet nem törte meg a lendületet, John Coltrane 1958-ban írt remekműve, a „Moment’s Notice” után viszont kifejezetten jól esett egy kicsit ringatózni Jimmy Van Heusen a „Road to Rio” (1947) című filmhez írt slágerré vált betétdala, a „But Beautiful” dallamaira. Kenny Barron hasonlóan gyönyörű kompozíciója, Stan Getz lemezének címadó dala, a „Voyage” eredetileg a pályafutása utolsó éveiben járó, de még csúcsokra képes szaxofonos, és a játékára tökéletesen ráérző zongorista csodálatos egymásra találásáról szólt. A lemezen bőgőző George Mraz számos szólója olyan, mint egy kis mesterkurzus, és a dobos, Victor Lewis minden, amit csinált, tökéletesen kiegészítette Getz tenorját és Barron zongoráját. – olvasható a korabeli, 1986-os kritikában. A BJC-ben valami hasonlót élhettünk át magyar kiadásban. Raboczki Balázs bár még nagyon messze van pályafutása utolsó éveitől, de nagyon éretten, letisztultan játszott, amire Cseke Gábor zseniálisan ráérzett, és csodálatos válaszokat adott, ehhez jöttek Fonay Tibor kis mesterkurzust adó bőgőszólói, és Kalmár Zoltán ízléses dobjátéka. Ezután már elégedetten indulhattunk volna haza, de még egy szám következett, amely újabb csúcspontot hozott. McCoy Tyner „Contemplation” című szerzeménye a „Real McCoy” albumról (eltalálták, a lemezen Elvin Jones dobolt), még egy jutalomjátékra adott lehetőséget mind a négyük számára, amellyel az előzőekhez hasonló virtuozitással, és ízléssel éltek is. Az alig félháznyi, főleg külföldiekből álló közönség lelkes tapsai közepette vonulhattak le a színpadról.

Egy profi módon előkészített, magas színvonalú koncertet hallhattunk. A zenekarvezető a legapróbb részletekre is figyelt, a számok előtt elmondta, mit fogunk hallani, és a nyomtatott szám lista is azt mutatta, hogy a szerzemények kiválasztása, és azok sorrendje nem ad hoc módon, koncert közben a színpadon dőlt el. Kalmár Zoltán 2008 óta kap évente egy-két alkalmat főműsoridőben a BJC-ben, inkább a későesti sessionök házigazdájaként találkozhatunk vele gyakrabban. Ez a koncert is igazolta, érdemes fellépéseit figyelemmel kísérni, és meghallgatni őt zenekarával. Talán ez a beszámoló is segített valamit, hogy neve ismertebbé váljon, és bizalommal váltsanak jegyet jövőbeli koncertjeire. Nem fognak csalódni!

Budapest Jazz Club, 2022. február 17.

 Fotó: Somogyvári Péter