A New York melletti New Rochelle-ben, 1965-ben született Joey Calderazzo a kilencvenes évek elején kezdett szólókarrierbe, első, saját néven jegyzett lemezei a Blue Note gondozásában jelentek meg, a két trióval felvett 93-as „The Traveller” egyik triójában John Patitucci bőgőzött, és Peter Erskine dobolt. Aztán már szerteágazó pályafutásuk során a Columbia kiadóhoz igazolt zongorista 2000-ben megjelent, nemes egyszerűséggel „Joey Calderazzo” címet kapott lemezén játszottak újra együtt, a dobos ezúttal Jeff „Tain” Watts volt. Emellett azonban a múltban kicsit kutatva, életükben több közös pont is felfedezhető. Mindketten olasz felmenőkkel rendelkeznek, és mindkettőjük pályafutásában Michael Brecker fontos szerepet játszott. Bostoni diákévei után Calderazzo részt vett egy zenei továbbképző táborban, ahol találkozott Michael Breckerrel. A közös zenélések mély benyomást tettek a legendás szaxofonosra, a fiatal zongoristát meghívta turné kvintettjébe, miután Kenny Kirkland 1987-ben elhagyta a csoportot. 1991-ben Brecker szaxofonozott Calderazzo első „In the Door” című szerzői lemezén, amelyen az egykori bostoni baráti körből még Jerry Bergonzi és Branford Marsalis is szaxofonozik, a dobos Peter Erskine, Adam Nussbaum, Don Alias és a bőgős Jay Anderson társaságában. Michael Brecker 1996-ban viszonozta a meghívást, az Impulse! kiadónál megjelent „Tales of the Hudson” lemezén Calderazzo zongorázott, talán írnom sem kéne, nagyon előkelő társaságban. Pat Metheny, Charlie Haden, Jack DeJohnette és Don Alias mellé bekerülni fantasztikus dolog, pláne, ha a stúdióban a másik zongorista, gyerekkori ideálja, McCoy Tyner volt. Visszatérve egy pillanatra a karrierjét indító Brecker turnézenekarra, több mint tíz évvel később Calderazzo Kirkland megüresedett zongoraszékét másodszor is átvette, mikor csatlakozott a Branford Marsalis Quartet-hez. Kirkland „távozása” a zenekarból ezúttal sajnos végleges volt, 1998-ban fiatalon, 43 évesen halt meg szívelégtelenségben. A Brooklynban 1959-ben született John James Patitucci karrierjét ugyan nem Brecker indította el, de a 2007-ben megjelent „Pilgrimage” neki is sokat jelentett, az egyik legjobb lemez, amelyen bőgőzött. Patitucci nevét Chick Corea Elektric és Akoustic Bandjének köszönhetően ismerte meg a világ az 1980-as évek közepén. Játszott többek között Herbie Hancockkal, Roy Haynes-szal, a legendák hosszú névsorából azonban még Wayne Shortert mindenképp ki kell emelnem, kinek kvartettjének Danilo Perez és Brian Blade mellett állandó tagjává vált. Ahogy Calderazzo, Patitucci is többször járt Budapesten, Calderazzo legutóbb 2017 szeptemberében a BJC-ben, Patitucci pedig idén márciusban a MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében lépett fel.    

„A pillanat spontaneitása számít, hogy milyen lesz a ritmus, hogyan változnak a harmóniák, itt szó sincs már a régi vágású szólista és kísérői felállásról. Egy-egy kompozíciót egyik este bossa novaként, a másikon balladaként szólaltathatunk meg, nincs előre eldöntött elképzelés. Állandó dialógus van köztünk, a bőgő és a dob játékának pillanatnyi hangulata folyamatosan alakítja az én elképzeléseimet is, hogy éppen hogyan játsszam az adott témát. Szeretem kijelölni a zenei sarokpontjaimat, majd kitörni azokból: ez az igazi kihívás számomra” – olvasható Calderazzo zenészi hitvallását összefoglaló sokat idézett nyilatkozatában. Bár ezen a koncerten a dob játéka aligha alakította elképzeléseit, viszont a bőgő annál inkább, és az ő zongorajátéka is alakította Patitucci elképzeléseit.

Elsőként Calderazzo szerzeménye, a 2015-ös „Going Home” lemezén ismertté vált „One Way” hangzott el, duóra hangszerelve, az eredeti felvételen ugyanis Calderazzo triójához Branford Marsalis is csatlakozott. Csodás kezdés, talán a cím utalt arra, hogy mostantól egy darabig, legalábbis a turné végéig egy úton járnak majd. Patitucci családi emlékeit idézte fel a „Torano Castello” és a „Diamante” című dallamos, igazi olasz hangulatot hozó kompozícióiban, amelyek Calderazzo szívét is megdobogtatták. A dél-olasz tájakról egy New York-i füstös jazzklubba érkeztünk, Bud Powell feledésről írt feledhetetlen szerzeménye, az „Oblivion” következett, bőséges szólólehetőséget biztosítva mindkettőjüknek. Amerikában érezhettük magunkat továbbra is, Patitucci két zseniális zongorista, Monk és Corea erényeit fogalmazta meg szellemes, „Chickmonk” címet kapott szerzeményében. A hosszú, ütemes tapsoknak engedve jött a ráadás, Calderazzo 2006-os „Amanecer” című lemezének nyitószáma, a „Midnight Voyage”.   

A Calderazzo említette kijelölt zenei sarokpontokból ezen a koncerten sikerült kitörni. Laza játékosságból indulva briliáns technikájukat megcsillantva szőtték egyre komolyabbra a témákat, végül szédítő magasságokba jutva, egy frappáns befejezéssel józanítottak ki az ámulatból, melyet Calderazzo olykor egy tőle szokásos, közönség felé vágott jópofa grimasszal is elősegített. Megtörtént a csoda, kaptunk latinos dallamokat, dögös swinget és elképesztő sodrású szólókat. Joey Calderazzo hat évesen kezdte meg a klasszikus tanulmányait, improvizációs készsége már ekkor megmutatkozott, később McCoy Tyner, John Coltrane, Herbie Hancock és Chick Corea iránti rajongása sodorta végleg a jazz felé. John Patitucci 12 évesen vette meg első basszusgitárját, és nagyapja jazzlemezein különös figyelemmel kísérte az Oscar Peterson trióban Ray Brown, Wes Montgomery zenekarában pedig Ron Carter játékát. Az első élmények mindkettőjükben mély nyomot hagytak, a nagy mesterek hatása a mai napig érződik és jelen van teljesen egyedi játékukban. Joey Calderazzo generációjának egyik legjobb zongoristája, John Patitucci generációjának egyik legjobb bőgőse, erről szerdán mi is meggyőződhettünk, kettőjük duó játékáról az öregebbeknek a címben idézett régi sláger is eszébe juthatott.

GetCloser/Momkult, 2022. május 11. 

Fotó: Somogyvári Péter