A holland város után Valenciában újabb fesztivál, majd ismét egész estés koncertek következtek Európa városaiban. Az Olaszországban véget ért turnén csaknem naponta lépett színpadra, ez, az úton töltött időt is hozzászámolva, a nála jóval fiatalabbaknak is komoly kihívással járhatott volna. Carter minden titkot tud, azt is tudja, ha abbahagyná, megöregedne. A turnéról hazatérve, július végén egyből a Newport Jazz Fesztiválon lép majd fel, koncertnaptárjában őszig foglaltak az időpontok, amelybe nyilván rövidesen megjelennek az újabbak is. Európába azonban, mint bejelentette, már nem jön át többé, bölcs ember, aki azt is tudja, mire lesz képes a jövőben, úgy, hogy a közönségnek továbbra is a tőle várt maximumot nyújtva felidézze a leginkább jazzszerű jazz időszakát. A bottal színpadra ballagó Carter a koncert kezdetén zenekarával felsorakozott a színpad elején, és társaival meghajolt a közönség előtt, hogy aztán bőgőjét felvéve fiatalos lendülettel játsszon végig másfél órát. Búcsúja Európától felemelő, de egyben kicsit szomorú is volt, nem valószínű, hogy koncerten még találkozhatunk vele, Amerika legtöbbünknek túl messze van.

Ron Cartert először 2015 nyarán a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, a Drogellenes Világnapra szervezett koncerten láthatta a hazai közönség, kissé hasonlóan szürrealisztikusan szerkesztett kínálatban, mint amilyen a Szabados zenekar és Rhoda Scott egy estén való felléptetése volt anno az Erkel Színházban. A jórészt az X-factor megasztárjai előtt felléptetett Carter zenekar a fősodor medrében maradva ugyan nem váltott ki olyan ellentüntetést a hallgatóságból, mint Szabados, sőt, a többségében popzenére gyűlt közönség a kevés miatta jegyet váltottal együtt meg is tapsolta. Az európai turnékra szakosult Foursight dobosa már ekkor is az 1979 és 1982 között az Ahmad Jamal trióban feltűnt, Carterrel az 1990-es évek vége óta együtt játszó Payton Crossley volt, és ahogy a mostani koncerten, búcsúszámként is a „You, and the Night, and the Music” hangzott el. Két év múlva másodjára, Kleb Attila meghívását elfogadva, a II. GetCloser Jazz Fest egyik sztárvendégeként Richard Galliano harmonika virtuózzal duóban is fellépett Budapesten, az évben megjelent közös lemezük repertoárjára alapozott műsorával. A júniusban kezdődött európai turné is aktuális lemezbemutatóként indult volna a kényszerűen elhalasztott eredeti időpontjában, ugyanis Carter a stockholmi Fasching klubban 2018 novemberében adott koncertjét a svéd rádió felvette, majd a következő évben a német in + out kiadó gondozásában először „Foursight: Stockholm 1” címmel jelent meg egy összeállítás. A folytatásra sem kellett sokat várni, 2020-ban már a „Foursight: Stockholm 2” is a gyűjtők polcára kerülhetett. Mindkét koncertfelvétel a Carter életmű gondosan szerkesztett eszenciájának tekinthető, amennyiben ezt a páratlanul gazdag, rendkívül színes pályafutást egyáltalán kétlemeznyi időtartamban összegezni lehetne. Carter mindenesetre összefoglalta saját magát, a stockholmi koncerteken az általa is a legfontosabbnak ítélt időszakaiból idézett, azokat a szerzeményeket játszotta el és gondolta újra, amelyek a legtöbbet jelentették neki. A kiadó is tudta, ezúttal nem egy szokványos koncertlemez anyaga került birtokába, így idén május 6-án, két nappal Carter 85. születésnapja után „The Complete Stockholm Tapes” címmel dupla cd, és természetesen dupla vinyl albumként megjelent a koncert előzőleg külön-külön kiadott teljes anyaga. Az évfordulót a Carnegie Hallban nagyszabású koncerttel ünneplő Carter ebből, a Stockholmban felvett album közel kétszer egyórányi anyagából válogatott júniusban indult európai turnéján.

„Minden koncert igazi kihívás, szinte mindegyik elején 35-40 percet játszunk megállás nélkül, nincsenek szünetek, csak finom átmenetek, amelyek egy új dal kezdetét jelzik. Ha komolyzenei zenekar lennénk, úgy is fogalmazhatnánk, több tételes szimfóniákat játszunk. Az ilyesmi csak ennél a zenekarnál működik!'' – nyilatkozta Carter turnéja során, valahol Európában. Erről a MOMkult közönsége is meggyőződhetett, a koncert kezdetén. Ahogy Carter ígérte, közel félórás zenefolyamban a repertoárba került, jórészt az 1960-as évek szellemét idéző kompozíciók néhány ütemben átemelve a 21. századba, tökéletes ízléssel egybefűzve hangzottak el. Szinte egységes mű, jazz-szimfónia született, egyetlen felesleges hang nélkül, hihetetlen magas színvonalon előadva. Az újabb, egyben játszott blokk között a szólóban eljátszott „You Are My Sunshine” közel 10 percben a bőgőjáték minden szépségét felvonultatta, majd Renee Rosnes zongorakíséretével, ezúttal duóban játszott „My Funny Valentine” alatt is bevillanhatott, miért is választották 2012-ben a Down Beat szerkesztői a Jazz Hall of Fame, azaz a legnagyobb jazzlegendák csarnokába.

Renee Rosnes remekelt Carter keringőjében, a „Little Waltz”-ban, a Gari Allen emlékének szólt „Nearly” blues témájában, és játékát persze az egész koncert alatt csodálhattuk. Ő az a zongorista, akinek a csendjei is emlékezetesek maradtak. 2012-ben csatlakozott Carter zenekarához, azonban nemzetközi karrierje jóval előbb, 1986-ban Joe Henderson kvartettjében indult. Két év múlva egy rövid ideig feltűnt Wayne Shorter zenekarában is, de 1989-ben a harsonás JJ Johnson kvintettje bizonyult végül tartós kapcsolatnak. Játszott közben James Moody és Bobby Hutcherson koncertjein, majd alapított saját zenekart, készített lemezt volt férjével, a dobos Billy Drummonddal, és a jelenlegivel, Bill Charlap zongoristával is. A Kanadában született, ötszörös Juno-díjas Rosnes nevét megtaláljuk az SFJAZZ Collective alapító tagjai között, valamint társalapítója és művészeti igazgatója az Oscar Peterson Nemzetközi Jazzfesztiválnak.    

Carter főbb állomásait swing, latin ritmusok, blues, soul, barokk fuga motívumok idézték fel, (emlékezzünk az 1992-es „Ron Carter meets Bach” albumára), és Carter elmondása szerint minden dal tisztelgés, üzenet sok barátnak, idegennek, feleségnek és férfinak, valamint mindazoknak, akik már nincsenek a földi színpadon. Természetesen a vele kapcsolatban legtöbbet említett, Miles Davis időszak is megfelelő hangsúlyt kapott a koncert során. Davis Victor Feldmannal írt szerzeményei, a „Joshua", a „Seven Steps to Heaven”, a Bill Evans-szal közös kompozícióként jegyzett                

„Flamenco Sketches”, valamint Carter „595” című szerzeménye, mind-mind visszaemlékezés régi barátjára és partnerére, Miles Davisre. A korszak felidézéséhez Jimmy Greene szaxofonszólói kiemelkedően hozzájárultak, de invenciózus játékát élvezhettük Carter saját magáról írt, "Mr. Bow-Tie", azaz a „csokornyakkendős úr” címet kapott kompozíciójában is. A Western Connecticut Állami Egyetem zeneprofesszorának a 2014-ben megjelent „Beautiful Life” hozta a nagy áttörést, Grammy-díjra jelölték, a Billboard magazin listáira is felkerült. Lánya, Ana Grace Márquez-Greene hat éves volt, amikor 2012-ben egy iskola lövöldözésében meggyilkolták. A „Beautiful Life” neki állított emléket, és szólóiban Miles mellett lányára is emlékezett.

A Carter latin korszakát idéző „Cominando” a végig precízen, sallangmentesen doboló Payton Crossley perceit hozta. Ekkor is szinte eszköztelenül, túljátszott mozdulatok nélkül, természetes eleganciával villantotta fel kivételes technikáját. Nem véletlen, hogy a Foursight mellett, Carter oktettjének is ő a dobosa.

A közönség háromszor tapsolta vissza a csokornyakkendős urat és társait. A szűnni nem akaró vastaps közepette, bár ráadást nem adtak, háromszor intettek búcsút a közönségnek, Budapestnek. Az utolsó meghajlásnál a már baseballsapkában és sállal kivonuló Carter és Renee Rosnes egy transzparenst mutatott a közönségnek, a következő felirattal: Warning! Genius at Work. Megértettük. A tapsok alábbhagytak, búcsút intettünk mi is, talán egy könnycseppel a szemünkben.

A koncertbeszámolókban, főleg a nem kifejezetten szólóhangszereken játszóknál, többnyire felsorolják a pályafutásukat előmozdító, nevesebb partnereket. A kétszeres Grammy-díjas Ron Carter a Guinness-rekordok könyvének legfrissebb bejegyzése szerint, eddig 2221 felvételen játszott, esetében könnyebb azokat felsorolni, akikkel nem zenélt együtt. A legkülönbözőbb stílusokban, különböző vérmérsékletű, mentalítású, életvitelű muzsikusokkal koncertezett, készített felvételeket az elmúlt évtizedekben. A Carter jelenségnek nem is az igen könnyen magyarázható zenei, hanem az emberi oldal titka érdekel jó ideje, de valószínű, kérdésemre mosolyogva azt válaszolta volna, amit a riportereknek és tanítványainak szokott mondani:

„Megtalálni a jó hangokat, ennyi az egész.”

Momkult/GetCloser, 2022. július 5. 

Fotó: Somogyvári Péter