A művészetét nem csak csúcsszinten művelő, de a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen is tanító énekesnő, Urbán Orsi lépett fel szeptember 22-én, csütörtök este a londoni jazznek ebben a fellegvárában. Parádés angol ritmusszekciót sikerült mögé állítani. A zongorista, aki a csereakció keretében már a Budapest Jazz Clubban három éve a magyar közönséget is lehengerelte, Tim Lapthorn volt, akiről elöljáróban talán elég a budapesti koncertről író Márton Attila kollégát idézni, aki a "Mr. Dinamit" névvel illette, amire Tim mindmáig nagy örömmel emlékszik. Egyébként Tim veretes "magyar szakértő". Pesten Oláh Peti és Jeszenszky Gyuri kísérte. Ő maga pedig Londonban Fábián Juli, Vörös Niki, Bencze Alma, a néhai Winand Gábor, a trombitás Subicz Gábor és a hegedűs-gitáros Sárközi Lali csapatát erősítette. Tim mindig képes fokozni az izgalmakat, de ez esetben már a próbán is sikerült neki, amit egyszerűen teljes egészében lekésett, mert annyi ideig váratták autójának műszaki vizsgájával, hogy csak akkor esett be a klubba, amikor a vendégek már vacsoráztak és ilyenkor nincs próba. Illetve van abban az értelemben, hogy a zenésztársak és a szervezők idegeit teszik próbára.

Számomra ezek a próbák legalább olyan tanulságosak, mint maguk a koncertek. A klubtulajdonos, egyben elsőrangú fuvolista, Steve Rubie roppant ideges lett, amikor megjött Timtől az SMS, hogy valószínűleg lekési a próbát. A legnyugodtabb Urbán Orsi volt, aki a maradék időben biztos kézzel levezényelte a csonka ritmus szekcióval a próbát. Már az elején rájött, hogy két olyan zenésszel van dolga, aki mindent tud és akár trióban is elboldogultak volna, én pedig biztosítottam, hogy Timnek ők hárman tíz perc alatt elmagyarázzák a feladatot, és próba nélkül is venni fogja a lapot. A vérprofi jazzmuzsikusok ilyenek, márpedig Tim ez a kategória. És itt térnék rá a többiekre, akiket játszani már hallottam, de személyesen nem ismertem. A dobos Shane Forbes a fiatal brit új hullám talán legfelkapottabb együttese, az Empirical alapító tagja. (A zenekar szaxofonosa, Nathaniel Facey már szintén nagy sikerrel szerepelt a BJC-ben a cserakció keretében.) Shane lemezen és élőben egyaránt nagy dobosnak bizonyult és ezt már itt, a próbán is lehetett hallani. A bőgős, Alec Dankworth, kinek játéka hallásból mindig is tetszett, Anglia egyik legnagyobb jazz dinasztiájának a sarja. Édesapja, a néhai John Dankworth a megérdemelten legsikeresebb brit mainstream nagyzenekar névadó vezetője és kiváló altszaxofonos volt. A mama, a világhírű jazzénekesnő (még él és 95 éves), Cleo Laine. A hugica, Jacquie Dankworth édesanyja nyomdokaiban halad. Ezzel a csapattal nem lehetett veszíteni.

Tim vacsora közben befutott. Leült a zongorához és anélkül, hogy hozzáért volna a billentyűkhöz megkapta Orsitól az eligazítást, a műsorban szereplő számok listáját, sorrendjét, hangnemét és tempóját is és aztán Tim is nyugodtan nekilátott a vacsorának. Ami ezt követte, arra mondják tömören angolul, hogy "that's jazz".

Orsi nem szívbajos. Olyan számmal nyitott, amelyet annak idején Sarah Vaughan tett emlékezetessé, Horace Silver hard-bop opuszával, a "Doodlin'-nal. Rögtön az elején kivágott egy olyan improvizált szólót, hogy a közönség elámult és már az első szám után elkezdődött a viharos taps és a hujjogás, ami általában ismeretlen terepen nem szokott megtörténni. A közönségben talán csak két ember volt, aki teljesen tisztában volt azzal, hogy ki és mi Urbán Orsi: férje, a nagyszerű szaxofonos és zenekarvezető, Kollmann Gábor és jómagam. (Gábor nem hozott hangszert magával sajnos, mert a Wizzair hét bőrt is lenyúzott volna róla.)

Az első három számban Tim még keresgélte a megfelelő hangulati elemeket, noha ezt csak olyanok vehették észre, akik már sokszor hallották játszani, mert így is nagyszerű volt, de önmagához képest visszafogott. Az alapot Alec Dankworth sziklaszilárd bőgőzése biztosította erős, mondhatni férfias walking bass-szel és nagyon dallamos szólókkal. Shane olyan finoman dobolt, ha más stílusban is, mint a néhai Papa Jo Jones a legendás Basie Bandben. Alig lehetett észrevenni, de minden vérszegény lett volna nélküle. Ehhez pedig nagyon kell tudni.

A műsor a tenorszaxofonos Stanley Turrentine "Sugar" című számával folytatódott, ami meglehetősen nehéz, összetett dallam, csak éppenséggel Orsi tudta játszi könnyedséggel hozni, egy őrületes vokál improvizációval (ékes magyarsággal: scat") megtoldva és utána Timtől hallottunk egy egészen absztrakt szólót, ami ennek ellenére odaillő volt. Alec vette a lapot és az est legbonyolultabb, de egyben legjobb bőgőszólóját hallhattuk tőle, amit 8-8 taktusos pergő párbaj követett Shane dobjai és Tim billentyűi között.

Ezt egy brazil örökzöld, a "Samba en preludio" követte. Orsi portugálul énekelt, majd az alaphangulatra ráerősítve kompozícióba illően, dallamos scattet produkált, ami bossa novában egyáltalán nem könnyű. Tim Orsi szellemében produkált egy megint csak visszafogott, de roppant romantikus szólót. Alec egy kimért, de dallamos bőgőszólóval folytatta, ahol minden hang számított.

Jon Hendricks vokál akrobatikát igénylő dallammal és szöveggel járó "Social Call"-ján Orsi egészen pazar volt és ez volt az a szám, ahol Tim 100%-ig bemelegedve, maga mögött hagyva a műszaki vizsga megpróbáltatásait, teljesen ráhangolódott Orsira és megtalálta önmagát. Jöttek a hangzuhatagok, amelyek illettek Orsi sodró előadásához és amelyeket istenien ellenpontozott mind Alex, mind pedig Shane finomsága.

Orsi elővett egy eddig általam nem ismert gyönyörű balladát az ötvenes évekből, Buddy Johnson "Save your love for me" című dalát, amelyhez Tim kanyarított egy rövid, de egészen gyönyörű szólót, hatalmas szenvedéllyel fűszerezve.

Cole Porter sokkal ismertebb "Easy to love"-ját Orsi keményen felpörgette és fantasztikus invenciók jöttek ki a torkából, amikor elkezdett a témával játszadozni. Akkorra már nem csak a közönség volt bemelegedve, hanem közben Tim levette a cipőjét, mert zoknival könnyebben tudta a lábával verni a taktust, miközben Alec és Shane négy-négy taktussal váltva "hergelte" egymást, Orsi pedig diadalmenetbe illő fináléval rekesztette be a számot. A közönség őrjöngött.

Az első szettet Thelonious Monk "In Walked Bud" című nagy jazz sztenderdjével zárták. Orsi klasszis bebop scatjét egy remekbe szabott impresszionista szóló követte Timtől és a végére Shane is kijött a burkából, egy hatalmas, dinamikus szólóval, ahol a szenvedély mellett a dobok melodikus adottságait is sikerült úgy kiaknáznia, mint ahogy azt kevés pályatársától lehet hallani.
Átütő volt a siker.

A rövid szünet után Orsi Antonio Carlos Jobim "Chega de Saudade" című vidám bossa nova örökzöldjével nyitott, amelyen először hallottam Timet teljesen meggyőző brazil szellemben játszani, míg Alec olyan bőgőszólót varázsolt utána erre a témára, amit el sem tudtam volna képzelni, hogy lehetséges.

A következő "Some Time Ago" teljesen új volt nekem. Romantikus dal jazzben elbeszélve egy számomra roppant összetett ritmusképlettel, ahol annak ellenére, hogy vájatlan füleimnek minden hangszer más ritmusban játszott, de az egész teljesen összefüggő volt. A végén csak halványan felderengett bennem, hogy ez alapjában 3/4-es volt (magyarul: óbudai valcer taktus), amit aztán, megnézve Orsi jegyzeteit, megerősítve láttam.

Az ötvenes években nálunk "Harlem Szerenád"-ként ismert "Harlem Nocturne"-t Orsi nem balladisztikusan énekelte, hanem középtempóban, ami alkalmat adott Timnek egy hatalmas szvingelő szólóra, amelyből csak úgy ömlöttek a légből kapott, melodikusnál melodikusabb ötletek, Shane pedig még egy pazar dobszólót produkált.

A "Farmer's Market" eredetileg a legendás trombitás, Art Farmer száma volt, amelyre a nagyszerű skót énekesnő, Annie Ross  szöveget írt, még az eredetileg improvizált részekre is (ezt hívják vokalizálásnak), melynek leéneklése, enyhén szólva, embert próbáló feladat. Orsi ajkairól ez olyan könnyedséggel és természetességgel hangzott, mintha csak játékból csinálná az egészet. Ráadásul scattelt is, mindent bedobva. Erre a számra felkérte Steve Rubie-t a pódiumra, aki ugyanebben a szellemben bizonyította, hogy mennyire is lehet lendületesen szvingelni ezen az alapvetően lágy hangszeren. Tim bebop fordulatokkal fűszerezte a szólóját és Alec ismét tanújelét adta, hogy a virtuozitás sem idegen tőle. A végén a gyors váltások teljesen lázba hozták a közönséget. Ez lett volna a zárószám, de a közönség nem hagyott kétséget afelől, hogy ez nem lehet, így Orsi a "Jeannine"-nal, egy olyan számmal búcsúzott, ami éveken át a kedvenc Cannonball Adderley felvételem volt, de nem tudtam, hogy szöveget is írtak rá. Nem is kellett a szövegre figyelni, mert Orsi hangja tökéletesen helyettesítette a szaxofont.

A jelenlévők erre a magyar énekesnőre sokáig emlékezni fognak, mint ahogy zenésztársai is, és Orsi is ezekre a kiváló alkalmi kollégákra. Alec Dankworth a koncert után azt mondta, hogy Orsi már a próbán bebizonyította, hogy nem csak elsőrangú énekesnő, hanem rátermett zenekarvezető is. Aláírom.

A beszámoló a koncert másnapján készült. (a szerk.)

Kis részlet a videóból:

London, 606 Club, 2022. szeptember 22.

Fotó: Dr. Kádas Tamás, Kollmann Gábor
videó: Kádas-Pósa Éva